Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Néhány riasztó példa ellenére kicsinek tűnik a kockázat, hogy valaki rács mögé kerüljön hamis vádakon alapuló nemi erőszak miatt. De friss adatok vagy felmérések világszerte alig, idehaza egyáltalán nem lelhetőek fel.
A 42 éves tanár a biológiateremben brutálisan megerőszakolta az újonnan érkezett fiatal tanárnőt. A vád szörnyű, nem csoda, hogy börtön járt érte. Előbb a tanár ülte le az öt évet – majd a tanárnőt ítélték öt és fél évre. Őt személyi szabadság megsértése miatt, miután kiderült, hogy kóros hazudozó, és egy jelentéktelen vita nyomán bosszúból jelentette fel a tanárt. A tanár, Horst Arnold már nem érte meg, hogy jogilag rehabilitálják és kárpótlást kapjon: nem sokkal szabadulása után szívrohamot kapott és meghalt, feltehetőleg nem teljesen függetlenül attól, amit elszenvedett. Az eset a 2000-es évek elején erősen foglalkoztatta a német közvéleményt.
Szintén táplálhat félelmeket az az igaz történet, amelyet szinte irodalmi riportként adott közre néhány éve a hamburgi Die Zeit. Rossz házasságban felnövő, lelkileg labilis lánygyerek azzal vádolja meg az apját, hogy háromszor is megerőszakolta. Maga is meglepődik, mennyire elhiszik a hazugságát, de nincs ereje az igazsághoz, és tétlenül szemléli, amint az apja hét évet tölt rács mögött. Felnőttként, háromgyermekes családanyaként szedi össze magát, és a férje támogatásával eléri, hogy 17 évvel az első ítélet után rehabilitálják az apát – aki még mindig szereti őt és kibékül vele.
Kevésbé vészterhes volt az a néhány eset, amely pár éve foglalkoztatta az amerikai közvéleményt. A Duke Egyetem lacrosse csapatának három játékosát azzal vádolták meg, hogy 2006-ban egy partin megerőszakoltak egy táncosnőt. Ártatlanságuk egy év múlva derült ki. A vádat emelő ügyészt eltiltották szakmájától.
Alig fél évig élt a Rolling Stone magazinnak az a 2014-es cikke, amely egyetemista lány csoportos megerőszakolásáról szólt. A lap sajnálattal közölte, hogy nem lett volna szabad ennyire a (névtelenül idézett) lány szavaira támaszkodniuk.
Csöndesebben csengett le a világsajtót bejáró eset a matracos lánnyal. Emma Sulkowicz, a Columbia egyetem diákja 2012-ben erőszakkal vádolta német barátját, és figyelemfelhívásként sokáig hurcolta a hátán a matracát. A fiút akkor – egy egyetemen belüli fegyelmi eljárással – el is marasztalták, de az egyetem végül tavaly elnézést kért az eljárásért, a jövőre nézve korrektebb vizsgálatokat ígért, és peren kívül megegyezett. A férfi azóta Németországban kezdett új életet.
Az ilyen nagy visszhangot keltő hírek férfiak tömegeiből válthatnak ki aggodalmat, nehogy hasonló vád áldozataivá váljanak. A most már több mint egyéves múltra visszatekintő #MeToo kampány is sokakban erősítette ezt a félelmet. De vajon mekkora a veszély valójában?
Ezt nem tudni pontosan. Világszerte kevés felmérés született erről, és ezek legtöbbje jó pár éves, azaz mindenképp a #MeToo előtti helyzetet tükrözi. Ami azonban kihámozható ezekből, az az, hogy a hamis vád ritkább, mint a nagy sajtóvisszhangot keltő esetek sugallnák. Igaz, nem is példátlan. Nemzetközi adatok szerint a nemi erőszak ügyében tett feljelentések közül 2–8 százalék bizonyul hamisnak. Bár ez az arány is meglehetősen tág határok között mozog (ez olvasható ki egy 2010-es amerikai publikációból), az pedig megítélés kérdése, hogy ez sok-e vagy kevés.
Nem érdemes hamisan vádaskodni
Magyarországon valószínűleg még kevesebb az ilyen eset. Hogy mennyi, nem tudjuk. Az általunk megkeresett szakértők szerint a hivatalos adatokból nem szűrhető le ilyen információ, az erről szóló kutatások egyelőre váratnak magukra.
Spronz Júlia ügyvéd, a Patent Egyesület jogsegély-szolgálatának vezetője szerint Magyarországon nem érdemes hamisan vádaskodni ilyen ügyekben. Mivel a rendőrök körében él az előítélet a hamis vádak elterjedtségéről, ők többnyire még a valódi áldozatokat is bizalmatlanul kezelik. Aki tehát józanul gondolná végig a tervét – például úgy, mint egy biztosítási csaló –, az feltehetőleg visszariadna. És ha nem, hát „hamar elvérzik, amint darabokra szedi a rendőrség“.
Persze nincs olyan bűncselekmény-fajta, ahol ne fordulna elő hamis vád, nem kivétel a szexuális erőszak sem, de az ügyvéd úgy gondolja, a hazai helyzetben nem a megfontolt szándék, hanem leginkább a labilis lelkület vezethet ilyesmihez. Maguknak a nőjogi szervezeteknek is érdekük lenne, hogy a rendőrség képes legyen az ilyen hazugságok kiszűrésére – teszi hozzá Spronz Júlia –, hiszen ha így lenne, akkor az igazi áldozatok nem lennének ráadásul a hamis vádakról szóló előítéletek áldozatai is.
