Az örök visszatérő utoljára szervált: a párizsi olimpia férfi páros teniszversenyének nyolcaddöntőjében Andy Murray az oldalán Dan Evansszel kikapott az amerikai duóval szemben. Az olimpia után pedig, úgy tűnik, nincs több visszatérés Murray számára.
A skót sportoló egy olyan korszakban versenyzett, amikor minden idők három legnagyobbra tartott teniszezőjét kellett legyőznie, verhetetlennek gondolt ellenfelek között tudott bajnok lenni. A pályán kívül pedig szószólója fontos társadalmi ügyeknek, a nők egyenjogúságától kezdve a fiatal tehetségek felkarolásáig. A sportág most nemcsak az érdes fonákjairól és a hihetetlen küzdőerejéről híres teniszezőtől búcsúzik, hanem egy csodálatos embertől is.
Még egyszer, utoljára
„Örökké játszani akarok. Imádom ezt a sportot. Nem akarom abbahagyni”
– mondta Andy Murray, amikor Wimbledonban – két dicsőséges Grand Slam győzelme helyszínén – néhány héttel ezelőtt elbúcsúztatták. Szeretett volna egyesben pályára lépni Londonban, de végül csak a párost tudja vállalni – 10 nappal előtte egy gerincműtéten esett át.
A „szeretett volna pályára lépni, de az állapota nem engedte” hosszú időszakokat tesz ki Andy Murray teniszkarrierjében. Hogy Wimbledonban még egyszer, utoljára mégis pályára lépett párosban a testvérével, Jamie-vel, a leghangosabb bizonyítéka annak, hogy ő tényleg nem akarja abbahagyni.
Ment is tovább az olimpiáig, amely tökéletes közegnek tűnt a búcsúhoz. A 37 éves, műtétektől végigszántott teste itt is csak egy párost engedélyezett Dan Evans oldalán, de Murray még egyszer, utoljára kiharcolt magából mindent.
Epic, epic scenes at Roland-Garros! 🎾
— Eurosport (@eurosport) July 30, 2024
The Olympic dream lives on for Andy Murray and Dan Evans 🇬🇧 pic.twitter.com/fmBXbSIX5n
Murrayről éveken át élt az a kép, hogy ő a morcos örök második, aki soha nem lesz képes Grand Slamet nyeri. Most jelentős trófeagyűjteménnyel vonul vissza. 2013-ban történelmet írt, amikor 77 év után az első brit férfi teniszező lett, aki nyert Wimbledonban. Három évvel később megismételte ezt a hatalmas teljesítményt. Összesen 46 bajnoki címet nyert, köztük három Grand Slamet, az elsőt nagyon hosszú várakozás után 2012-ben a US Openen. 2012-ben bajnok lett a londoni olimpián, majd 2016-ban is elhozta az aranyat Rióból. Benne volt a brit csapat győzelmében a 2015-ös Davis Kupán, és 41 héten át vezette a világranglistát.
Ez azonban csak statisztika, és Andy Murrayt nem a statisztika tette naggyá, hanem az, ahogyan eljutott oda. Ennek az útnak az egyik legnehezebb akadálya volt a végtelen küzdelme a saját testével, a saját fájdalmaival.
Andy Murray évek óta tervezte a visszavonulását, és évek óta képtelen volt visszavonulni. 2018-ban feküdt először kés alá a csípőfájdalmai miatt, és azóta lényegében vég nélküli rehabilitációban volt. Hogy mekkora csoda, hogy 2024-ben még mindig pályára lép, hogy 2023-ban a valóságot meggörbítve, a testét csak vonszolva képes volt két ötszettes meccset végigküzdeni, és még egy harmadikat is majdnem kihozni ugyanennyire, azt a róla készült dokumentumfilm mutatja meg leginkább a maga nyersességében és szépségében. A csípőműtéteit, majd a 2019-es visszatérését végigkövető Andy Murray: Resurfacing című dokumentumfilm olyan mélyre ás, hogy ott már nemcsak a tenisz van, hanem valami egzisztenciális magánháború a traumákkal, az élettel, a testtel és az elmúlással. (Egyúttal sokkal méltóbb szobrot állít a skótnak, mint Asif Kapadia filmje Roger Federernek.)
