Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tom Daley van olyan bátor, hogy ne csak az élet fájdalmait, hanem az örömeit is magához ölelje. A britek legsikeresebb és legszeretettebb toronyugrója öt olimpia és öt olimpiai érem – köztük egy tokiói arany – után 30 évesen most visszavonul. 14 éves kora óta a nyilvánosság reflektorában él, az internet nemcsak azt kapta fel, hogy két ugrás között kötöget, hanem azt is, hogy coming outolt. Daley a kötésminták és a melegjogi aktivizmus terepén is az önazonosságát megőrizve találta meg a helyét. Komfortosan mozog a példakép szerepében, miközben nem mellékesen bevonult a sporttörténelembe.
Tom Daleyt sokan nem ismerik fel „normális” ruhában, ami végső soron érthető. 2008 óta az ötödik olimpiáját tudja maga mögött, és ez alatt az idő alatt a világ leginkább csak egy úszónadrágban látta, ahogyan 10 méter magasról lehetetlennek tűnő forgásokkal és csavarásokkal az alatta elterülő medencébe ugrik. Daley ez alatt az idő alatt minden idők legsikeresebb brit műugrója lett, de a személyiségével, a bátorságával, a tartásával és a kitartásával is belopta magát az emberek szívébe.
Tom Daleynek lényegében a nyilvánosság előtt, és nagyon gyorsan kellett felnőnie. 14 éves volt – a brit olimpiai csapat legfiatalabbja – , amikor 2008-ban részt vett az első olimpiáján Pekingben. Érmet még nem nyert, de nyilvánvaló volt, hogy mekkora ígéret. A magasból a mélybe ugró, fogszabályzót és az úszónadrágján a Union Jack színeit viselő fiú képe szinte kimerevítve megmaradt a sportszerető közönségben, egyik pillanatról a másikra szenzáció lett belőle, neki pedig kamaszként kellett megbirkóznia a rá irányuló reflektorfénnyel – és tárgyiasítással.
Daley most 30 évesen vonul vissza, de élettapasztalatban, akadályokban és örömökben ennél sokkal több évtizednyi megélést és élményt felhalmozott az olimpiai érmei mellé. Amióta a tehetsége a címlapokra röpítette, megpróbáltatásokkal és kihívásokkal kellett szembenéznie, az ezekre adott reakciói azonban csak megerősítették a „nemzeti hős” szerepében. Peking után iskolai bullying áldozata lett, később a sajtó azzal szállt rá, hogy van-e már barátnője, ő pedig úgy edzett az újabb és újabb olimpiákra, hogy közben elvesztette a legnagyobb támaszát.
Ma már nyíltan beszél arról, hogy amikor az édesapja 2011-ben meghalt, nem adott magának elég időt és lehetőséget a gyászra. Robert Daley meghatározó és karizmatikus figura volt a fia életében, aki minden alkalommal a brit zászlóval a kezében ott szurkolt neki a lelátókon. A harmincas éveiben diagnosztizálták agydaganattal, és nagyon fiatalon, 40 éves korában halt meg. Tom Daley 17 éves volt ekkor, és szinte azonnal vissza akart menni a toronyra, folytatni akarta az ugrásokat. Időbe telt, hogy egyáltalán felismerje, késleltette a saját gyászát. „Annyira koncentráltam a 2012-es londoni olimpiára. Aztán vége volt, a nyakamban volt a bronzérem, és felnéztem a lelátóra – ott volt anyám, a testvéreim, de apám nem. Nem láttam a nagy zászlót, amit mindig magával hozott. Ezért a pillanatért dolgoztunk – és akkor ez ott mellbe vágott” – mondta egy 2020-as interjúban.