„Ma a rendőrségi alkalmazottaknak nem tanítják a szexuális erőszak specialitásait, ahogyan a bíróknak és az ügyészeknek sem kötelező ilyen kurzuson részt venniük – egészíti ki a képet Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Alapítvány kuratóriumi elnöke. – Így azért elég nehéz jó munkát végezni, és elég könnyű úgy dolgozni, hogy szakmai érvek helyett hitvitákat folytatunk a »kinek hiszek« kérdést hajtogatva.“
Ritka, ritkább, legritkább
A külföldi tanulságok alapján a többé-kevésbé ritka esetek közül épp az a legritkább, amelytől leginkább félni szoktak, és amelynek az említett matracos lány lehet az egyik példája. Többnyire nem az történik, hogy a szép egyetértésben induló kapcsolatot vagy akár az egyéjszakás kalandot a nő utólag minősíti át erőszakká. Akik hamisan vádaskodnak, azok általában nem nehezítik meg a saját dolgukat azzal, hogy ilyen – vitatható, többféleképpen értelmezhető, félreértésként megcáfolható – történeteket adjanak elő. Erre fizetett rá egyébként (a szó szoros értelmében is, 20 ezer eurós pénzbírsággal) tavaly Gina-Lisa Lohfink német modell és valóságshow-szereplő, miután egy videofelvétel alapján erőszakkal vádolta két jó ismerősét. (Az eljárás egyik lényeges elemeként bebizonyosodott, hogy a felvételen hallható tiltakozás nem az együttlétre, hanem pusztán a filmezésre vonatkozott.)
A különböző kutatások alapján kirajzolódik, hogy a kitalált történetekkel előállók több tipikus csoportba sorolhatók. Az egyikbe azok a tizenévesek tartoznak, akik így próbálnak alibit gyártani egy éjszakai kimaradáshoz, netán egy terhességhez. Ennek egy alkategóriája lehet, amikor egy feleség igyekszik palástolni házon kívüli kapcsolatát. Az ilyen esetekben értelemszerűen gyakori az ismeretlen (és meg sem található) tettes.
A bevezetőben említett, rossz időben rossz helyen lévő tanár esete lehet egy további kategória példája: a pszichiátriai esetek, ezen belül is főképp a Münchhausen-szindrómásként is ismert kóros hazudozók felbukkanása. Őket gondos nyomozók vagy bírók könnyen leleplezhetik (bár, mint a példa is mutatja, ez sajnos nem mindig történik meg), mert életükben rendszerint vannak előzményei a furcsa viselkedésüknek.
Kibontakozik továbbá azoknak a csoportja, akik arra vágynak, hogy felfigyeljenek rájuk, foglalkozzanak velük. Ha ez megtörténik, feltehetőleg nem igazán van szükségük még arra is, hogy egy bizonyos személyt befeketítsenek.
És persze fölbukkannak időnként azok is, akik kifejezetten valaki ellen, magánéleti bosszú vagy politikai lejáratás eszközeként használják fel a súlyos vádat. Az előbbire gyakran emlegetett példa, amikor elmérgesedő válási vagy gyermekelhelyezési perekben azzal próbálják lejáratni a másik felet, hogy szexuálisan zaklatta a gyermeket. (Eszünkbe juthat például Woody Allen évek óta tisztázatlan ügye.)
Egy 2010-es írásában Kuszing Gábor pszichológus – megbízható magyar adatok híján – régebbi kanadai felmérésekre hivatkozva azt közli, hogy az ilyen incesztusvádak 4–12 százaléka lehet hazugság. Cikkünk szempontjából érdekes kakukktojás, hogy a tengerentúli 12 százalékos adatban összesített hamis vádak zöme férfiaktól származik, olyan apáktól, akik ilyen messzire mennek, hogy visszaszerezzék felügyeleti, láthatási jogukat.
A gyerekek esete egyébként is speciális – hangsúlyozza Gyurkó Szilvia. „Az alapelv az, hogy a szexuális erőszak történetét mindig komolyan kell venni, még akkor is, ha kiderül, hogy a gyerek nem mond igazat, mert akkor is oka van annak, hogy miért konfabulál, és azzal ugyanúgy dolguk van a segítő szakembereknek“.
Ára van a vádaknak
A politikai vádaskodás képét árnyalhatja az az ügy, amely idén alaposan megrázta az Egyesült Államokat. Christine Blasey Ford pszichológia professzor Donald Trump főbíró-jelöltjét, Brett Kavanaugh-t vádolta meg nemi erőszak kísérletével. Egy 1982-ben történt esetet idézett fel, amikor ő 15, Kavanaugh 17 éves volt. Az ügy az Egyesült Államokra mostanában jellemző szélsőséges megosztottság jegyében a demokrata és a republikánus párt csatájává vált, már csak azért is, mert a kinevezés valóban igen fontos politikai ügy volt.
Tanulságos viszont, hogy amikor Kavanaugh mégis megkezdte munkáját a Legfelső Bíróság frissen megválasztott tagjaként (ami amúgy összhangban van az ártatlanság vélelmével), Fordnak továbbra is bujkálnia kellett, mert odahaza halálos fenyegetéseknek volt kitéve.
A Süddeutsche Zeitung nemrégi összefoglalójának szerzője, Julian Dörr további amerikai érvet is felhoz az ellen, hogy kifizetődő lenne politikai okokból erőszakkal vádaskodni. Mint felidézi, Donald Trump és Hillary Clinton elnökválasztási harcának vége felé a demokratapártiak két támogatója 700 ezer dollárt kínált azoknak, akik szenvedő alanyként a nyilvánosság elé állnának Trump szexuális túlkapásainak leleplezésével. Nem akadt jelentkező.
Egyes amerikai statisztikák szerint egyébként minden 5. nő és minden 71. férfi lesz nemi erőszak áldozata valamikor az élete során.
