Lupin (Netflix)

Végre egy sorozat, amely csak szórakoztatni akar, mégis képes bemutatni a társadalmi egyenlőtlenségeket és a mindennapi rasszizmust – de még véletlenül sem szájbarágósan. Főhőse a címe ellenére nem Arsène Lupin, az elegáns, agyafúrt, ezerarcú, a gazdagokat kifosztó, de a szegényeknek a zsákmányból mindig juttató sztártolvaj, hanem egy bizonyos Assane Diop (az Életrevalókból ismert Omar Sy), aki előbbinek csak nagy rajongója és módszereinek hű modern kori koppintója, és aki ezzel a tudományával elsősorban az apját ért igazságtalanságot akarja megbosszulni. A Netflix francia nyelvű sorozata egyrészt tisztelgés Maurice Leblanc író és híres regényhőse előtt, másrészt egy szórakoztató, sok csavarral teleszőtt izgalmas sztori öt részben. Pontosabban eddig öt részben, mert a történet nagyon nincs lezárva. (Más megközelítésben: csak a következő évadot vezette fel.)

Van ebben minden: izgalmas ékszerrablás a Louvre-ból, szökés a leglehetetlenebb helyzetből is, látványos üldözések, ügyes trükkök és persze a bosszú sztorija, amelyben Assane az apját ért méltánytalanság után próbálja visszabillenteni a világ erkölcsi rendjét. Lehet izgulni a szereplőért, akinek a fortélyait a rendőrség tehetetlenül nézi, annak ellenére, hogy egy nyomozónak feltűnik (de a többiek persze hülyének nézik ezért) a regények és a valóság hasonlósága. (B. I.)

Szép új világ (Netflix)

Mára kifejezetten divatos műfaj lett a disztópia, úgyhogy adta magát, hogy a műfaj egyik nagy klasszikusát is elővegyék a sorozatkészítők. Aldous Huxley filozofikus, izgalmas és elgondolkodtató 1932-es Szép új világát már többször megpróbálták mozgóképre formálni, eddig kevés sikerrel. Most a Peacock streamingszolgáltató nem sajnált rá rengeteg pénzt, jó színészeket és elképesztő látványfelelősöket nyert meg, hogy Huxley világára építve, azt többek között a hálózatosodással tovább is gondolva próbáljon meg nyolc részben tutira menni – ezúttal nem teljesen sikertelenül.

A regény rajongói persze nyilván joggal fanyaloghatnak, hogy annak sem finom költőisége, filozófiai szépsége nem köszön vissza, de a sztorijában sem nagyon emlékeztet a sorozat az eredeti műre, sőt igazából elég zavarosra sikeredett e tekintetben a sorozat. Helyette viszont ötletesen és látványosan mutatják be a készítők Új-London hátborzongatóan művi világát.

A jól berendezett, szigorú kasztrendszerre épülő világban mindenki boldog, sőt, muszáj is mindenkinek boldognak lenni (erről gondoskodik a rendszeres orgia, és persze a mindenkinek a kasztja szerint járó drog, a szóma), aki nem az, ott valami zavar van, amit gyorsan orvosolni kell. Például egy utazással az – amolyan humán Jurassic Park-szerűen működő – barbárok vidékére, ahol többé-kevésbé a ma élő, érző, gondolkodó, szabad akarattal rendelkező emberekhez hasonló lényeket figyelhetnek meg az új-londoni falanszter lakói. Utóbbiaknak ezzel is bizonyítani akarja a rendszer, hogy a monogámia, a szerelem, az intimitás, vagy bármilyen érzelem mennyire barbár dolog.

Ha ebbe bekerül egy véletlen folytán egy „barbár”, akkor kiderül ennek az egésznek az üressége, az, hogy jó buli minden este orgiázni, de nem mindenkinek, és hogy nem természetes az, hogy a mindenki csak az alfák kiszolgálása miatt éldegél a boldog öntudatlanságban. (B. I.)

Hívások (Apple TV+)

Ha egészen különleges sorozatélményre vágyunk, akkor nézzük végig a Hívások (Calls) rövid, 10–20 perces epizódjait. Ennél bátrabb, kísérletezőbb sorozat nincs most az interneten, ugyanis a Hívások sokkal inkább hasonlít egy rádiójátékra, mint klasszikus sorozatra, lévén, hogy nincsenek benne valójában képek. Vagyis csak absztrakt, szürreális grafikák hullámzanak, örvénylenek a szemünk láttára, miközben telefonhívásokból álló párbeszédeket hallunk és olvasunk.

