Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Túlságosan is adja magát a kísértés, hogy a Notre-Dame-i tűzvészben a dicső múlt pusztulását lássuk bele, de épp a katedrális történelme az, ami a dicső múlt fennmaradását megelőlegezi.
A hétfő esti párizsi tűzvész képei olyan érzéseket hívtak elő az emberekből, amelyeket egy vallásilag, politikailag megosztott világban nehéz racionálisan megmagyarázni. A Notre-Dame lángjai – ha csak egy estére is – egy platformra hozták keresztények, muszlimok, hívők, ateisták, jobboldaliak és baloldaliak, na meg a facebookozók, a twitterezők, az instagramozók érzelmeit: a legtöbben valamiféle személyes gyászként élték meg, hogy tehetetlenül nézték végig élőben – akár a helyszínen, akár a monitor előtt – a pusztítást. Nehéz volt szavakat találni, és nehéz volt nem oda nézni.
Hogyan lehet ennek a pusztításnak ilyen erőteljes érzelmi ereje? Hiszen a közösségi médiás reakciókból ítélve olyan, mintha Franciaország szívét, sőt Európa lelkét tépte volna ki valami ellenállhatatlan erő, és mintha ez az erő kicsit mindenki mást is magával rántott volna.
A sokkhatásban közrejátszott az is, hogy ez a fenséges, mégis masszív épület olyan érzést keltett az emberben, mintha öröktől fogva ott lenne, és az örökkévalóságig ott maradna.
Évszázadok munkája, évszázadok emléke
A Notre-Dame jelenlegi szerkezetét a 12. században kezdték építeni, Párizs legrégebbi részében áll. A római időkben ezen a területen még egy pogány templom állt.
VII. Lajos volt az, aki úgy gondolta, azzal emelheti Párizst Európa igazi fővárosává, hogy hatalmas templomot épít. Kellett valami, ami vitathatatlanul jelzi, hogy ez itt egy politikai és gazdasági szuperhatalom, és mivel ekkor még erős szimbiózisban élt együtt állam és egyház, adta magát, hogy ezt a hatalmat egy páratlan katolikus építmény testesítse meg. Hiszen a legszebb és legnagyobb katedrálisnak Párizsban volt a helye. III. Sándor pápa áldásával meg is kezdődtek a munkálatok, a Notre-Dame legalább egy, de inkább két évszázadon át épült, és további évszázadokon át dolgoztak még rajta.
Ezeknek az évszázadoknak az erőfeszítéseit nehezen lehet felfogni akkor, amikor néhány óra alatt a tűz ekkora pusztítást végez, és ilyen kegyetlenül megcsonkítja Párizs, Európa és a világ egyik legemblematikusabb épületét.
A sokk akkor lesz nagyobb, ha számba vesszük, hogy a Notre-Dame mennyi mindent túlélt már a francia forradalom brutalitásától a két világháborúig.
Hogy milyen sokat jelent a Notre-Dame a franciáknak, azt talán semmi sem példázza jobban, mint hogy a legnagyobb társadalmi felfordulások is ezt a jelképet vették célba. A 16. században a hugenották a katedrális több szobrát is szétverték, mert a bálványimádás jelképét látták bennük. A francia forradalom idején pedig azzal a szándékkal rohanták meg az épületet a forradalmárok, hogy az ész templomának kiáltsák ki. Nagy buzgóságukban több szobrot is lefejeztek, mert azt hitték, francia királyokat ábrázolnak (királyokat ábrázoltak ugyan, de a Bibliából). Ezeket a szobrokat egyébként éppen hétfőn, még a tűz kitörése előtt szállították el restaurálásra. A székesegyházat ezekben az években többször kifosztották és megrongálták, a huszártornyot lebontották. Hogy aztán kiderüljön, a restaurálással minden helyreállítható.
A katedrálist Napóleon adta vissza az egyháznak, és ezzel a lendülettel meg is tartotta benne a koronázását (1802), majd az esküvőjét (1810). Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a Notre-Dame kiment a divatból, és a párizsiak nem igazán foglalkoztak vele, így lassan, de határozottan pusztulni kezdett.
Vén már a Notre-Dame, s bár rémlik pusztulása / mégis ő volt, ki rég Párizst születni látta
Gérard de Nerval 1831-ben így tisztelgett a templom előtt. Ez volt az az év, amikor Victor Hugo bejelentkezett a Notre-Dame lelkéért.
Victor Hugo nemcsak a világirodalom egyik legismertebb alkotását hagyta hátra a Notre-Dame-i toronyőrrel, de a katedrális túlélésének a legjobb és legszebb marketinganyagát is összehozta ezzel a regénnyel. A púpos toronyőr és a szépséges cigánylány története igazából csak apropó volt, hogy Hugo ráirányítsa a figyelmet a katedrálisra, amelyet a párizsiak szép lassan hagytak tönkremenni.
Hugo volt az, aki leírta, hogy ennek az épületnek minden darabja nem csak a történelem fontos eleme, hanem a tudományok és a művészet emlékműve is. Vagyis annyira univerzális, az emberinek olyan könnyen befogadható jelképe, ami miatt nagyon sokan magukénak tudják érezni. Az európai civilizáció része és jelképe, amelyre a középkor óta rakódnak újabb és újabb jelentésrétegek. Hugo élővé tette ezt a már akkor több évszázados épületet.
