Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A hétköznapokban a sztereotípiák általában még útját állják a férfikönnyeknek, a sportpályákon azonban egyre inkább megszokott látvány az örömében vagy bánatában síró férfi képe.
A Pjongcsangban a női snowboardosok versenyében aranyérmet nyerő amerikai Chloe Kimnek komoly érve volt arra, hogy visszafogja a könnyeit a díjátadón, és a gondolatmenete sok nőnek ismerős lehet. A 17 éves sportoló az NBC egyik műsorában idézte fel a hihetetlen pillanatot, amikor győztesként felállt a dobogó legfelső fokára. „Nagyon erőlködtem, hogy visszatartsam a könnyeimet, mert úgy voltam vele, hogy most nem sírhatok, nem tehetem, olyan sokat bajlódtam a szemceruzámmal.”
A téli olimpián felvonuló férfi sportolóknál a szemfesték általában nem volt mérlegelési szempont, és többen éltek is a sírás lehetőségével, emelve ezzel a téli játékok érzelmi intenzitását. A férfi műkorcsolyában aranyérmet nyerő japán Hanju Juzuru például nagyon finoman próbált utat engedni a könnyeinek, miközben az eredményre várt, majd mikor egyértelmű lett, hogy ő a legjobb, hitetlenkedéssel vegyes meghatottsággal adta meg magát az érzelmeinek és a sírásnak.
Zokogásban tört ki a snowboard királya, a Pjongcsangban a harmadik olimpiai aranyát nyerő amerikai Shaun White is, ő az érzelmi kitörést egy térdre borulással tette intenzívebbé.
Néhány héttel korábban pedig Roger Federer sírta el magát, miután megnyerte az idei Australian Open döntőjét.
Vagyis még csak az év elején vagyunk, de a sportpályákon ejtett férfikönnyekből már kijutott. Mindhárom esetben azonban többről volt szó, mint győzelmi könnyekről.
Hanju Jazuru ugyanis egy korábbi sérülés miatt nem túl acélos jobb bokával védte meg az olimpiai bajnoki címét. A szakértők szerint nem volt tökéletes, két ugrásból is kicsit bizonytalanul ért földet, de megmentette a landolást. 66 évvel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy férfi műkorcsolyában egy sportoló kétszer egymás után aranyérmet nyerjen. Hanju Jazuru most megcsinálta, még szép, hogy elsírta magát.
Shaun White négy évvel ezelőtt Szocsiban nagyon messze volt a győzelem eufóriájától: mindössze negyedik lett, miközben az előző két olimpiai aranyával a sportág királyának számított. A kudarc után 31 évesen, vagyis a sportág korfájához képest viszonylag éretten, ráadásul egy ijesztő tavalyi baleset után tért vissza, hogy megint nyerjen.
Roger Federer 36 évesen rázta meg magát, és a Novak Djokovic által dominált évek után három Grand Slam tornát is megnyert 12 hónap leforgása alatt, ezzel minden idők egyik legcsodálatosabb sportos sztorijával ajándékozta meg a rajongókat. És nyilván saját magát is. Federernek nem jelent újdonságot Grand Slamet nyerni, elvégre a mostani volt a huszadik győzelme. Azt nem tudhatjuk, hogy mennyire várta magától ezt az eredményt, de az biztos, hogy az idei Australian Open megnyerése az eredménynél sokkal többet jelentett neki. A könnyei legalábbis erről árulkodtak.
I'M NOT CRYING, YOU'RE CRYING! ������������
— #AusOpen (@AustralianOpen) 2018. január 28.
"You guys make me nervous. You guys make me practice. You guys fill the stadiums. Thank you."
- @RogerFederer ������#AusOpen pic.twitter.com/sGHCB6mhJG
Vagyis mindegyik esetben egy érzelmileg egyébként is túlfeszített teljesítményről volt szó.
A sírás és a férfiasság közös halmaza
Ma már magától értetődőnek vesszük az érzelmi kitöréseket egy-egy sporteseményen, sőt tulajdonképpen el is várjuk: a sportolók reakciói legalább olyan sokat hozzáadnak a rajongói élményhez, mint maga a teljesítmény, az érzelmeket, a szenvedélyt pedig ugyanúgy elvárjuk a férfiaktól, mint a nőktől. Persze ez nem mindig volt így.
Nemcsak a sporttörténelemnek, hanem a társadalmi viszonyaink fejlődésének is az egyik kulcsfontosságú pillanata volt az, amikor az 1990-enes labdarúgó világbajnokság elődöntőjében Paul Gascoigne elsírta magát, miután sárga lapot kapott, ami azt jelentette, hogy nem lehetett ott a döntőben. A korabeli sajtó nem sajnálta a poénokat Gascoigne kárára, de valójában nagyot nőtt a népszerűsége a síró jelenet után.
Napjainkban a könnyekben kitörő sportoló – akár a győzelem, akár a vereség váltja ki az érzelmeket – megszokott látvány. Az elmúlt évtizedekben pedig egyre többen döntöttek úgy, hogy a férfiasságot nem valamiféle korlátozó szabályrendszerként kezelik, hogy a nőiesnek gondolt tulajdonságaiknak teret adhatnak úgy is, hogy közben nem adják fel a férfiasságukat.
A sírás és a magabiztosság között egyébként van összefüggés. A férfi sportolók viszonyát az érzelmi megnyilvánulásokhoz az Indiana Egyetem kutatói vizsgálták. 150 egyetemi futballistát vontak be a kutatásba, és kérték ki a véleményüket arról, hogy egy képzeletbeli játékosnak – Jacknek – milyen helyzetekben szabad, lehet sírnia. A forgatókönyvek a szerint változtak, hogy Jack csapata nyert-e vagy veszített-e, illetve, hogy Jacknek az erre adott válassza az elérzékenyülés vagy zokogás volt-e.
