kultúra

Az afgán nők sokat köszönhetnek egy fiatal street art művésznek, aki naponta teszi kockára az életét azzal, hogy egyáltalán kilép az utcára. Amit pedig a falakra fest, az szokatlanul erős vélemény a nőket elnyomó országban. Samszia Hasszani a tálib megszállástól sem riadt vissza, továbbra is hangot ad a nőknek.

Tálib hatalomátvétel Afganisztánban

Friss cikkek a témában

Az Afganisztán első női street art művészeként számon tartott Samszia Hasszani a tálibok hatalomátvétele utáni napokban egy rövid időre felfüggesztette közösségi médiás jelenlétét. A szokatlan csönd miatt az Instagram-oldalán aggódni kezdtek a követők, hiszen Hasszaninak már a puszta létezése is ingerelheti a tálibokat, akiknek az uralma az utóbbi két hétben teljesedett ki ismét Afganisztánban.

Az 1988-ban született művész nemcsak nő (és mint ilyennek, a tálib szélsőségesek szerint leginkább otthon lenne a helye a négy fal között), de ráadásul a széles nyilvánosságban, az utcán és a közösségi médiában harcol a maga eszközeivel mindaz ellen, amit a tálibok képviselnek. Samszia Hasszani azon kevés afgán nők egyike, akinek már nemzetközi szinten is komoly véleményformáló szerepet tulajdonítanak.

A Foreign Policy 2014-ben beválasztotta őt a top 100 befolyásos gondolkodó közé, a magyarul is megjelent Esti mesék lázadó lányoknak című ifjúsági könyvben pedig ő is bekerült az inspiráló női példaképek közé.

Ezek után érthető volt a követők aggodalma, amikor a Kabulban élő Hasszani az utóbbi napokban váratlanul elcsendesült. Bár a tálibok a nőket egyelőre hivatalosan nem tiltották el az oktatásban való részvételtől és a munkától, az elemzők és a civil szervezetek is attól tartanak, hogy az 1996 és 2001. közötti időszakban már egyszer megtapasztalt drákói szigor visszatér, a nőket pedig a szabadságuktól kegyetlen módszerekkel fogják megfosztani. Már most hallani olyan esetekről, hogy nem engedték be a női hallgatókat és oktatókat egy egyetem campusára, hogy az egyik településen bezárták a nőket fogadó klinikákat, hogy Kabulban a tálibok megverték azokat, akik nem viselték az egész testet és arcot eltakaró burkát.

Sokan jobbnak látják, ha még azelőtt lemondanak a szabadságukról, hogy azt a tálib fegyveresek erőszakkal elvennék tőlük. Voltak, akik elégették a diplomáikat és bizonyítványaikat Kabulban, a nők lehetőség szerint kerülik a főváros köztereit, és a biztonság kedvéért több művész is törölte telefonjáról az üzeneteit, illetve a közösségi médiás profilját.

Nem így tett Samszia Hasszani, aki néhány nap után, pontosan egy hete ismét életjelet adott magáról az Instagramon. Kiposztolt egy képet, melyen egy fejkendős lány egy sötét fegyveres alak lába előtt térdepelve zokog. Halál a sötétségre a kép címe, amely azóta több tízezer lájkot és megosztást kapott az Instagramon és a Facebookon. Az alkotó később próbált megnyugtató hangon fogalmazni: „Az üzeneteitek és a kommentjeitek azt mutatják, hogy az emberség és a kedvesség továbbra is él, és nincsenek határai. Köszönöm a támogatásotokat és az aggodalmatokat, biztonságban vagyok” – írta.

A művész az Instagramon reagált a kabuli reptér ellen elkövetett csütörtöki terrortámadásra is. Valószínű, hogy Samszia Hasszani nem menekült el Afganisztánból, hiszen alkotómunkája igazán ott, helyben tudja kifejteni a hatását, és a munkáira talán most nagyobb szükség van, mint valaha. Az amerikaiak kivonulását, és azt a reménytelenséget, amit maguk mögött hagytak, ebben a rajzban ragadta meg:

Hasszani Iránban született, a szülei ide menekültek Afganisztánból a tálib hatalom elől. Így mesélt az iráni évekről az egyik posztjában: „Emlékszem, elrejtettem az identitásomat, hogy elkerüljem, hogy a nemzetiségem miatt rosszul bánjanak velem. Hogy elkerüljem a bántást, vagy legalábbis mérsékeljem. Amikor Iránban éltünk bevándorlókként, úgy öltözködtünk, ahogy az irániak, felvettük az akcentusukat is. Örültünk, ha nem jöttek rá, hogy afgánok vagyunk, de volt egy furcsa érzés a szívünkben: még ha nem is volt semmi bűnünk, meg voltunk ijedve.

Shamsia Hassani nemcsak sprayt használ, ecsetet is

SHAH MARAI / AFP

Végül 2005-ben költöztek vissza a családjával Kabulba, ahol Hasszani beiratkozott az egyetemre, és képzőművészetet tanult. Megszerezte a mesterdiplomáját is, majd oktatni kezdett ugyanitt. Képzett festő létére 2010-ben, egy street art workshop hatására úgy döntött, a műtermet lecseréli Kabul utcáira, azt szerette volna ugyanis, hogy a művészet azok számára is elérhető legyen, akik nem jutnak el múzeumokba vagy galériákba. Érezte, hogy művészként sokkal közvetlenebb hatással tud lenni az emberekre a graffitik által, továbbá feladatának tekintette, hogy a háború szomorúságának nyomait a saját eszközeivel halványítsa, intenzív színeivel befedje a házfalakon.