Tom Daley egyike azoknak a sportolóknak, akik az olimpiák utáni kiüresedettség érzéséről, a depresszió határát olykor súroló, olykor átlépő állapotról is készek a nyilvánosság előtt beszélni, nem figyelmen kívül hagyva azt sem, hogy az emberek jó része nem érti, miért és hogyan lehet valaki „szomorú”, ha nem sokkal az előtt egy olimpiai érmet nyert. Beszélt a testképével kapcsolatos problémáiról is, hogy 2012 környékén hánytatta magát, és megszállottan mérte a súlyát a mérlegen, az evés pedig lelkiismeret-furdalással töltötte el.
De ugyanígy megosztja a nyilvánossággal a boldogságát is. Épp a londoni olimpia utáni hullámvölgyben volt, amikor 2013-ban egy amerikai útján találkozott Dustin Lance Black forgatókönyvíróval és melegjogi aktivistával, akinek nem elhanyagolható szerepe volt több diszkriminációs törvény megváltoztatásában Kaliforniában, és 2008-ban a legjobb forgatókönyv Oscar-díját is elnyerte a Milk című filmért. Szerelem volt első látásra. A köztük lévő húszéves korkülönbség, a kapcsolat kialakulásának a gyorsasága – Daley elmondása szerint az első együtt töltött hét után már a házasságot tervezték, és a leendő gyerekük nevében is megegyeztek –megkongathatta volna a vészharangot, egy barát meg is jegyezte, hogy csak hét napja vannak együtt, a fickó akár sorozatgyilkos is lehetne, de Daley állítja, soha semmiben nem volt olyan biztos, mint abban, hogy ezzel az emberrel akarja leélni az életét, és hogy családot szeretne.
2017-ban házasodtak össze, 2018-ban született meg (béranyától) az első gyerekük, Robbie, majd 2023-ban a második fiuk, Phoenix. Most Párizsban az egész család ott szurkolt neki a lelátókon, sőt Daley a nagyobbik fiának tulajdonítja, hogy egyáltalán részt vett az ötödik olimpiáján, és a nyilvánosság előtt is köszönetet mondott a férjének azért, hogy magára vállalta a gyerekeket, hogy ő nyugodtan fel tudjon készülni a versenyre.
A power couple kifejezés egyáltalán nem tűnik túlzásnak az esetükben, hiszen a Daley-Black háztartásban az olimpiai érmek mellett az Oscar-szobor is megtalálható. És mint több interjúban is beszéltek róla, a köztük lévő összhangban benne van többek között az is, hogy tudják, mennyi munka van egy kimagasló teljesítményben. MInt ahogy az is, hogy mindketten akadályok ellenében jutottak fel a karrierjük csúcsára: a mormon családba született Black lényegében elmenekült a közösségből az édesanyjával, és őt sem kerülte el a gyász (a testvérét vesztette el), az előítélet, de az elismerés és a figyelem sem.
Daley az elmúlt másfél évtizedben a brit olimpiai csapat egyik legismertebb és legkedveltebb arca lett, Párizsban ő vihette a brit zászlót, az öt olimpiai érmével pedig a hazája és a sportág egyik legnagyobb bajnoka, a hatása azonban jóval túlmutat a medencénél, a személye, a kiállása, az online és offline jelenléte társadalmilag is fontos mozgatóerővel bír.
Amikor Daley 2013-ban egy, a mai vlogokhoz szokott szemnek már-már szemcsés videóban coming outolt, a legsikeresebb és legismertebb, ráadásul a karrierje elején járó brit sportoló volt, aki nyilvánossá tette a másságát. Mindez a melegházasság nagy-britanniai legalizálása előtt történt, amikor a brit társadalom már befogadóbb volt ugyan az LMBTQ-közösség tagjaival, a sport világában, különösen aktív sportolók esetében azonban még mindig nagyon ritkának számít az előbújás.
Daley nem tett mást, mint kijelentette, találkozott valakivel, aki boldoggá teszi, és aki történetesen férfi.