Jack elérzékenyülését a legtöbben helyénvalónak tartották, olyasminek, amit még ők is megtennének. A sírás elfogadhatóságáról azonban – függetlenül a győzelemtől vagy a vereségtől – már megoszlottak a vélemények.
A kutatók megvizsgálták azt is, miként hatott a képzeletbeli Jack reakciójáról kialakult véleményükre az, hogy nekik milyen volt az önbecsülésük, illetve mennyire ragaszkodtak a hagyományos elképzelésekhez arról, hogy egy férfinak uralni kell az érzelmeit.
Azoknak a játékosok, akik kevésbé tartották magukat az elváráshoz, hogy férfiként el kell rejteniük az érzelmeiket, és akik Jack sírását is helyénvalónak tartották, sokkal erősebb volt az önbecsülésük. Az alacsonyabb önbecsülésű játékosok viszont helytelennek tartották Jack sírását, még akkor is, ha úgy gondolták, hogy hasonló helyzetben maguk is így viselkednének.
A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy egyrészt a férfisportolók különbséget tesznek az érzelmek kifejezése és az érzelmi önkontroll elvesztése között, másrészt a magabiztos férfiaknak nincs semmi gondjuk a sírással, akik pedig elítélik, azok inkább valamiféle belső bizonytalanságból fakadóan teszik ezt.
Egyre több olyan férfi sportoló van, aki nemcsak vállalja a sírást, de azokat az érzelmeket is, amelyek oda vezetnek. A horvát Marin Cilicnek tavaly Wimbledonban néhány bosszantó sebbel a lábán kellett pályára lépnie, ráadásul Roger Federer ellen. A seb miatt nem tudott rendesen mozogni, ami nagyon frusztrálta. Az egész helyzetet láthatóan kínosnak és bosszantónak érezte: ott volt Wimbledonban, a Centre Courton, vele szemben egy legenda, és ő egy hülye kis seb miatt nem tudta megmutatni, hogy mire képes. És Cilic ezt az egész helyzetet csak úgy tudta feldolgozni, hogy elsírta magát a kamerák előtt.
Nyilván könnyű lett volna a sírást a fájdalom számlájára írni, de Cilic az interjúban nem kozmetikázott, beszélt az érzelmi viharról, a hatalmas tétről, a felkészülés intenzitásáról, ami mind ehhez az érzelmi kitöréshez vezetett.
Vagy vegyük az olasz kapuslegendát, Gianluigi Buffont, aki szintén nem az a sportoló, aki rejtegeti az érzéseit, a Juventusról készült új dokumentumfilmben pedig arra a kérdésre, hogy mikor sírt utoljára, magától értetődően így válaszolt: „Gyakran sírok, sokszor egyedül. A sírás felszabadít, segít abban, hogy embernek érezd magad”.
És bár kezdünk hozzászokni a síró sportolók látványához, a hétköznapokban a kulturális normák azért még bekapcsolnak, hiszen abban nőttünk fel, hogy a sírás a gyengeség jele. Miközben a sírás egy teljesen legitim ösztön, pont olyan, mint a nevetés, amelyhez sokkal kevesebb sztereotípiát kapcsolunk, ráadásul méregtelenít, csökkenti a stresszt, és javítja a kedélyállapotot. Mégis úgy rendeztük be az életünket, hogy csak a nőknek adtuk meg a sírás előjogát. A férfiak legalább a sportpályákon most elkezdték kivívni maguknak is a jogot a síráshoz.
Nézzük a sírás legnagyobb bajnokait:
- Andy Murray
A brit teniszezőnek fájdalmasan hosszú ideig várnia kellett az első Grand Slam győzelmére, és ezt a várakozást nehezen viselte, különösen, hogy többször is nagyon közel került a sikerhez. A sorsnak ezt a felháborító igazságtalanságát rendszeresen sírással reagálta le. Érdekes, hogy mivel őt leginkább vesztes helyzetben látták sírni, kialakult róla az az elképzelés, hogy nem egy bajnoktípus. Aztán ez egyszer csak megváltozott, amikor 2012-ben hazai közönség előtt megnyerte a londoni olimpiát, majd rögtön a US Opent is és még két további Grand Slamet. És végre örömében is sírhatott.
- Cristiano Ronaldo
A portugálok zseniális labdarúgója olyan szintre fejlesztette a sírást, hogy az már mémekért kiáltott. Ronaldo eleve nem fél megmutatni a feminin oldalát – gondoljunk csak a mindig gondosan belőtt frizurájára vagy a szépen ívelő szemöldökére. Sírni pedig lényegében minden helyzetben képes: ha nyer, ha veszít, ha lesérül, ha talpra áll. Van, aki imádja, és van, aki utálja emiatt, de az biztos, hogy a nyíltan megélt érzelmeket az imázsa részévé tette.
- Michael Schumacher
A hétszeres német világbajnokot a Forma–1 történetének egyik legkíméletlenebb versenyzőjeként könyvelték el, így különösen fura volt látni, hogy ő is ember, és képes a kamerák előtt is könnyekben kitörni. Ez történt 2000-ben Monzában, az Olasz Nagydíjon, ahol beállította Ayrton Senna győzelmi rekordját. Schumacher annyira meghatódott a teljesítményétől, hogy még a mellette ülő Mika Hakkinen is szükségét érezte, hogy a kezét a német vállára téve vigasztalja. A képek tényleg sokkolóak voltak, mert soha azelőtt nem láttunk hasonló érzelmi kitörést a világbajnoktól, pedig addigra már jó néhány nagy sikeren túl volt már.