Ez már nem az a nő, aki otthon marad

Elképesztő és rendíthetetlen bátorsággal vetette bele magát a murális művészet rejtelmeibe, az utcán alkotni ugyanis már a tálib hatalomátvétel előtt is életveszélyes mutatványnak számított. Ahogy egy korábbi interjúban is elmondja: a sorozatos robbantások miatt Kabulban kockázatos huzamosabb ideig az utcán tartózkodni, női graffitisként pedig tűrni kell a megvető pillantásokat, a bántó szavakat, a zaklatásokat is akár.

Csak néhány adat arról, hogy milyen az az ország, ahol Hassani az elmúlt években alkotott:

2013-ban Afganisztánt nyilvánították a nők számára a világ legveszélyesebb országának. Az akkori statisztikák szerint 10-ből 9 nő erőszaknak volt kitéve, és házasságba kényszerítették (amely lényegében a nemi erőszak és a rabszolgatartás kombinációja).
A Kabuli Egyetemen, éppen ott, ahol Hassani is tanít, tavaly novemberben, egy iráni könyvvásár előtt három iraki terrorista berontott a termekbe, és megölt közel 50 embert.
Hasszani idén júniusban az Instagramján számolt be arról, hogy két női művész barátját megtámadták Kabul nyugati városrészében, mikor egy fárasztó munkanap után hazafelé tartottak. A két nő nem élte túl a támadást.

A veszélyes munkakörülmények miatt Samszia Hasszani megtanult nagyon gyorsan dolgozni; nem csinál nagyméretű graffitiket, csak olyanokat, amelyek egy órán belül elkészíthetők.

Többféle technikával, sprayvel, akrilfestékkel dolgozik, stencilezik, vászonra, fára, gördeszkára, félig lerombolt házfalakra, fotókra, amerikai bankjegyekre fest, de a párizsi Sneakers Generation című novemberi kiállításon egy általa kipingált Nike-cipő is látható lesz majd. A változatos anyaghasználat jól felismerhető stílussal párosul: erős kontrasztokkal és jellegzetes női figurákkal dolgozik. Hasonló társadalmi problémákra világít rá, hasonló eszközökkel, mint Banksy: noha utóbbinak jóval fanyarabb a humora, de Hasszani – Banksyvel ellentétben – felvállalja magát a nyilvánosság előtt.

Az afgán alkotó eleinte fantomként létező, burkát viselő nőket festett a házfalakra, így emlékeztetve a társadalmat arra, hogy bár a nők helyzete lényegesen javult az amerikai megszállás alatt, az esélyegyenlőségtől messze el voltak maradva. Maga Hasszani is csak egy idő után vált meg az ultrakonzervatív viselettől.

Később aztán változtatott a művészi koncepción, és elkezdte felszabadítani az általa megfestett női karaktereket, akik már csak fejkendőt viseltek, vagy még annyit se.

Egy 2013-as interjúban így beszélt erről: „A múltban a nőket eltávolították a társadalomban, és ők (a tálibok) azt akarták, hogy a nők otthon maradjanak, el akarták felejteni a nőket. Most arra akarom használni a festményeimet, hogy emlékeztessem az embereket a nőkre. Megváltoztattam a képeimet, hogy megmutassam a nők erejét, örömét. Az alkotásaim mozgalmasak. Meg akarom mutatni, hogy a nők visszatértek az afgán társadalomba egy új, erősebb formában. Ez már nem az a nő, aki otthon marad. Ez egy új nő. Egy nő, aki teli van energiával, aki újra akarja kezdeni. Magasabbnak festem meg őt, mint a valóságban. Azt akarom, hogy az emberek mostantól kezdve másként tekintsenek rá”.

Hasszani női szereplői valóban sokkal szabadabbnak tűnnek; magányosnak, de erősnek, hajukat szabadon engedik lobogni. Ugyanakkor nagyon szomorúak is az alkotó képei. A háttérbe Hasszani szinte mindig szétbombázott városokat, sötéten vonuló tankokat, füstfelhőt, kormot fest. A képek kivétel nélkül az elszálló, vékony zsinóron függő, süllyedő vagy éppen ellibbenni készülő reményről, az összezúzott álmokról, a jövőnélküliségől szólnak. Nő karakterei száj nélküli figurák, akik hangjukat nem tudják hallatni, csak a művészetek, például a zene által tudnak kommunikálni a helyzetükről. Szemük be van hunyva. Látnak ugyan – mondja a művész – de nincs értelme nyitott szemmel járniuk. „Általában nincsen semmi jó körülötte, amit érdemes lenne néznie…és néha nem is látja a jövőjét” – fűzi hozzá.

Samszia Hasszani egy évekkel ezelőtti interjúban azt mondta, hogy a háború alatt túl sok értelmiségi afgán ember hagyta már el az országot, olyanok, akik tehettek volna még valamit Afganisztánért. Ő szeretne maradni, ameddig csak lehet. „Szeretnék egy új Afganisztánt megmutatni az embereknek a munkáimon, a szemináriumokon, a kiállításaimon keresztül. Abban bízok, hogy talán híressé tudom tenni Afganisztánt a művészetéről, hogy ne csak a háborúról legyen híres” – fogalmazta meg korábban az ars poeticáját. Éveken keresztül dolgozott sok más női művésszel, tudóssal, politikussal, hogy Afganisztánról ne csak a gépfegyverek, a csőbombák és a burkák jussanak az eszünkbe. A mostani események ezeknek az éveknek a munkáját vethetik vissza ismét hosszú időre.