Cikkünk korábbi változatában illusztrációként több fotó is látható volt. Az azokon szereplő felnőtteknek és gyerekeknek nincs közük az írás tartalmához, a cikk nem róluk szól - sem tanulókról, sem pedagógusokról. Amennyiben ez mégis kellemetlenséget okozott volna bárkinek, elnézést kérünk. (A szerk.)

Egyik levélírónk nyolc évig kitűnő tanuló volt, a tanárok kedvence, mi több, válogatott kosárlabdázó. „Kevés dolog jelentett kihívást, még kevesebb rémített meg. Az egyetlen a szekrényugrás volt. Ódivatú, balesetveszélyes, és teljesen haszontalan dolognak tartom, és már 12 évesen is így gondoltam. Negyedórát vitáztam a tanárral, hogy nem vagyok hajlandó megcsinálni, írja be az egyest, úgyis kijavítom” – írja.

A tanára erre szaktanári figyelmeztetést helyezett kilátásba, aminek otthon komoly következményei lettek volna. „Beálltam szépen a sorba, nagy lendülettel elindultam a szekrény felé, majd komédiába illő esést mutattam be. Beakadt a lábam, magamra rántottam azt a monstrumot, és eltörtem a kisujjamat. Hat hétig se tesióra, se edzés, se meccs.” A diák edzője másnap számon kérte a tanárt, a végeredmény pedig az volt, hogy kivették a tananyagból a szekrényugrást.

Szintén balesetet szenvedett a testneveléstanár kérlelhetetlensége miatt egy másik, ezúttal nő olvasónk. Neki a kézenállást és a zsugorfejállást kellett gyakorolnia. „Mivel nem voltam elég ügyes, két gyerek megfogta a lábamat, majd elengedték anélkül, hogy szóltak volna. Balesetet szenvedtem, de senki nem foglalkozott velem. Amikor a fájdalmaim miatt orvoshoz kerültem, kiderült, hogy nyakcsigolyaficamot szenvedtem.”

„Mikor a tanár hallott a sérüléseimről, úgy reagált, hogy biztos a fiúk után tekergettem a nyakamat.”

Legalább nem volt mögöttem egy leharcolt terrorista

„Túlsúlyos, stréberségre hajlamos diákként nem volt egy leányálom számomra az iskola” – írja László, a tesióra pedig számára maga volt a pokol, már csak azért is, mert édesanyja mosás közben rendszeresen rózsaszínné változtatta a fehér tornapólóit, és a tornatanár fontosnak tartotta, hogy az egész osztály előtt ezen élcelődjön.

„Csipkelődős típus volt, hangosan nevetgélt azon, hogy nekem még a bordásfal alsó fokán is tériszonyom van”

– írja. Mikor egyszer meg akarta mutatni, hogy „mégsem olyan reménytelen eset”, megrepedt a szegycsontja.

Gimnáziumban még rémesebb tornatanárt kapott: egy elvált, valószínűleg „alkoholproblémákkal küzdő, megkeseredett férfit”, aki a kevésbé atletikus fiúkat nemes egyszerűséggel műanyagnak hívta. „Ekkor azért picit már én is cselesebb voltam, és felmentettem magam, könnyítést kaptam a lúdtalpam miatt. Így legalább nem kellett Cooper-tesztet futnom. Szánalmas lépés volt, de más fegyverem nem volt, hogy csillapítsam a tornatanár egyre szaporodó gúnyolódó megjegyzéseit.”

László azt írja, tinédzserkorára már jócskán túlsúlyos volt, az viszont fel sem merült benne, hogy a tornaórák segítségével adhatna esztétikusabb formát a testének. Inkább elkezdett koplalni és edzőterembe járni. Ott szintén ügyetlenül ragadta meg a vasat, de

„legalább nem volt mögötte egy leharcolt terrorista, aki örömét lelte mások megaláztatásában”.

Azóta már jó pár év eltelt, de Lászlóban a mai napig élénken élnek az emlékek. Már rendszeres vendége az edzőtermeknek és a csoportos óráknak, csak azt sajnálja, hogy nem korábban talált rá erre a világra.

Az egész osztály előtti – a diákok testfelépítését vagy ruházatát, félénkségét célzó – megalázásról számos olvasónk számolt be. Ezek főleg a testnevelésórákhoz kapcsolhatók, de nem kizárólag. Egyik olvasónk osztályának a matektanárnő is segített, hogy a gimiben rosszul érezzék magukat.

„17 évesen azért hívta ki a táblához az osztály bizonyos tagjait, hogy közölje, hogy napról napra híznak. És ha ez ellen tömeges felmordulás támadt az önérzetesebb sorokban, akkor a válasz az volt, hogy nem vagyunk elég igényesek.”

Tornasorban első

Dóra a tesiórákról azt írja, ha csak belegondol, összeugrik a gyomra.

„Az átöltözés is maga volt a kínszenvedés, mert hiába volt több pólóm, a hónaljrészénél már mindnél sárgállott az anyag, úgy izzadtam a tinédzserkori hormonok miatt.”

