Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Több mint fél évszázada alakult meg a megzenésített verseivel Magyarországon és a határon túl, sőt az egész világon is ismertté vált Kaláka zenekar. Dokumentumfilm viszont még csak most készült róluk, ennek egyik különleges helyszíne pedig egy erdélyi költő által megverselt kolumbiai város.
Karib-tengeeer!
– kiáltja jókedvűen, egy taxiból kiszállva Gryllus Dániel, majd a következő képeken már azt látjuk, ahogy négy 70-en túli ember gázol a hullámok közé, és mint a gyerekek, játszanak önfeledten a vízben. A négy ember: Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Radványi Balázs és Becze Gábor, azaz a Kaláka.
Ezzel a szívmelengető jelenettel zárul az 1969-ben alakult zenekarról szóló, június 14-én a veszprémi Mozgókép Fesztiválon debütáló dokumentumfilm, a Kaláka – A Kárpátoktól a Karib-tengerig.
Pontosabban nem szokványos dokumentumfilmről van szó, inkább egy zenés nem fikciós road movie-ról, amely időben és térben is hatalmas amplitúdóval cikázik, és amelyben egyfolytában szólnak József Attila, Arany János, Tamkó Sirató Károly és mások verseinek sajátos megzenésítései. Hol Erdélyben, hol Amerikában, hol Kapolcson, hol Argentínában, hol Egerben vagyunk, hol templomban, hol fesztiválon, hol iskolában, kisbuszban, időnként a 70-es évek elején, máskor a 80-as, 90-es években vagy mostanában.
Pigniczky Réka filmjében az az egyik legérdekesebb, hogy a térben és időben összevissza felvett koncertrészeket sokszor egymásba fűzték a vágóasztalon. Simán lehet, hogy a dalok (esetleg némi tempókülönbséggel) 2-3 helyszínt és évtizedeket áthidalva szólalnak meg.
„Tudod, hogy nincs bocsánat” – énekli fekete-fehér képeken egy hosszú hajú hippi, valami kis színpadon a 70-es évek Magyarországán, majd a dal ugyanúgy folytatódik, de már egy ősz hajú bácsi énekel – a világ egészen más táján. A dal ugyanaz maradt, József Attila sorai sem változtak, Radványi Balázs is ugyanaz, körülötte a zenészek is, csak eltelt egy fél évszázad, és arrébb vagyunk jó pár ezer kilométerrel.
A sajtóbemutató utáni beszélgetésen egyébként a főszereplők és a film alkotói elárulták, hogy szerintük sem lehet dokumentumfilmnek beskatulyázni az alkotást, de az nem is egy sima zenés film vagy úti film, ezért azt találták ki, hogy a Kaláka – A Kárpátoktól a Karib-tengerig műfaji besorolása: „jókedvre derítő film”.
Ezzel nem is lehet vitatkozni. A 330 órás nyersanyagból (!) másfél órás játékidőre megszerkesztett interjúk, visszaemlékezések, útinaplók, koncertrészletek hol a sírásig meghatók (mint például, amikor a Kaláka-dalt próbáló csíkszeredai gyerekek termében egyszer csak megjelennek Gryllusék egy közös éneklésre, vagy amikor a Buenos Aires-i magyar közösség várja „Kaláka Család” feliratokkal a zenészeket), hol humorosak (mint amikor anekdotáznak például a Latinovitscsal való közös fellépéseikről, vagy amikor a kisbuszban poénkodnak az öregedő zenészek lehetőségeiről), hol „csak” ízelítőt kapunk a zseniális dalokból.
Közben megismerjük az 55 éves zenekar történetét. Az alapító Mikó István és Huzella Péter is őszintén elmeséli a zenekarból való kilépésének okait (előbbi a színházat választotta, utóbbi saját dalokat akart egy idő után játszani), Gryllus Vilmos is elmondja, miért is nem volt pár évig tag, és hogy születtek a saját, azóta szintén klasszikusnak számító gyereklemezei.
Az egyik legmeghökkentőbb részben egy zseniális „magyar népmesét” láthatunk, amelyben – a többek közt a Kaláka zenéjéről is ismert – animációs filmsorozat stílusában is végig nézhetjük a zenekar-alapítás viszontagságait.