Andy Murray a leépülő, egyre elviselhetetlenebb fájdalmat okozó testével hadakozva mindent, de tényleg mindent megtett a visszatérésért. Az elmúlt években a folyamatos bizonytalanság emésztette fel az akaraterejét – de soha nem annyira, hogy ne akarjon mégis tovább küzdeni, még akkor is, ha egy-egy pillanatra már feladta. Közben olyan filozofikus kérdésekbe bonyolódik ezen az embert próbáló úton, hogy mégis hová térhet vissza: a fájdalom nélküli élethez vagy a győzelmekhez? Tud-e létezni majd a tenisszel, és tud-e létezni majd a tenisz nélkül?
Murray elképesztő ereje nem is akkor lesz átérezhető, amikor hónapokon át újra meg újra kínozza magát a rehabilitációs gyakorlatokkal, amikor elviseli a műtétekkel járó fájdalmat, amikor a fogát összeszorítva próbálja meg elütni a labdát a pályán, hanem amikor feladja, és aztán mégis talál magában annyi lendületet, hogy tovább menjen.
Ebből nemcsak a legintimebb zugokhoz is hozzáférést kapó fim stábja, hanem a nagyközönség is látott nehéz epizódokat az elmúlt fél évtizedben. A 2019-es Australian Open sajtótájékoztatójára úgy ült be Murray, hogy kész volt bejelenteni a visszavonulását. A kamerák előtt omlott össze, amikor ennek az árnyéka beborította.
Szintén a nagy nyilvánosság előtt tört ki zokogásban Washingtonban több maratoni hosszúságú meccs után, amikor úgy érezte, a teste visszavonhatatlanul megadta magát. A győzelem után néhány pillanat alatt ismerte fel, hogy „A testem már nem bírja csinálni, az elmém pedig nem akarja átlépni a fájdalomküszöböt többé…. Sajnálom, hogy nem tudom folytatni.”
De Andy Murray az utolsó pillanatban mindig elrántotta a kormányt. Egyik pillanatban azt érezte, hogy már nem képes elviselni a fájdalmat, a másikban azt, hogy mennie kell tovább előre. Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy Andy Murray hányszor született újjá főnixként.
2019 januárjában másodszor is kés alá feküdt, ezúttal egy teljes csípőprotézist kapott. A testével való kapcsolatáról sokat elárul, hogy a dokumentumfilmben látjuk, amint végignézi a videót a műtétről, amelyen majd át fog esni. Majd beengedi a stábot a saját műtétére is, a rendező Olivia Cappucini (Murray sógornője) pedig a nézőt sem kíméli meg attól, hogy lássa, a sebész hogyan üti be kalapáccsal Andy Murray csípőjébe a fémet, amely majd nemcsak a fájdalomtól szabadítja meg, de azt is lehetővé teszi, hogy ismét teniszezzen.
Murray száraz, önostorozó humorára jellemző, hogy a párizsi olimpia megnyitója után lelkesen osztotta meg az ünnepségről született egyik legtalálóbb hozzászólást a közösségi médiában: „Ha még tovább kint tartják Andy Murrayt az esőben, elkezd rozsdásodni.” Andy Murray olyan fájdalmakkal nézett szembe, amelyeken muszáj nevetni, és ő segítségül is hívja a humorérzékét a legnehezebb pillanatokban.
Ahogy korábban írtuk, Andy Murray karrierje magán viseli a „mi lett volna, ha” kínzó mérlegelését. Mi lett volna, ha a csípője nem adja meg magát? Mi lett volna, ha nem akkor ér a karrierje csúcsára, amikor Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic is a saját karrierje csúcsát ostromolja? Ők hárman falként tornyosultak előtte, amikor egy-egy nagy siker kapujában volt, és talán senki nem hibáztatná Murrayt, ha azzal mentegetné magát, hogy „sajnálom, rossz időben születtem”.
