Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Teljesen új helyzet számomra. Folyamatosan tanulom. Decemberben már a második kiadás jelent meg” – meséli tavaly ősszel megjelent bemutatkozó regényéről és annak következményeiről Halász Rita író. A könyv nagyot szólt és nem csak az elsőkönyves kínálatban aratott sikert. A Mély levegő számos fontos kérdést vet fel és tárgyal – párkapcsolati bántalmazást, traumafeldolgozást, társadalmi polarizációt. A szerzővel beszélgettünk.
hvg.hu: Elég szimbolikus, hogy most itt ülünk a munkahelyén, a Szépművészeti Múzeumban, mert csak itt tudtunk találkozni. Békeidőben most minden bizonnyal egy kávézóban beszélgetnénk. Hogyan élte meg a 2020-as évet? Azonkívül, hogy – tudjuk – rettentően nehéz volt és rémes, adott esetleg valamit vagy inspirálta valamilyen módon magánemberként vagy alkotóként?
Halász Rita: A tavaszi bezárkózást a Balatonon vészeltük át nagyobb családi körben. A gyerekek digitális oktatása volt az, ami a leginkább sokkoló volt. Mindenkinek új volt a helyzet – emlékszem, esténként leültünk és összeraktuk a másnapi menetrendet, ki tanul kivel melyik gépen, kinek van mítingje, ki dolgozik vagy tanít online és így tovább. A múzeum elég hamar elkezdte gyártani a digitális tartalmakat, ez pedig részben az én területem, tehát ez is sok munka volt. Azt éreztem, hogy ez így őrült nehéz. Jellemző, hogy összesen egy könyvet tudtam elolvasni, de azt is azért, mert van egy kis könyvklubunk, nem akartam kimaradni. Az segített még, hogy a tavasz csodálatos volt. Rájöttem, hogy még nem is éltem át olyan időszakot, amikor ennyire közel láthattam a tavaszt.
hvg.hu: Be volt zárva, de közben „ki volt zárva”.
H. R.: Láttam, ahogy megszületnek a kiskacsák meg a kishattyúk. A gyerekeim már nevettek rajtam, hogy „már megint megáll egy virágnál”.
hvg.hu: A gyerekek hogy bírták?
H. R.: A gyerekek elképesztően rugalmasak. Élvezték persze, hogy nem kell korán kelni és iskolatáskát cipelni, de nagyon hiányzott nekik a közösség. Velünk kellett beérniük, mi meg nem vagyunk annyira izgalmas társaság. A második hullámot már jobban viseltük, mert volt iskola.
hvg.hu: Hogyan befolyásolta ez az egész a könyv munkálatait?
H. R.: A könyvön sem tudtam rendesen dolgozni. Februárra elkészültem a Mély levegő első kéziratával, azt gondoltam, hogy tavasszal átolvasom, megszerkesztem, de ez nem ment olyan ütemben, ahogy szerettem volna. Hogy mennyiben volt esetleg inspiráló ez az időszak? Az nincs bennem, hogy karanténtörténetként megírjam, viszont azt, hogy a bezártság miatt mennyire a lakás lett a tér, hogy minden ott történik, azt hiszem, be tudom építeni a következő regénybe, mert az részben egy olyan nőről szól, aki nem nagyon mozdul ki, mert a szerelmére vár.
hvg.hu: Említi sok helyen, hogy alapértelmezésben művészettörténész, tanít. Itt jön a hülye kérdés: hogy lett író? Hová vezetnek vissza az írósága gyökerei?
H. R.: Sok mindent kipróbáltam, de igazából csak a képek érdekeltek. Meg a szobrok. Anyukám vetette fel, hogy mi lenne, ha művészettörténész lennék. Akkor, általános iskola ötödikben még nem is tudtam, hogy létezik ilyen. A rajzteremben kint voltak a klasszikusok, Munkácsy, Csontváry, de kint volt Mondrian fa-sorozata is, amikor figurálisból absztraktba vált. Ezek maradtak meg bennem, mint bevésődött emlékek – és a Szépművészeti Az én múzeumom-sorozata, amit szintén anyukámtól kaptam.
hvg.hu: Neki van valami közelebbi kapcsolódása a képzőművészethez?
