Harmadik alkalommal rendezték meg Budapesten A Magyarok Nagy Asztala fesztivált honi gasztronómiánk históriájának jegyében. Az eseménynek, mely – nagyon helyesen – nemcsak évente egyszer, de folyamatosan igyekszik helyet követelni az országimázst erősítendő „köztudatban”, önálló weboldala van. Beharangozójában nem kevesebbet állít magáról, mint: „A rendezvénysorozat célja a magyar gasztronómia hagyományainak és kultúrájának átfogó és hiteles bemutatása a történeti és gasztronómiai írások felhasználásával, az étkezés kultúrájának, az ételkészítés művészetének bemutatása a honfoglalástól napjainkig. Továbbá a gasztronómiához kapcsolódó technikai fejlődés történetének bemutatása a történelmi korokon keresztül, a Magyarországon élő kisebbségi kultúrák gasztronómiai szokásainak újrafelfedezése és széles körben való bemutatása, s mindezen keresztül rangos, hagyományteremtő, szakmailag hiteles, ugyanakkor szórakoztató jellegű rendezvény létrehozása. A világon először itt, a Kárpát-medencében, egy nemzet ízvilágát tükröző gasztronómiai fesztiválra invitáljuk Európát, az itt élő kisebbségi csoportok összefogásával. A gasztronómia határok nélkül íveli át a Földet, ezért itt kerül megrendezésre a hazánkban élő különböző nemzetiségek főzőpárbaja is.”

Sütögetés. Ennyi lenne 1100 év gasztronómiája?

Ha az utolsó, alapjáraton értelmezhetetlen és értelmetlen mondatot kihúzzuk, akkor is szép és nagy a permanens feladat. Nézzük meg – akár egy európai turista szemüvegén át –, mi valósult meg belőle az idén!

A Budai Várból a Vajdahunyad Várba és közvetlen szomszédságába költözött rendezvény első pozitívuma az előző évekhez képest – bár erről egy turista nem feltétlenül tud –, hogy nem kellett belépőjegyet váltani. A második pedig, hogy ezekben a napokban a Mezőgazdasági Múzeum látogatása is ingyenes volt. Harmadikként pedig említhetjük a természetbe sokkal inkább illeszkedő helyszínt.

A várkapu fölött lengedező fehér lepedő ezúttal nem a megadás jele, és nem is annak, hogy nagymosást tartottak, hanem ez lőn a rendezvényre invitáló felhívás: Magyarok Nagy Asztala, hirdették a kézzel festett, dülöngélő betűk. „Külföldiül” semmi, a turista majd tájékozódik az orra, vagyis a jó pörköltszag után. Jellemzően odabent is semmi tájékoztató, információs anyag, arról, hogy voltaképp mi is lenne ez az össznépi megmozdulás. Sem angolul, sem németül, sem semmiféle más idegen nyelven, és hogy emiatt a turisták ne érezzék kirekesztve magukat, magyarul sincs. Jóindulattal feltételezzük, hogy esetleg volt ilyen, csak szétkapkodták a nyitáskor beözönlő népek.

Ám az is lehet, hogy tudatos az információs éhkopp, mert így nincs mit számon kérni a rendezőkön. Az érdeklődők csak azt látják, hogy mindenfelé sütnek-főznek. Nagyjából ugyanazt, mint az utóbbi években egymást érő, egyre divatosabb fesztiválokon, amelyek nélkül egy valamit is magára adó település lassan nem is létezhet. Vagyis kínáltak pörköltet, gulyást, flekkent, csülköt, malacot, langallót, rétest, bort és minden harmadik bódéban pálinkát.

Fő attrakciónak persze kell lenni, de ez a minimum, amit el is várhatunk a fesztiváltól, és a mindenkori „asztalfőn” helyet foglaló, tojásban, lecsóban s egyebekben már többszörös rekorder Benke Laci bácsitól. Az óriási, 2000 literes bográcsban halászlé főtt. A nemzet Laci bácsija, az Első Magyar Fehérasztal Lovagrend nagymestere szemmel láthatóan jól tűrte a háziasszonyok rohamát és a kora nyári melegben meglehetősen kényelmetlennek tűnő lovagi egyengúnyát. A felkészületlen turista tehát gondolhatja azt is (ha szerencsénk van), hogy ez az egész felhajtás a várhoz tartozó, mindennapos attrakció, nem pedig egy ország (és a Kárpát-medence) gasztronómiai bemutatkozása.

Benke Laci bácsi. Már bizonyított

Voltak persze szakmai programok is. Félnapos halászati konferencia és szakiskolák főzővetélkedője. Ez utóbbit talán jobb lett volna – az eseményhez kapcsolódva – valamelyik iskolában megrendezni, rendes konyhában, nem pedig tábori körülmények között. A közönség úgysem látott belőle semmit, mert a versenyzők fenn álltak a színpadon, a néhány családtagból álló közönség pedig bő fél méterrel alacsonyabban odalent, szemmagasságban a szponzor méretes logója volt.

Amiből viszont sokkal több kellett volna: őstermelő élelmiszer-manufaktúra talán tíz, ha akadt, őket is jól eldugták a Mezőgazdasági Múzeum első emeletére. Mindent összevetve, lehet, hogy a Magyarok Nagy Asztala kiváló népünnepély, szórakoztató és laktató fesztivál, de a saját maga megfogalmazta céloknak ezúttal még a közelében sem járt. Az előző éveket utólag ne bolygassuk. Mondjuk, vártuk, hogy kinője a „gyerekbetegségeket”, és ne csak a szép törekvés legyen a fő érdeme. Senkinek semmi kifogása sem lehet egy ilyesfajta dzsemborival szemben, ha tisztán vállalkozási alapon működik. Ámde ha egy rendezvényt három minisztérium, plusz az Agrár Marketing Centrum és a Magyar Turizmus Zrt. is támogatja, akkor sokkal inkább számon lehetne (kellene) kérni a szakmai és az idegenforgalmi célok megvalósulását.