Összességében pedig végigvonul a filmen, mennyire fontos a világon szétszóródott magyaroknak a zenekar életműve. Lehetne akár valamiféle nemzeti összetartozás filmjének is kikiáltani Pigniczky Réka alkotását. A rendező egyébként, 56-os menekültek gyerekeként, Amerikában nőtt fel, Kaliforniában hallotta először Gryllusék dalait. Talán ez a sajátos nézőpont tükröződik a zenekar határokon átívelő hatásának kiemelésében.A Kaláka mindenütt ugyanazt jelenti a magyaroknak, bárhol is éljenek a világban: nyelvi és kulturális közösséget, összetartozást a verseken és a dalokon keresztül – üzeni a film.
A film fő szála egy kolumbiai város meglátogatásának története. A már említett térben és időben való ugrálás közben vissza-visszatérünk Cartagenához, amelyhez különös kapcsolat fűzi a Kalákát.
Még a 80-as években, a zenekar egyik első erdélyi útján találkoztak Kányádi Sándorral, akinek később számos versét feldolgozták, és egyfajta atyai jóbarátjukká vált az idők során. Kányádi (vagy ahogy Gryllusék emlegetik, Sanyi bácsi) ugyan Nagygalambfalván élt, de többször járt a tengerentúlon, és egy 1984-i dél-amerikai előadókörúton eljutott többek között Kolumbiába is, ahol mindössze egy fél órát töltött Cartagenában. A városnak ajánlott Románc című szerelmes versében így ír: „félórát ha voltam nálad / míg egy kisded megszülethet / ameddig egy ismeretlent / elföldelnek elfelednek / kísértésbe szédítőbe / estem véled szerelembe”. A verset több évtizede megzenésítette a Kaláka, azóta a dal az egyik állandó szereplője koncertjeiknek. Mint Gryllus Dániel mondta, még a halála előtt azt kérte tőlük Sanyi bácsi, hogy egyszer vigyék el a dalt oda, ahol megszületett.
Ezt a kérést nemrég, egy véletlen folytán tudták teljesíteni. Amikor egy brüsszeli koncertre hívta a zenekart az ottani magyar intézet, Gryllus Dániel az intézet akkori vezetőjét, Vitézy Zsófiát kérdezte, nem lehetne-e rászervezni még egy párizsi koncertet is a fellépésre, ha már arra járnak. Vitézyről viszont kiderült, hogy már fél lábbal Bogotában van, mert oda nevezték ki nagykövetnek. Erre Gryllus, talán félig viccesen rávágta, hogy akkor szervezzen Kolumbiába koncertet. Ez később össze is jött, és egy dél-amerikai turné keretében eljutott a zenekar az országba és a számukra oly kedves városba is.
Cartagenában egy koncertteremben, helyi fiatal zenészekkel, dobosokkal kiegészülve adták elő a Kányádi Sándor-versre írt dalukat. Ez a szál némileg emlékeztetett Lévai Balázs Engedem, hadd menjen című dokumentumfilmjére, amiben Kiss Tibi Most múlik pontosan-jának Csík zenekaros feldolgozását adták elő az erdélyi Erdőszombattelkén, ahonnan a dalba beépített zenei motívum származott.
Ott a zenét vitték vissza a gyökereihez, itt a szöveg ihlető helyét kereste fel a zenekar.
Amellett, hogy valóban jókedvre derít a film, és működik a térben és időbe való barangolás, egy picit időnként az az érzése az embernek, hogy a dalok egy idő után már elrabolják a fókuszt a film történetmesélési ívéről. Kizökkenünk ennek varázsából, és ilyenkor „csak” egy zenés filmet látunk. Ami persze – ezekkel a dalokkal – nem semmi, de azért ilyet már láttunk, Kaláka-koncertfelvételeket számolatlanul lehet találni.
Úgyhogy sokkal inkább arra fogunk emlékezni, amikor argentin rajongók próbálják kedves akcentussal énekelni a magyar verseket, vagy amikor a csíkszeredai gyerekek, a saját szemünknek sem hisznek, látva, hogy betoppannak hozzájuk az iskolába azok a zenészek, akiknek épp a dalukat próbálják a kórussal.
Vagy, mondjuk, a négy 70 pluszos gyerekre a Karib-tenger hullámaiban.