H. R.: Ő egy csodálatos tanár, aki egyben művészetkedvelő és az egyik legjobb befogadó, akit ismerek. A művészettörténet így jött, és nagyon szép dolgokat éltem meg a képzőművészet révén, de nem lettem kimondottan művészettörténész, inkább olyasvalaki vagyok, aki szeret a művészettel foglalkozni, a művészetről gondolkozni, a művészetről beszélni. Inkább tartom magamat tanárnak. Ami az irodalmat illeti: van egy olyan megközelítés, hogy hét évvel ezelőtt elhatároztam, regényt írok, mert volt egy téma a fejemben. Ennek tulajdonképpen semmilyen előzménye nem volt. Hirtelen jött. De közben ha nagyon szeretném, fel tudom fejteni az előzményeket.
hvg.hu: Meséljen!
H. R.: Megtaláltam egy füzetemet, amelyben két kislány – az egyik az alteregóm –, arról beszélget, hogy ki hány verseskötetet és regényt írt már, és mi lesz a következő történet. El is felejtettem, de ezek szerint már gyerekkoromban mozgolódott bennem az írás. Ezenkívül mindkét nagymamám naplóíró volt, egyikőjük második világháborúban, a pincében írt naplóját én is olvastam. Apukám 1968-ban rajta volt azon a vonaton, amelyik Mendénél kisiklott, 43-an haltak meg. Nagymamám megkérte, hogy számoljon be írásban a történtekről, ez a levél is még megvan. Fontos tapasztalat volt, hogy az életünk történéseit leírjuk. Ezek után nem csoda, hogy én is naplóíró lettem. Nem is gondolná az ember, de amikor elkezdtem regényt írni, ez az egész visszajött. Mint a sportban az izommemória, hogy hosszabb kihagyás után újrakezdéskor emlékszel bizonyos mozdulatokra. Leültem az asztalhoz, és visszajött az érzés, hogy akkor most írok.
hvg.hu: Gondolom, azért volt ennek az írói indulásnak – vagy ha másképp nézzük: újrakezdésnek – folyamata, voltak stációi. Novellák, rövidebb közlések.
H. R.: 2013–14 körül elhatároztam, hogy írni fogok. Elkezdtem szövegeken dolgozni – igazából már a regényhez írtam egy-két dolgot. Ezek nagyon rosszul sikerültek. Nem csak így utólag visszatekintve, akkor is éreztem, hogy nem jók. Elmentem írószemináriumokra, írótáborokra és ott bekerültem egy olyan közegbe, amely nagyon inspiráló volt. Félre is tettem a regényt és csak kisebb-nagyobb szövegeket, novellákat írtam, és amikor láttam, hogy kicsiben működnek a szövegeim, akkor elővettem újra a regény tervét, mert azt gondoltam, hogy már meg tudom írni nagyban is. Sokáig nem is publikáltam.
hvg.hu: A regény, a Mély levegő nagyot szólt tavaly. Számos elsőkönyv jelenik meg egy évben, ez mégis kitűnt a tömegből. Mit gondol, mitől tudott ez több lenni, mivel tudta magára vonni a figyelmet?
hvg.hu: Erre egyébként törekedett? Mármint, hogy ne a megszokott narrációt kínálja fel, hogy a felvetett kérdésekre ne olcsó válaszokat adjon?
H. R.: Igen, ehhez kértem segítséget írótársaimtól vagy a szerkesztőmtől is. Hogy mindent jelezzen, amiről azt gondolja, hogy kicsit is hamis. Nehéz téma ez, és azt gondoltam, hogy a folyamatos ellentartás jó tesz neki.
hvg.hu: Mesélt már arról, hogy hogyan nem tudott tavaly dolgozni, most egy kicsit beszéljen arról, hogyan készült el végül a regény.