De Murray győzelmeit az teszi naggyá, hogy közben el tudta viselni a vereségeket, túl tudott lépni az újra meg újra elveszített Grand Slam-döntőkön. És ezekből a húszas éveiben kijutott, 2008-ban Federerrel szemben maradt alul a US Openen, majd 2010-tól 2016-ig sorban ötször kapott ki a döntőben az Australian Openen. Ebből felállni és tovább menni, nem feladni lenyűgöző sportolói nagyságra vall.
Amikor 2005-ben, 18 évesen bemutatkozott Wimbledonban, és rögtön a harmadik fordulóig menetelt, a tehetsége, a játéktudása nyilvánvaló volt, de a testi ereje még messze volt a nagyokétól. Ő azonban addig dolgozott, amíg át nem alakította magát, amíg kellő kitartást és erőt épített az izmaiba, hogy azok elviseljék egy ötszettes meccs megpróbáltatásait. Sorozatban akár többször is.
Murray minden erejét beleölte a felkészülésbe, figyelt minden részletre, kipróbált minden lehetőséget, hogy jobb legyen, de amikor ott volt a pályán, és adott esetben egy vagy két szetthátrányból kellett összekaparnia a meccset, akkor a küzdőképessége volt a legnagyobb erőssége. Úgy volt képes kitolni a fizikai határait, ahogy kevesen mások. Abból, hogy 10 nappal a gerincműtéte után pályára lépett idén Wimbledonban, azt lehetett kiolvasni, hogy még a karrierje utolsó pillanataiban is foggal-körömmel ragaszkodott a teniszhez.
Ez a fajta szenvedélyes elkötelezettség sodorja magával a nézőket is, ahogy a nézők is sokszor feltankolták őt a küzdéshez szükséges erővel, működött az oda-vissza energiaáramlás. Murray meccseiben nem volt semmi kecsesség, semmi könnyedség, ő a drámát, a küszködést, az ordítást és a vicsorgást vitte magával a pályára, és mindig kész volt belehalni egy meccsbe. És a szurkolók ezt átérezték és értékelték.
Hogy honnan ez az elképesztő ragaszkodás a teniszhez? Egy ilyen eltéphetetlennek tűnő köteléket nem egyszerű szétszálazni, de a már említett dokumentumfilmben egy fekete háttér előtt bejátszott, egy álmatlan éjszaka közepén felvett megrázó hangjegyzetben próbálja meg elmagyarázni, hogy a tenisz valahol menekültútvonal volt számára a gyerekkorában átélt és túlélt iskolai lövöldözés traumájából. 1996-ban a bátyjával, Jamie-vel ő is ott volt a dunblane-i általános iskolában, ahol a 18 éves Thomas Hamilton tüzet nyitott, és 16 gyereket, valamint egy tanárt megölt, mielőtt végzett magával. Murray 8 éves volt akkor, az osztályával épp a tornaterembe tartottak, ezért menekült meg. A szülei nem sokkal később elváltak, a kis Andy pedig a világ legmagányosabb sportágában kereste a helyét.
Azt már senki sem vitatja, hogy nagyon is megtalálta. „Az emberekben mindig felmerül a kérdés, hogy mégis miért olyan fontos ez – mondja a dokumentfilmben. – Ez csak tenisz, ez csak egy sport. De csak nektek az. Nekem nem csak az. Nekem annál sokkal több.”
Amikor tavaly Roger Federer bejelentette a visszavonulását, és a legnagyobb ellenfelei körében elbúcsúzott, sokaknak megfordulhatott a fejében, milyen szerencsések voltak, hogy látták élőben varázsolni a teniszpályán a legelegánsabb teniszezőt. Azok, akik végigkövették Andy Murray pályafutását, elmondhatják: egy hatalmas harcost láttak megdicsőülni a fájdalomban és a győzelemben.