Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Érdekes kísérlet a dalfesztiválról szóló, néhány napja bemutatott Fire Saga története: európai jelenség amerikai sziruppal nyakon öntve, nem is komoly, nem is vicces reklámfilm, mégsem bánjuk, hogy megnéztük. Kritika.
Tavaly ősszel jött a hír, hogy Magyarország nem indul a 2020-as Eurovíziós Dalfesztiválon, amelyet aztán idén a koronavírus-járvány miatt nem is tartottak meg. Így aztán a rajongók számára konkrétan nem is jöhetett volna jobbkor a Netflix filmje, az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története.
Még mielőtt nagyon elmélyülnénk a részletekben, engedjék meg, hogy egy kis betekintést nyújtsunk az Eurovízióhoz fűződő viszonyunkba. A kultúra rovat minimum évente kétszer egészen biztosan éjszakázik: egyszer az Oscar-gála, egyszer az Eurovíziós Dalfesztivál napján. Utóbbinál általában már A Dalnál felvesszük a fonalat, és ha később Magyarország továbbjut az elődöntőben, percről percre tudósításban követjük a show-t – sokkal inkább a saját szórakozásunkra, mint a torokszorítóan izgalmas zenei minőség miatt.
Néhány éve megkockáztattuk a kijelentést, hogy
az Eurovíziós Dalfesztivál a popkulturális lábnyom a Holdon.
„Nem jön sehonnan, nem tart sehová. Se előzménye, se következménye. Egynapos hülyéskedés, de igazából az sem, mert a rendes hülyéskedéshez vicces dolgok kellenek. Komolynak meg nyilván még az úgynevezett szívhez szóló dalokkal együtt sem komoly, de az persze láthatóan nem is nagyon akar lenni. Nem arra lett kitalálva.”
Ehhez a gondolathoz azóta is következetesen tartjuk magunkat: ennek a tűzzel, füsttel és mennydörgéssel megrendezett versenynek nincs közös metszéspontja a könnyűzenével, és (kevés kivételtől eltekintve) nem termel sztárokat. Ezt természetesen az Eurovízió szemére lehet hányni, de dönthetünk úgy is, hogy inkább elfogadjuk a játékszabályokat. Onnantól kezdve, hogy nyolc évvel ezelőtt hat orosz nagymama egy műkemencével lépett színpadra, és mialatt többször is elénekelték, hogy „we wanna boom boom boom, we wanna party party”,
kisütöttek egy tepsi kekszet,
teljesen abszurd dolog lenne eltartott kisujjal szörnyülködni a tévé előtt minden évben, és akkor az azerbajdzsáni, létra tetején éneklő lómaszkos férfiről már ne is beszéljünk. Nos, pontosan ugyanez a helyzet a Netflix filmjével is.
Furcsa kiindulópontból született a Fire Saga: Will Ferrell amerikai komikus azóta rajongója a dalfesztiválnak, mióta azt svéd felesége megismertette vele. Ferrell-t 2018-ban többször is lefotózták a verseny nézőterén, ötleteket gyűjtött, és a versenyzőkkel beszélgetett, hogy végül Andrew Steele-lel, a Saturday Night Live egyik korábbi munkatársával együtt megírják a forgatókönyvet.
Főhősünk, Lars Erickssong egy zsebkendő méretű izlandi város gyermeke, aki épp nemrég veszítette el az édesanyját – ebből a szomorúságból furcsamód csak az ABBA 1974-es eurovíziós fellépése képes kirángatni, hogy aztán együtt csapassák a tévé előtt kis barátjával, Sigrittel a Waterloo-ra. Lars (Will Ferrell) annyira beleszeret a dalfesztiválba, hogy évtizedek múlva is A TÖKÉLETES dalon dolgozik, immár egy közös bandában Sigrittel (Rachel McAdams).
A férfi címeres balfék, apja (az elnagyapásított Pierce Brosnan) szégyelli, a nő viszont gyönyörű, kedves és tehetséges, szabadidejében manókhoz imádkozik azért, hogy végre összejöjjön Larsszal. A zenekar viszont – hogy is mondjuk – csak mérsékelten népszerű, legnagyobb sikereiket általában a városi kocsmában aratják, amikor ezredjére is eljátsszák a Ja Ja Ding Dong című közkedvelt mulatós dalt.
A világ egyik legröhejesebb balesetének köszönhetően a duó mégis bekerül a skóciai elődöntőbe, ahol aztán lépten-nyomon altesti poénok és fényűző partik várják őket. Az egyikből gyakorlatilag egy tökéletes eurovíziós reklám kerekedik, a közös éneklésbe beszáll több korábbi igazi nyertes, például Alexander Rybak, Conchita Wurst és némi tűzijáték keretében a 2018-as győztes, Netta is.
Főhőseink annyiszor alázzák porig magukat, ahányszor csak fellépnek, pedig dalfesztiválos szemmel nézve nem rosszak ám, megvan a dal, megvan a hang is (Rachel McAdams csak tátog, a profi Molly Sandén énekel helyette), és megvan a látvány, amin a Netflix egy centet sem spórolt.
A film egyébként sorra bontja ki a dalversenyekről megszokott könnyűzene-konzerveket a riválisok előadásaihoz, van itt szkafanderből előbújó görög díva, hajpántban rapelő higanylábú svéd fiatal, és egy oroszlánszelídítő aranyifjú, akinek minden vágya, hogy Sigrit a verseny után hagyja el a kilátástalan életű izlandi lúzert, és inkább vele énekeljen. A legbizarrabb az egészben az, hogy nem tűnik fel, hogy filmet nézünk, bármelyik dal kanyar nélkül ott lehetne akármelyik versenyen, élesben is.
A nem túl combos alapötletet az sem segíti, hogy az alkotók egy tökéletesen alkalmatlan főgonoszt írtak a Fire Sagának: az Izlandi Központi Bank vezetője komoly aknamunkával igyekszik elérni, hogy az ország ne nyerjen, mert ha jövőre nekik kellene tartani a versenyt, akkor szerinte Izland csődbe menne. Ferrellék a nemzeti sokszínűség miatt nagyon magas labdákat is lecsaphattak volna, de ehelyett csak finoman kötekedtek: Lars egy ponton közli az amerikai turistákkal, hogy Európa nem az ő partifővárosuk, és elege van abból, hogy idejönnek és szarnak mindenre, Sigrit pedig egyszer rákérdez az aranyifjúnál, hogy nem meleg-e, mire az rávágja, hogy
dehogyis, Oroszországból jöttem. Ott nincsenek melegek.
A Netflix tulajdonképpen reprodukált egy dalfesztivált, amelynek tökéletesen hozta ugyan a sajátos szellemiségét, de a kétórás játékidő ellenére sem tudta sok mindennel kibővíteni. A Fire Saga a humorát illetően leginkább egy lavór langyos víz szintjét üti meg, Ferrellék ugyanis nagyon bátortalanul és kiszámítható módon nyúltak az Eurovízió több évtizedes történetéhez, mégsem állíthatjuk, hogy nagyot csalódtunk volna: a varázslat működik, a totál giccses, de bájos love story pedig simán fogyasztható limonádé az Eurovízió mentes évben.
De csak ha elfogadjuk a játékszabályokat.