Hugo úgy gondolta, hogy az épület önmagában is érték, mégpedig azért, mert szerinte az építészet kommunikációs forma, amelyet egy sokkal kevésbé nagyszerű tömegtermék fog kivégezni: a nyomtatott könyv. Robert Zaretsky, a Houstoni Egyetem professzora szerint egészen ironikus, hogy Hugo az imádott székesegyházát éppen azzal az eszközzel kívánta megmenteni, amelyben a „gyilkosát” is látta. Hugo egyébként bele is fogalmazta ezt a gondolatot a regénybe. A könyv egyik főszereplője, Frolló, a főesperes ugyanis egy ponton azt mondja: „Ez megöli amazt.” Eközben jobb kezét egy könyvön tartja, a ballal pedig a katedrálisra mutat.
A párizsi Notre-Dame tehát egyfajta történetbe csomagolt kiáltvány, amelyben Victor Hugo nagyon aprólékosan leírta a székesegyházat. A könyv sikerének hatására a katedrálist 1845 és 1878 között az eredeti tervek szerint felújították.
Notre-Dame, a modell
A Notre-Dame a képzőművészetnek is komoly múzsája. Henri Matisse-ra például elementáris erővel hatott. A 44 éves Matisse 1914-ben, csupán hónapokkal az első világháború kitörése előtt úgy döntött, hogy feleségével nem Marokkóba költözik, hanem abban a párizsi házban bérel lakást, ahol évekkel korábban már lakott.
A lakás ablakai a Notre-Dame-ra néztek, a festő pedig hét évet leszámítva szinte a teljes felnőttkorában ebben az épületben lakott. 1901-ben, az impresszionizmus hatására már lefestette a székesegyházat. Egy bő évtizeddel később visszatért a témához, és két olyan képet festett a Notre-Dame-ról, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott a festészet történetében. Matisse boldog volt, hogy visszatért Párizsba, krónikus álmatlansága is javulni látszott, ő pedig tudatosan vissza akarta terelni életét az alapokhoz.
Első 1914-es képe a klasszikus Notre-Dame ábrázolás a homlokzattal, a Szajnával, a Quai Saint-Michel felől. Olajjal dolgozott, de olyan vékonyan vitte fel a vászonra, hogy hatásában szinte vízfestéknek tűnik. Ezután viszont valami olyan radikálisat alkotott, hogy 35 évig nem is merte kiállítani. Mikor mégis megtette, a félelmei beigazolódtak: azt gondolták a képről, hogy csupán egy aláírt vázlat. A második kép kompozíciója emlékeztetett az elsőre, de mintha annak inverze lett volna. A katedrális épülete, mint egy váz, legelemibb formáira redukálva látható rajta. A Szajna és a híd egy-egy vonal. Nem absztrakt, de nem is a Notre-Dame képmása.
Inkább az elme lenyomata, egy szétfoszló emlék, felismerhető formákkal, de mégis megragadhatatlanul. A képet nézve az ember agya folyamatosan felépíti és lebontja a látványt.
A forradalmi kép aktuálisabb nem is lehetne, mint ma, mikor a közösségi oldalakat elözönlik az emberek saját fényképei a katedrálisról. A tűz által megcsonkított templomot majd újjáépítik, de a most felidézett emlékekben teljes, és a fotókon látható részleteiben.
A film sem tudta megkerülni
A katedrális aztán számos filmben feltűnt párizsi hangulati elemként, vagy a cselekmény szerves részeként. A film hajnalán persze inkább szórakoztató szenzációt láttak a mozgóképben, mint a későbbi művészeti ágat. Az első filmesek pedig gyakran csak letették valahova a kamerát és felvették az utcaképet. Például ezen a felvételen is, amely valamikor 1896 és 1900 között készült (a hangot persze utólag adták hozzá):
Jean-Luc Godard újhullámos klasszikusában, a Kifulladásigban a Jean Seberg által alakított újságíró egy Notre-Dame-közeli hotelben lakik, mikor találkozik Jean-Paul Belmondo rosszfiújával. Audrey Hepburn és Cary Grant is a katedrális árnyékában beszélik meg az Amerikai fogócskában, hogy vajon ki a lehet a férj gyilkosa. Amelie évente egyszer a Notre-Dame-ban kistestvérért imádkozik, Van Helsing Dr. Jekyll-lel harcol a székesegyház tetején, Ethan Hawke pedig a Mielőtt lemegy a nap című filmben a Szajnán hajózva egy német katona történetét meséli el, aki a második világháborúban azt a feladatot kapta, hogy robbantsa fel az épületet.
Victor Hugo regényének pedig több mozgóképes feldolgozása készült, például 1939-ben:
Az Eiffel-torony mellett nincs még egy olyan építmény, amely ennyire megtestesítené Franciaországot és Párizst. Amit a képeken láttunk, az a francia történelem, de egyben az emberiség történelme is, és így a veszteség érzése is valahol közös. Maga Victor Hugo is úgy gondolta, a Notre-Dame olyan művészeti alkotás, amelyet a teljes emberiség jegyez, mert túlmutat azon, amire az egyes emberek képesek. Mint ahogy jelképe annak is, hogy mindent újjá lehet építeni – már korábban is megtörtént, most is minden jel arra mutat, hogy a Notre-Dame képes lesz feltámadni.
A székesegyházban pusztító tűzvészről szóló további cikkeinket itt érheti el.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Párizs döbbenten figyeli, ahogy lángok mardossák a Notre-Dame-ot – olvasónk videója
