Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ridley Scott a régi, monumentális történelmi filmek szellemében szeretett volna alkotni és remekül be is mutatta, hogy miért működésképtelen a műfaj mozifilmként. Dupla Napóleon-filmkritikánk második részét történész kollégánk, Lenthár Balázs írta.
Kevés vászonra kívánkozóbb figurája van az emberiség történetének Bonaparte Napóleonnál, és jó okunk volt feltételezni, hogy ha valaki képes a császár történetéből remek filmet csinálni, az csakis Ridley Scott lehet. És itt nem feltétlenül csak arról van szó, hogy Scott (sok egyéb más mellett) mestere a történelmi filmeknek is, hanem arról, hogy az első egész estés játékfilmje is már a korszakban játszódott, ez volt a magyarul Párbajhősök néven futó film, amit Scott egy Joseph Conrad-elbeszélésből adaptált.
Bár ez a produkció korántsem annyira ismert, mint Scott egyéb történelmi alkotásai (Gladiátor, Mennyei Királyság stb.) mégis, talán a rendező egyik legjobb filmje lett. Többek között azért, mert a hibátlan történeten, a remek színészi játékon és a parádés rendezésen túl az is nyilvánvaló belőle, hogy készítője nem csak töviről hegyire ismeri a korszakot, de szereti is.
Dupla filmkritikánk első felét az alábbi linkre kattintva olvashatja:
Filmkritika 1.: Napóleon nem is olyan érdekes, az exfelesége és a mesteri csatajelenetek annál inkább
Ridley Scott, a Szárnyas fejvadász, az Alien, a Gladiátor és a Mentőexpedíció rendezőjének várva-várt új filmjében valójában nem a címszereplő Napóleon a legizgalmasabb szereplő, hanem a császár kapcsolata élete szerelmével. Lehet, hogy a valósághoz nincs sok köze, de annyi baj legyen. Dupla Napóleon-kritikánk első cikkét filmkritikusunk, Kovács Bálint írta.
Statisztákká züllesztett mellékszereplők
Talán ez a mély ismeret és szeretet az, ami a visszájára fordult a héten a magyar mozikba kerülő Napóleon esetében, ugyanis az egész film olyan, mintha csakis a bennfenteseknek szólna, vagyis azoknak, akik részletekbe menően ismerik Bonaparte Napóleon felemelkedésének és bukásának történetét. Legalábbis erre utal a film egyik roppant hiányossága, hogy a valódi történet olykor kulcsfontosságú mellékszereplői csupán névtelen háttérstatiszták a filmvásznon. Sosem derül ki a filmből, hogy például a waterlooi csatában a császár parancsa nélkül a lovasságot rohamra vezető – és sokak által emiatt a vereség egyik felelősének tartott – tábornok nem más, mint Napóleon legbátrabb alvezére, Ney marsall. Ezt csak azok tudják, akik ismerik a waterlooi csata történetét.
Ugyanilyen statisztaszerepben látjuk a filmben Thomas Alexandre Dumas tábornokot (a híres író apját), aki Napóleon seregének egyetlen fekete generálisa volt, ám mivel ezt Scott nem köti az orrunkra, ezért avatatlan szemlélő a manapság divatos polkorrektség jegyében megjelenő dísznégernek is nézheti, és nem is tévedhetne nagyobbat.
Hasonlóan nem tudjuk meg, hogy a fiatal hölgy, akivel a császár a film egy jelenetében társalog és Hortenziának szólítja, az a mostohalánya. De talán a legfájóbb mind közül, hogy a Napóleon hatalomra juttatásában kulcsfontosságú, majd uralkodásának egyik legfőbb támaszaként, majd árulójaként a történetben jelentős szerepet játszó sógora, Joachim Murat még statisztaként sem jelenik meg a filmben.
Persze ennyiből gondolhatna arra az ember, hogy a mellőzött vagy statisztákká lefokozott mellékszereplők helyett legalább alaposan kidolgozott főkaraktereket kapunk, de sajnos ebben is csalódnunk kellett. Napóleonról például kis túlzással csak az nem derül ki a filmből, hogy honnan jött, hova tart és miért csinálja mindezt.
Napóleon, az érthetetlen
A fiatal korzikai tábornok legfontosabb hadjárata egy képkocka erejéig sem jelenik meg a filmben, ez az 1796-os itáliai hadjárat, amelyben megszületik a legyőzhetetlenségének legendája, ahol együtt nélkülözik, éhezik, fázik a katonáival, de a rendíthetetlen akarata és személyes példamutatása átsegíti az itáliai sereget a bajokon, és végül fényes győzelmet aratnak. Gyakorlatilag ettől a pillanattól rajong érte a hadsereg, de mindebből a filmben semmit sem látunk, csak annyit, hogy ezt a Napóleont valamiért nagyon szeretik a katonái, ám az rejtély, hogy miért.
Nem igazán értelmezhetők Napóleon motivációi sem, bár itt legalább segít valamit a film, ugyanis egyszer utalnak arra, hogy az anyja ambícióinak kívánt megfelelni, máskor meg többször szóba kerül, hogy Bonaparte egy faragatlan katona, aki dúvadként viselkedik a párizsi társasági életben, és ezért a felső osztályok diplomáciai képességével és kifinomultságával rendelkező szeretője, majd felesége, Josephine simítja el a férfi által kavart galibákat. Mindez jól hangzik, ám attól, hogy valamiről beszélnek a vásznon, az még nem válik valósággá, és hát, sem az anya ambícióiból, sem Josephine diplomata működéséből nem látni konkrétan semmit. Ellenben Napóleon egyedül Josephine-nel viselkedik dúvad módjára.