Olvasónk 180 cm magas volt, így mindig a sor elejére állították. „Mivel előttem nem állt senki, soha nem tudtam, hogy pontosan mi a feladat, mindig lopva néztem magam mögé, hogy melyik lábamat és karomat, hogyan és milyen kecsességgel emeljem.”

A gimnáziumban már röplabdáztak, minden órán vérre menő meccs kezdődött. „Én álltam hátratett kezekkel és szabályosan rettegtem, hogy felém jön a labda. Szerencsére ez hamar kiült az arcomra és a többiek is észrevették. Ha olykor a labda engem szúrt ki, akkor általában a lábamat felhúzva védtem meg testi épségemet.

Szisszenés, merev csend, szégyen. És ez így ment éveken keresztül.

A vége az lett, hogy nem mehettem be órára, hanem egy kisebb teremben kellett használnom egy biciklit.”

Dóra azt írja, magassága és testalkata miatt mindenki késznek vette, hogy tornászbajnoknak született, de nem így történt. Ennek ellenére most, 28 évesen elérte, hogy hetente 4-5-ször sportol. „Bénán, de csinálom. Gyengén, mert nagyon rossz az állóképességem. De küzdök, fejlesztem magam és nagyon sok év után beépült a mindennapokba a sport szeretete.”

Minek kell nekem félni?

Áron egyetért a korábbi cikkünkben megfogalmazottakkal, miszerint a készségtárgyakat különösen értelmetlen osztályozni. „Néha az az érzésem, hogy nagyobb félelemmel megyek be egy ének- vagy tesiórára, mint egy olyanra, ahol tudom, hogy dolgozatot írunk. Pedig nem is értem, minek kell nekem félni.” Neki e tárgyak és a rajz osztályzatai húzzák le mind a félévi, mind az év végi átlagát.

„De hát ezekben a tárgyakban senki nem indul egyenlő esélyekkel!”

Egy iskolában a második osztályosoknak az egyik kötelező testnevelés helyett néptáncórája van. Olvasónk gyermeke gyűlöli, a szülő pedig nem is csodálja: már két egyest is kapott, mert nem tudott elénekelni egy sváb gyerekdalt! „Táncból egyes, mert nem jutott eszébe az első sor. No comment” – írja az édesanya.

A pedagóguson múlik

De kaptunk pozitív hangvételű leveleket is. Néhányan arról számoltak be, hogy hiába voltak rosszak a készségtárgyakban, a tanár miatt mégis imádták az órákat.

Mária például zenei tagozatos általános iskolába járt, ahol heti öt énekóra és két énekkar volt. „Sajnos olyan hamisan éneklek, mint egy tüdőbeteg varjú, ám az énektanárnőnk tudta, hogy ha valaki halkan dúdolja a dallamot nekem, akkor tökéletesen el tudom énekelni, amit kell. Soha nem feleltetett egyedül, nem tett ki az énekkarból. Zenetörténetből és zeneelméletből kiváló voltam, ízlésvilágomat neki köszönhetem, életszemléletem kialakításában is óriási szerepe volt. Ősz hajú, idős néni már, de még mindig földig hajolok előtte, hogy engedte, közel kerüljek az énekléshez és a zenéhez. Hálás vagyok neki” – írja.

Egy másik olvasónk bár rajzolni és énekelni – saját bevallása szerint – nem tud, mégis élvezte mindkét órát. Ennek oka, hogy mindig jó tanárai voltak, akik a diákokat képességeikhez mérten osztályozták.

A nyakánál ragadta meg

Nemcsak szülőktől, és volt diákoktól kaptunk levelet: egy alapítványi iskolában tanító középiskolai tanár mindkét gyermekét kimenekítette a közoktatásból.

„Egyszer beszélgettem a kilencedik osztályosokkal. Ez kb. 35 gyereket jelent, akik 20 általános iskolából kerültek hozzánk. Azt kérdeztem tőlük, hogy milyen volt az általános iskola, ahová nemrégen még jártak. A válaszaikon csaknem elsírtam magam, és két napig hatása alatt voltam a hallottaknak. A 35 gyerekből mindössze kettő számolt be arról, hogy a volt iskolájában, az általános iskolában nem bántalmazták őket fizikailag a tanáraik.”

Éva szerint volt, akit a nyakánál ragadott meg a tanára és „varrt fel a falra”, mert nem készült az órára. Sokakat a tesitanár dobott meg kulcstartóval és nagyon sokan „tapizós” pedagógusra panaszkodtak.

Minden gyereknek volt szóbeli bántalmazásos, sértő, megalázó története.

Voltak esetek, ahol feljelentés is történt, de a gyerekek rendre azt mondták, ők ettől nem lettek sokkal jobban. „Hát ez az! Ők sérültek, elkeseredtek és olyan nyomokat hordoznak magukban, amit vagy sikerül feldolgozniuk kis idő múltán, vagy nem. Ez borzasztó és bosszantó. Ezek tudatában az a visszavonhatatlan és indokolt félelmem támadt, hogy nem elég, hogy a közoktatás rendszere úgy rossz, ahogy van, még a pedagógustársadalom sem rekeszti ki magából a szennyet. Ezen muszáj változtatni. Meg kell találnunk a megfelelő eszközöket és ki kell gyomlálni a szakmát!” – írja.