Képzeljük el azt a szituációt, hogy miközben az autónkból telefonálva két hívás között számunkra csupán néhány másodperc telik el, addig a vonal túloldalán lévők éveket öregednek. Furcsa időhurokba kerülünk, és erre egyedül abból jövünk rá, ahogy a telefonban a másik reagál. „Hova tűntél évekre? Azt hittük, meghaltál” – mondja az illető, miközben az előbb tettük le vele a kagylót. Ilyen, és ehhez hasonlóan hátborzongató, a misztikus thriller és a sci-fi határán mozgó helyzeteket dolgoz fel pulzusszaporítóan jól a sorozat, mert meg kell hagyni: ezek a párbeszédek sokkal lidércesebbek így, csak hallgatva, mintha megrendezett képi jeleneteket is látnánk hozzájuk.

A Hívásokat pont jól időzítették a készítők, mert a járvány idején viszonylag egyszerűen, távmunkában is fel tudták venni az epizódokat a színészekhez kiküldött mikrofonokkal, mi pedig – mikor lassan csak virtuális kapcsolatunk van a világgal – jelenleg különösen érzékenyen tudunk reagálni ezekre az éterben zajos, zörgő, recsegő hanghullámokra.  (Cs. H.)

Q: A vihar felé (HBO)

Nem sokkal azután, hogy a Donald Trump által feltüzelt tömeg, élén a prémsapkás QAnon sámánnal, berontott a Capitoliumba, kijött az HBO dokumentumfilm-sorozata. A Q: A vihar felé megmagyarázza, hogyan fortyogott éveken át az internet bugyraiban az az elfojtott düh és agresszió, amely aztán az emberéleteket követelő ostromhoz elvezethetett, és megpróbál utánajárni, hogy ki lehet a fehér felsőbbrendűséget hirdető mozgalom szellemi atyja. Q anonim fórumozóként kezdte pályafutását, és a homályos üzeneteibe az arra fogékony emberek elkezdtek belelátni mindenféle próféciákat, leginkább azt, hogy Trump egy napon le fog számolni a „pedofil-kannibál, csecsemőzabáló” demokratikus elittel. A film megmutatja, hogy Q jóslatai pont ugyanattól működnek, mint a heti horoszkóp: a semmitmondó, de hangzatos kijelentésekbe mindent bele lehet magyarázni, akár utólag is.

Ugyanakkor, van itt sok dolog, amit elmulaszt bemutatni a minisorozat. Először is teljesen feleslegesen arra fókuszál, hogy ki(k) lehet(nek) Q valójában, miközben az elejétől fogva egyértelmű, hogy nem lesz a végén igazi leleplezés. A Q szavait értelmező, úgynevezett QTuberek, és a Q-nak platformot biztosító 8chan weboldalnak – amely a náci közösségeknek, a lövöldöző tömeggyilkosoknak korlátlan szólásszabadságot adó internetes pöcegödörként híresült el – az üzemeltetői sokkal több figyelmet kapnak, mint a kritikusan gondolkodó újságírók vagy a konteóelméletek kutatói.

Mégis jó, hogy elkészült a Q: A vihar felé. A szólásszabadsággal való visszaélést, annak határait pedzegeti, és bemutatja, hogy a QAnon mozgalom nemcsak úgy, a légüres térben keletkezett, hanem az online világ sötétebb sarkaiban, incelek, kétes üzletemberek, frusztrált fórumozók mátrixában, álhírekből táplálkozó konteók láncolatába kapaszkodva érkezett közénk. (Cs. H.)

A farkas gyermekei (HBO)

A farkas gyermekei című, Ridley Scott nevével fémjelzett sorozat okosan, összetetten és lenyűgözően gondolkodik a science fictionök legkomolyabb kérdéseiről, például a mesterséges intelligenciával ellátott androidok „érzelmeiről”, egy emberek utáni világ újra benépesítéséről és általában az apokalipszis lehetséges okairól.

A sorozat kezdetén két android érkezik az utolsó világháború után már lakhatatlan Földről egy addig lakatlan bolygóra, hat embrióval és azzal a céllal, hogy mesterséges Ádám és Évaként új emberiséget teremtsenek. Ezt viszont nemcsak a kissé túl zord körülmények teszik nehézzé, de a bolygóra idővel szintén megérkező, életben maradt emberek és az ő konfliktusaik is. És ha valami, hát ez nem az a sorozat, amelyet csak azért húztak közel nyolcórásra, mert a sorozatokat ma jobban el lehet adni: itt tényleg minden epizódban újabb és újabb, akár egy teljes filmre elég kérdést feltevő dilemma jelenik meg, és újabb és újabb, izgalmas és összetett háttértörténetű, érdekesen alakuló jellemű szereplők jelennek meg. Mindehhez pedig a látvány is remek és mozifilmhez méltó.