A szexualitását firtató kérdések egészen addig meglehetősen kíméletlenek voltak. Amikor újságírók neki szegezték a kérdést, hogy van-e már barátnője, a bevett válasza az volt, hogy nem, ő az ugrásnak él. Végül a türelme akkor fogyott el, amikor valaki rákérdezett, hogy foglalkoztatja-e az, hogy az emberek melegnek gondolják. Csípőből azt válaszolta, hogy ez talán azért van így, mert az élete felében félmeztelen. Másnap a szalagcímek hangosan hirdették: Tom Daley nem meleg.
Tom Daley viszont nem akarta, hogy az emberek azt gondolják, hazudott.
Később sokszor szóba hozta, mekkora terhet jelentett számára, hogy a szexualitását lényegében a nyilvánosság figyelme közepette kellett felfedeznie. Miközben az Attitude című melegmagazin a világ legszexibb férfijának választotta, sokan lehazugozták azért, ahogyan a coming outja előtt a melegségét firtató felvetésekre reagált. De Daley nem akart márst, mint a saját tempójában, a saját feltételei mellett a világ elé lépni ezzel az információval.
Részben a saját, világra nyitott személyiségéből adódóan, részben az aktivistaként is tevékenykedő férje hatására ő maga is elkezdte kivenni a részét a melegjogi társadalmi erőfeszítésekből, elkezdte egy lapra terelni a sportot és az emberi jogi kérdéseket. Felvetette, hogy nem lenne szabad sporteseményeket szervezni azokban az országokban, ahol a mai napig kriminalizálják a melegséget, és olykor halálbüntetéssel is sújtják az LMBTQ-közösség tagjait az identitásuk, a szexuális orientációjuk miatt. 2021-ben a GQ magazinnak arról beszélt, hogy szerinte az olyan országoknak, mint Oroszország vagy Katar nem lenne szabad sporteseményeket megítélni.
2022-ben a BBC producerei vetették fel egy olyan dokumentumfilm ötletét, amelyben Daley a saját szemével győződne meg arról, hogy hogyan próbálnak élni és túlélni az LMBTQ emberek ezekben az országokban. Az ott szerzett tapasztalatok aztán az álláspontját is árnyalták. A sportesemények bojkottjában meglátta az elnyomás egy formáját, és azóta a tiltás helyett inkább a láthatóságot nyomatékosítja. Őt is utolérték bírálatok, amiért az általa bírált országokban versenyzett, de ma már a saját szerepét is máshogy látja ebben. „Az hiszem, az, hogy házas emberként és meleg férfiként oda megyek, versenyzek, dobogóra állok, mind-mind nyomatékosabb jelzés, mint a bojkott. Azt hiszem, ez mutatja meg, hogy valódiak vagyunk. Láthatóak. És ez egy erőteljes üzenet.”
Tom Daley valódiságához és láthatóságához legalább ennyire hozzátartozik a kép, ahogyan a lelátókon kötöget. Néhány éve, a járványos, karanténos időszakban kezdte el kiképezni magát, főleg az edzője noszogatására, aki szerette volna elérni, hogy az örökmozgó sportoló legalább néha pihenjen és regenerálódjon. Azóta a kötés és horgolás egyfajta meditációs kiút lett számára a mindennapok és a versenyek stresszéből, és nem utolsó sorban rajongók tömegét nyerte meg magának vele, akiknek a YouTube-on készségesen átadja a tudását.
Egészen biztos, hogy a versenysport utáni életében is kiemelt szerepet fognak kapni a fonalak, Made with Love néven ugyanis már elindította a vállalkozását. És, ha az ambícióiból indulunk ki, az sem kizárt, hogy tévés műsorvezetőként látjuk viszont.
A visszavonulás bejelentésének érzelmes, keserédes időszakában Tom Daley arról beszélt, hogy azt szeretné, ha az emberek úgy emlékeznének vissza rá, mint aki kitartó volt, és nem adta fel az álmát, amíg el nem érte azt. Sokan viszont egy olyan embert látnak benne, aki önazonosan tudott élni, miközben azt csinálta, amit a legjobban szeretett.