H. R.: 2017 végéig tartott az az időszak, amíg pihentettem a regényt. Akkor kezdtem el írni. Volt egy másik regényötlet a fejemben, egy ideig vacilláltam, hogy melyiket írjam. Majdnem azzal indultam el, de aztán mégsem. Azt majd most folytatom…
hvg.hu: …a nő, aki nem megy ki a lakásából.
H. R.: Igen. Szent Fruzsina, egy fiktív kortárs misztikus lesz a főszereplő.
hvg.hu: No, de vissza a Mély levegőre.
H. R.: Végül tehát Vera mellett döntöttem. Az első fejezetet vagy huszonötször átírtam, mire megtaláltam azt a hangot, amelyről azt gondoltam, hogy jó. Rengeteget kísérleteztem, hogy ne legyen önsajnáltató, patetikus, legyen benne könnyedség, de ne legyen vicceskedő. Amikor aztán összeállt a kép és megvolt a hang, nekiálltam a többinek. Egymás után írtam a fejezeteket, de voltak számomra is meglepetések.
Nagyon jó, amikor az történik, amit az író előre elképzelt, mert ha nem így van, az azt jelenti, hogy nem „történt meg” az írás. Kicsit talán misztikusan hangzik és kicsit talán közhely is – de igaz –, ilyenkor önálló életre kel a történet.
A karakter elkezd mozgolódni, és ez még engem is, aki tudok egy csomó mindent róla, meglep. Nagyon sok mindent csinálok egyszerre, ezért nehéz volt egyensúlyt találni, a munka, az életem és az írás között. Az a jó, ha az ember benne van a regény világában, de sokszor érzi azt, hogy – az egyéb dolgait végezve – egyre csak távolodik. Ilyenkor vissza kellett rántanom magamat ebbe a világba. Ugyanakkor az is komoly tanulság, hogy néha muszáj szünetet tartani.
hvg.hu: Nagyon speciális a történet aspektusa. Aki ezt átnézte, nő volt vagy férfi?
H. R.: Férfiak és nők vegyesen. Elsőként a férjemnek mutattam meg, de olvasták barátnőim, írók és a szerkesztőm, Darvasi Ferenc. Nagyon jól tudtunk együttműködni. Őt kifejezetten arra kértem, hogy férfilélekkel olvassa el, és szóljon, ha kigyullad a fejében a piros lámpa, ha valami nagyon sok.
hvg.hu: Számos igen érzékeny kérdést érint a könyv. Nagy életvezetési választások, szülő-gyerek kapcsolatok, tovább cipelt családi és személyes traumák, párkapcsolati kérdések – és persze a bántalmazó kapcsolat. Én azt látom, hogy a könyv egyszerre tud kendőzetlen, néha kegyetlen lenni, ugyanakkor képes arra, hogy nagyon árnyalt és nem didaktikus módon dolgozzon fel kérdéseket.
H. R.: Végig az járt a fejemben, hogy ellene kell tartani mindennek. Tudatosan. Hogy semmi ne legyen fehér vagy fekete. Az is kérdés volt, hogyan árnyalok. Hogy miként teremtem meg ezeket az ellenmozgásokat. Fontos volt a finom humor és az olyan, talán nem annyira megszokott dolgok beemelése, mint akár a vallás.
hvg.hu: A legneuralgikusabb kérdések egyike egy ilyen regény esetében az, hogy mennyire a szerző a főszereplő. Hogy ez mennyire az ön élete. Vagy nem az.
H. R.: Amikor az egyes szám első személyű elbeszélést választottam, akkor tudtam, megvan az a veszély, hogy velem azonosítják majd a főhőst és a történetet. Egyes szám harmadik személyben kezdtem írni a regényt, de a szöveg úgy nem működött, és hát a szöveg diktál. A történet darabkái egyébként innen-onnan jöttek, családtól, barátoktól, az engem körülvevő szűkebb-tágabb környezetből, az internetről, esettanulmányokból, és a képzeletemből.
hvg.hu: A regény egyik csúcspontja – vagy talán A csúcspontja – a bírósági rész. Drámai és szürreális egyszerre. 3PO-nál kifejezetten felnevettem. Ezt annak is szánta, mármint tetőpontnak?