Viszont kizárólag olyanok kezdjék el nézni, akiket nem zavar, hogy meg kell várniuk a már berendelt második évad bemutatását, ki tudja, mikor, mert bár az utolsó részekben egyre szaporodnak a nyitott kérdések, az évad lezárása nemhogy nem ad választ semmire, de tényleg semmire az egész évadból, de még pár jókora kérdőjelet is odatesz a többi mellé. Elég komoly dicséret az előző részeknek, hogy az ember hajlandó lenyelni emiatt a hosszú és cifra káromkodást is. (K. B.)

Madam C. J. Walker: az önerejéből lett milliomos (Netflix)

A női emancipáció és a Black Lives Matter korában kitalálni sem lehetne annál aktuálisabb sztorit, mint egy szegénysorban felnőtt afroamerikai nő hihetetlen felemelkedését, sikeres vállalkozóvá válását, amellyel mellesleg még számos sorstársának nyújt segítséget egy jobb élethez. Akár gyanús is lehetne, hogy a Netflix ráül megint a korszellemre, de szerencsére a minisorozat jóval több ennél, a hibái ellenére is.

Mellesleg kitalálni sem kellett a történetet, hiszen az „Egyesült Államok első önerőből milliomossá vált üzletasszonya”, Madam C. J. Walker valóban létezett, Az ő sztorija bevallottan csak inspirálta Kasi Lemmons rendezőt, mert számos helyen egészen mást mutat, mint amit a 20. század elején a szépségipar nagyasszonyának hiteles életrajzaiból kiolvashatunk. Ha helyén kezeljük ezeket a csúsztatásokat, a film drámaiságának érdekben kitalált/elhallgatott szálakat, akkor ezzel meg lehet békélni egy ilyen életrajzszerű sorozat esetében.

A film az Oscar-díjas Octavia Spencer igazi jutalomjátéka, elhisszük neki a szegény mosónőből a hajápolószer-birodalmat felépítő, és ezért minden akadályt legyűrő, eltökélt, erős és okos nő minden döntését, tettét. És persze a feszültség ott van, hogy ezen akadályokból épp elég szembejön egy szegény, fiatal, önálló afroamerikai nő számára a 20. század eleji Amerikában. És akkor még a családi problémákat, intrikákat, csalásokat, megcsalásokat nem is említettük, ami miatt van egyfajta klasszikus szappanopera íze is a sorozatnak. És ez ebben az esetben egyáltalán nem baj. (B. I.)

A légikísérő (HBO)

A két Golden Globe-jelöléséből egyet sem tudott ugyan díjra váltani A légikísérő, és mi sem hoztuk volna ki győztesként, de az ünnepi tespedést valamelyest felélénkítheti Kaley Cuoco nyolcrészes pánikrohama. Nem spoilerezünk, ha eláruljuk az alapsztorit, hiszen a legnagyobb csattanó már a tizedik percben megtörténik.

Cassie Bowden légiutas-kísérő élete – igen sztereotip módon – másról sem szól, mint a repülések közti pasizásról, bulizásról és piálásról. Sőt, utóbbival egyre komolyabb problémái vannak. Többek között ez is okolható azért, hogy egy átbulizott éjszaka után, az egyik járatról megismert férfi holtan fekszik mellette egy bangkoki szállodában, Bowden viszont egyáltalán nem emlékszik arra, hogy mi történt. Miközben minden erejével azon van, hogy összeszedje a kirakós hiányzó darabjait, rémülten igyekszik visszajutni New Yorkba, ott azonban természetesen már akcióba lendült az FBI, Cassie Bowden élete pedig fenekestül felfordul. A légikísérő izgalmasan indul, folyamatos zenével, zajjal és osztott képernyőkkel operál, hogy aztán beszippantsa a nézőt egy bizarr, nyomozós-hallucinálós játékba, ahol egy darabig lövésünk sincs, hová akarnak majd kilyukadni az alkotók.

Cuoco meggyőzően hozza a rettegő légikísérő figuráját és még egy súlyos gyerekkori trauma emléktöredékei is a felszínre kerülnek, az őt akadályozó/segítő karakterek viszont igen sematikusra sikerültek. A gonoszok éppúgy jelennek meg, ahogy az a Gonoszok Nagykönyvében meg van írva, a jókban pedig egyáltalán nem lehetünk biztosak, hiszen egy ponton túl már az ő szándékaik is kétségessé válnak. A kriminek induló, majd szinte pszichothrillerbe csavarodó történet ugyan nem felejthetetlen, de egy egy-két napos daráláshoz éppen elegendő fordulattal szolgál. (Cz. F.)