A film olykor egészen komoly hitelességi kételyeket is ébreszt, például Scott szerint Napóleon azért szakította félbe az egyiptomi hadjáratát, mert fülébe jutott, hogy Josephine megcsalja, és ezért katonát, ágyút, csapot, papot hátrahagyva Párizsba viharzott. A valóság természetesen egészen más volt, valójában a hatalomátvétel időszerűsége (ekkor még csak egy a sok tábornok közül, még ha a leghíresebb is) és a hadjárat előrelátható kudarca miatt dönt a visszatérés mellett.
Ridley Scottnak azonban fontos valamiért, hogy meggyőzzön minket róla, hogy Bonaparte Napóleon életének néhány kulcsfontosságú döntését a szeretett nő miatt hozta meg. Mindezért a konkrét történelemhamisítástól sem riad vissza, így a filmben a már száműzött császár Elba szigetéről is azért tér vissza, hogy újra láthassa Josephine-t, annak ellenére, hogy volt felesége addigra már vagy egy éve halott volt, mint azt Napóleon nagyon is pontosan tudta egy Elbára is eljutott francia lapból.
A másik, többször megjelenített jellemvonása Napóleonnak, hogy minduntalan személyesen is belekeveredik a harcokba, lovasrohamot vezet, karddal kaszabolja az ellent, miközben ilyesmi a valóságban aligha fordulhatott elő. És még csak nem is azért, mert Franciaország császára nem engedhette meg magának, hogy lebökje az első szembejövő szuronyos orosz baka, hanem azért, mert a tömeghadseregek korában nem lehetett úgy egy százezres sereg, folyamatos figyelmet igénylő hadmozdulatait irányítani, hogy közben a tábornok elszaladt néhány ezer ember élén koncolni az ellenség sűrűjébe.
A legszomorúbb talán az egészben, hogy alig látni valamit Napóleonnak a propaganda iránti legendás érzékéből. A császár nagyon sok szempontból a szó legszorosabb értelmében volt a szerencséjének a kovácsa, kedves szokása volt a győzelmeinek, illetve az ellenségnek okozott veszteségeknek a felnagyítása, a katonák lelkesítésének szinte mágusa volt – ezekre a célokra még külön újságot is kiadott a hadserege számára –, és mindebből a filmben csak annyi jön le, hogy a Moszkva alól visszavonuló, szétfagyó, éhező katonákat azzal próbálja buzdítani a császár, hogy már győzünk, miközben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem. Persze lehetett volna ezt a realitásérzékét vesztett hadvezér tragédiájaként bemutatni, ha láttuk volna, hogy mire volt képes Napóleon fénykorában. Csak ezt Scott nem mutatta meg.
Külön vicces, hogy az austerlitzi csatában látható (és a film előzetesében is bemutatott) jelenet, amikor a francia tüzérség szétlövi a befagyott tavon át menekülő katonák alatt a jeget, és ezzel tömegek halálát okozza, az valójában a napóleoni propaganda egyik legjobban sikerült, a mai napig működő, Scott által is elhitt terméke, miközben a századforduló nagytekintélyű brit történésze, John Holland Rose korabeli forrásokkal cáfolta azt.
Ridley Scott Waterlooja
A családi dráma része a filmnek annyira elviszi a fókuszt, hogy jóformán csak pillanatképeket kapunk Napóleon életének azokból a szeleteiből, amelyek miatt eleve érdemessé vált arra, hogy nagyköltségvetésű történelmi filmet forgassanak róla. A jelentősebb csatáiból csak a touloni fellegvár bevétele, Austerlitz, Borogyino és Waterloo láthatók, ezek közül ráadásul a film szinte negyedét az utóbbi vitte el, teljesen fölöslegesen.
A csata ábrázolásával ugyanis Scott semmit nem tett hozzá Szergej Bondarcsuknak a több mint félszáz éve forgatott, ám a mai napig fantasztikus Waterloojához, viszont az így elégetett időből és legfőképpen pénzből remekül be lehetett volna mutatni a korszak legnagyobb összecsapását és a filmben meg sem említett lipcsei csatát, vagy a történelem egyik legnagyobb lovasrohamaként számon tartott eylaui vágtát, esetleg a már korábban is hiányolt itáliai hadjárat egy-két fontosabb mozzanatát, illetve a filmből teljes egészében kihagyott spanyolországi harcokat, amelyek legalább akkora mértékben járultak hozzá a császár bukásához, mint az oroszországi hadjárata.
Bonaparte Napóleon életéről sokan forgattak már filmet, volt aki az élénk szerelmi életéről, volt aki a Josephine-hez fűződő kapcsolatáról, mások a hadvezéri működését, egy-egy konkrét csatájának a megvívását vitték vászonra. Ridley Scott úgy döntött, hogy ezek mindegyikét megpróbálja belesűríteni egy mozifilmbe, ami majdhogynem annyira ambiciózus vállalás volt, mint az Európa fölötti uralomra törő Napóleoné, és ugyanúgy kudarccal is végződött. A rendező egyetlen vigasza talán annyi lehet, hogy az ő kísérletébe nem haltak bele százezrek.