H. R.: Ezt így terveztem, igen. Gyűjtöttem hozzá háttéranyagokat, beszéltem jogászokkal, jártam a bíróság épületében, fotóztam egy csomót, figyeltem a környezetet, a hangulatot. Talán éppen a regény aranymetszésében is van. És azt is tudtam, hogy ez után le kell vinni a történetet. Vizuális típus vagyok, úgyhogy megvolt a fejemben a történet dramaturgiai íve is. A szöveg mellé készítettem magamnak rajzokat, csináltam grafikonokat, kis papírokat vágtam ki és ráírtam az egyes történéseket, a földön idővonalba rendeztem. Figyeltem a történet hullámzására: így került a drogos rész után mondjuk Portugália.
hvg.hu: Ha már a hullámzás: a víz, mint motívum nagy erősen jelen van. A cím, a borító, ahol egy nőt látunk, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy éppen fuldoklik vagy egy nagy levegővel feljön a víz felszínére.
H. R.: A víz motívum nem volt tudatos, de amikor rátaláltam, úgy éreztem, hirtelen minden összeállt, az úszás, a kis hableány, a levegővétel nehézsége, az óceán. Visszatekintve evidensnek tűnik, akkor nem volt az.
hvg.hu: Egy ilyen egyszerre árnyalt és nagyon is belemenős könyvet olvasva óhatatlanul eszünkbe juthat, hogy ebben az országban mennyire tudunk szembenézni dolgokkal. Általában a traumáinkkal és speciálisan azokkal a kérdésekkel, amelyeket ez a könyv tárgyal.
H. R.: Van még hová fejlődni, de az jó, hogy egyre többet beszélünk ezekről a problémákról, vagy legalább tematizáljuk a problémát. Persze azt is látom, hogy a kommunikáció része nagyon rosszul megy. Az a megosztottság sem segíti a társadalmi diskurzust, amit a könyvben is ábrázolok Vera szüleivel, az ő szinte már parodisztikus konzervatív és liberális szembenállásukkal. A közbeszédnek jót tenne az árnyaltság és az empátia. Hozzám az ügyek mentén való politizálás áll a legközelebb, de érzem, hogy nagyon nehéz megvalósítani. Egyébként a gyerekeket nézve látok pozitív elmozdulást – ahhoz képest, ahogy mondjuk én vagy az osztályom kezelte a problémákat –, nagyon büszke vagyok rájuk, amikor normálisan meg tudnak oldani egy konfliktust. Ehhez persze olyan szülők is kellenek, akik problémamegoldásban érdekeltek. Ha a gyerekek megtanulják, hogy a problémákról lehet beszélni, azokat meg lehet oldani, és ha azok néha fájók is, de később jobb lesz – akkor felnőhet egy olyan generáció, ahol családi szinten is kevesebb a titok, a hazugság.
hvg.hu: És a „nőügyek”?
H. R.: Sajnos nagyon sok az elkeserítő történet, olyanok, mint Renner Erika ügye, vagy Orosz Bernadetté, az ember olvassa, és tehetetlen dühöt érez, te jó ég, tényleg így működik a jogi igazságszolgáltatás? Rossz az üzenet, az ember azt a következtetést vonhatja le, hogy hát ha nekik, akiknek ennyire egyértelmű látható jelei vannak az erőszaknak, akkor én, akit mondjuk csak szóban bántalmaznak, megfenyegetnek, hogyan tegyek feljelentést? És ez csak a jéghegy csúcsa. Az újságíróknak hatalmas a felelősségük, hogy milyen szavakat használnak. „12 éves lánnyal létesített szexuális kapcsolatot a 36 éves férfi”. Olyan nincs, hogy egy 12 éves „kapcsolatot folytat”, mert egy 12 évest megerőszakolnak. Arra, amit kimondunk, lehet legyinteni, hogy: jó, hát nem úgy gondoltuk, mit kell ilyen apróságokon szőrözni. De vegyük észre, hogy a valóság ezekből is épül. A nyelv, amit leírunk és beszélünk, mi vagyunk.