Ne higgy a szemének! (Netflix)

A Sorozat, Amelynek Mindenki A Végéről Beszél. Bár a spoilereket senki sem szereti, a Netflix botrányos sikersorozatát vagy sikeres botránysorozatát szinte megelőzte a híre, így ma már sokkal többen tudják, hogy a Ne higgy a szemének utolsó epizódjában valami egészen különös dolog történik, mint ahány Netflix-előfizetés van a világon. Azoknak a véleménye pedig, akik látták is ezt az utolsó részt – meg jó esetben a többit is – erősen eltér azzal kapcsolatban, hogy ez a Nagy Történés a sorozattörténelem legnagyobb marhasága, vagy inkább szenzációs, agyzsibbasztó ötlet.

Pedig az utolsó nagy ötlet nagyon is jól épül mindarra, amit részenként adagolnak a készítők, bár az tény, hogy elég elfogadóan és nyitottan kell hozzáállni a sorozathoz, és meg kell békélni hozzá a valóban nem túl komolyan vehető ezoterikus mozzanatok jelenlétével. A Ne higgy a szemének egy romantikus thriller-minisorozat egy londoni nőről, aki viszonyt kezd az új főnökével, de eközben összebarátkozik a főnök feleségével is. Viszont hamar kiderül, hogy ennél valami többről van szó: először egy krimiszál jön be a képbe, aztán az egyre vadabb ezoterikus motívumok. És igazából ez a mesteri a sorozatban, pontosabban a regényben, amit az alkotók képernyőre vittek: nem lehet azzal vádolni, hogy ez lenne a legizgalmasabb, legjobban megírt vagy legmélyebben szántó műalkotás a világon, vagy akár csak a Netflixen, de ha egyszer elkezdte, az ember úgyse bírja ki, hogy ne nézze mindig tovább, vajon mire is fut majd ki ez az egész őrület. (K. B.)

Drive to Survive (Netflix)

Egy rendhagyó év rendhagyó Forma–1-es szezonját hozza el az immár a harmadik évadát taposó dokumentumfilmbe oltott valóságshow, a Drive to Survive, amely épp a járvány miatt egyfajta kordokumentum is lett. Az évadnyitó Ausztrál Nagydíjjal foglalkozó első részben a koronavírus még csak valami távolban ólálkodó rém, és belefér, hogy Daniel Ricciardo azzal viccelődjön, hogy ha Coronát (mármint a sört) iszik, akkor védett lesz, hogy aztán néhány hónappal később posztapokaliptikus helyszíneken, üres lelátók előtt, feszített tempóban bonyolítsák le a felforgatott versenynaptár futamait. A harmadik évad egyúttal tanulságos illusztrációja annak is, hogy bármennyire próbál is tudomást venni a külvilágról, az F1 még ma is egy hatalmas buborék – tavaly tavasszal Lewis Hamilton volt az egyetlen, aki feltette a kérdést: az egyre terjedő járványban mégis mit keresnek Ausztráliában, és miért veszélyeztetik magukat és rajongóikat. A kollégái közül sokan a kérdést sem értették. (És ez később így lesz más kérdésekkel is.)

A videoklipszerű vágások mellett ennek az évadnak az erejét is az adja, hogy az alkotók megpróbálják kicsit lecsupaszítani a versenyzőket (van, akit szó szerint – a Valtteri Bottasról a szaunában készült képsorokat sokan fogják hiánypótlónak tartani), és betekintést adni a lelkükbe, a mozgatórugóikba. Van, akit nehéz feltörni, mert ragaszkodik a sajtósok által diktált panelek nyújtotta védelemhez (Charles Leclerc), és van, aki a halál torkából visszatérve csak őszinte tud lenni (Romain Grosjean). És megint beigazolódik, hogy szarkasztikus humorban Sebastian Vettel verhetetlen.

A narrátori/kommentátori poszton a már kipróbált Will Buxton mellett az egyik legtapasztaltabb, és a paddockban is nagy tiszteletnek örvendő Jennie Gow-t nyerték meg. Nem lehet mondani, hogy a Netflix alkotói ne figyeltek volna a nüanszokra, és az F1 még mindig nagyon jó sztori, ha jól mesélik el. (V. É.)