Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A 35 éves újságíró, divatblogger, Mengyán Eszter 2016 októberében elhatározta, hogy egy éven át nem vesz egy új ruhadarabot sem. A kihívás ugyan véget ért, de Eszter azóta is a túlfogyasztásra ösztönző, környezetszennyező, a benne dolgozó, zömmel harmadik világbeli nőket és gyerekeket kizsákmányoló fast fashion alternatíváját kutatja.
2013. április 24-án omlott össze Bangladesben a Rana Pláza nevű gyár, ahol az olcsó helyi munkaerőt foglalkoztatva a Primark, a Mango, a Benetton, és más népszerű nyugati márkák ruhái készültek. Az összes létező munkavédelmi előírás elhanyagolásából adódó tragédia során több mint 1100 munkás halt meg, és közel 2500 sérült meg, veszítette el végtagjait, vált egy életre rokkanttá. Két évvel később mutatták be a The True Cost című dokumentumfilmet, mely nem csupán minden idők egyik legnagyobb ipari katasztrófájának és áldozatainak állított emléket, ugyanúgy igyekezett felfedni a fast fashion ipar addig nagyrészt ismeretlen sötét titkait.
„Legalább ötször láttam a filmet, és mindig ugyanolyan megrázó volt szembesülni azzal, hogy micsoda gátlástalan kizsákmányolás zajlik a textiliparban. Például Bangladesben, Kambodzsában és Indiában máig 85 százalékban gyerekek és nők végzik a rabszolgamunkát. Tényleg olyan, mintha a textiliparban alig változott volna valami az ipari forradalom óta. Ez részben abból fakad, hogy a ruhakészítés számos fázisa ma, a robottechnológia korában is ugyanúgy igényli a precíz, emberi kézimozdulatokat. A hajtás pedig óriási, mert a nyugati üzleteikben a fast fashion márkák többnyire három-négyhetente jönnek elő újabb mikrokollekciókkal, majd különböző manipulatív eszközökkel ösztönöznek vásárlásra.
Például kinézel magadnak valamit, viszont két hét múlva fizetésnapkor a ruha már sehol, mert kivitték az üzletből. Pár ilyen élmény, és megtanulod: ha valami megtetszik, azonnal megveszed. Tipikus trükk az is, hogy újabban a ruhát otthon is felpróbálhatod, ha pedig mégsem jó, gond nélkül visszaviheted. Nekem is van pár darabom, ami így maradt a nyakamon” – meséli Mengyán Eszter, hogy minek hatására vágott bele saját divatkihívásába, azt állítva: nincs szükségünk ennyi ruhára.
Óvakodj a khakitől!
Amikor Eszter tavalyelőtt ősszel elhatározta, hogy a tudatosság jegyében egy éven át nem vesz egy új ruhadarabot sem, és egy életre szakít a fast fashionnel, viszonylag nagy gardrób állt a rendelkezésére. „Különösebben sosem voltam vásárlásmániás, csak egy átlagos középosztálybeli nő, aki szeret öltözködni. Amikor kevesebbet kerestem, turiztam, amikor kicsit jobban ment, a plázák fast fashion ruhaüzleteiben költöttem, miközben néha-néha becsúszott néhány menőbb, egyedi tervezői darab is, de ruhára távolról sem költöttem havonta százezreket” – meséli a történetét Eszter, akinek fogadalma ugyan lejárt tavaly októberben, ám egy adag alsóneműt, két turkálóban lőtt kabátot és néhány pulóvert leszámítva ruhát azóta sem vásárolt magának.
„A nyárig különösebben már semmi sem kell. Amúgy az elmúlt másfél év alatt rengeteget változott a ruhatáram. Például a ruháim felétől megszabadultam, amikor színtanácsadókkal beszélgetve megtudtam, hogy például a khakik, a drappok, a barnák egyáltalán nem állnak jól, ezeket inkább messziről kerüljem el, ahogy az aranyat is, pedig azt nagyon szerettem. Közben lettek új ruháim is, mert több ruhacsere-akciót is levezényeltünk a kolléganőimmel. Egyrészt ingyen jutottunk új darabokhoz, másrészt az igazi kincseket sokszor mások megunt ruhái közt találja az ember. Egyedül a fehérnemű jelentett problémát: a bugyik és a harisnyák egy év alatt azért rendesen elkopogattak” – von mérleget Eszter.
Katalin hercegné levetett ruhái
Túl számtalan könyvön, tanulmányon, dokumentumfilmen, workshopon, egy ruhaipari modellező technikusi és egy stylist képzésen, sokéves divatszakírói tapasztalattal a háta mögött Eszter továbbra sem találja igazán a fast fashion megfizethető alternatíváját. „Néhány márkától eltekintve Magyarországon nincs érdemi ruhaipar. Az egykori komoly textilipari tudás tökéletesen kikopott, és megszűnt az alapanyaggyártás is. Miközben a piac szűkösségéhez képest túl sok divattervezőt képeznek, mára a szalonvarrónők is eltűntek, de a szalagvarrónők is egyre kevesebben vannak: sokszor már az is kihívás, ha fel akarunk hajtatni egy nadrágot. Közben persze jó lenne a magyar tervezőket támogatni, de az áraik egyelőre megfizethetetlenek, és sokszor sajnos ők is kétes eredetű alapanyagokkal dolgoznak” – sorolja Eszter a nehézségeket és a kifogásokat.
Így kizárásos alapon marad a használt ruha, ám Eszternek a turkáló intézményével kapcsolatban is vannak fenntartásai. „Itt is zömmel ugyanaz a fast fashion található, annyi különbséggel, hogy a megunt, az alig használt, vagy a sosem hordott ruhadarabok addig sem kerülnek egyből a kukába. Hozzánk nagyrészt Nagy-Britanniából jön a használt ruha: leadják a britek a charity shopban, nálunk pedig kiválogatják, majd különböző osztályozások szerint eladják. Néha azért minőségi angol konfekció is kerül a fast fashion darabok közé, ilyen például a Katalin hercegné által is gyakran viselt Hobbs nevű márka, vagy az L.K. Bennett. A turkáló egyébként azért veszélyes, mert a műfaj komolyan csábíthat az impulzusvásárlásra, különösen a kilós turkálóban kezdhet el ész nélkül halmozni az ember. Egy időben én is rácsúsztam a turizásra, bár valamennyivel kevesebbet költöttem, ugyanannyi felesleges, soha nem hordott ruhát vettem, mintha a fast fashion boltokban vásároltam volna” – figyelmeztet Eszter.
A saját szekrényünkből vásárolni
Ám, ha nincs igazi megoldás, mégis mit tehetünk azért, hogy a ruházkodás terén a tudatosság útjára léphessünk? Eszter például azt tanácsolja, hogy mindenekelőtt kezdjünk el számolni: a cipőt is beleértve havonta hányféle ruhadarabot viselünk. „Persze nálam is az derült ki, hogy hiába van rengeteg göncöm, folyton ugyanazokat hordom. Aztán idővel elkezdtem a régebbi darabokat is forgatni, elkezdtem a saját szekrényemből vásárolni.” Eszter szerint eleve sokszor bele sem gondolunk, hogy miért vásárolunk. „Fázol? Vagy csak unatkozol? Vagy pokoli heted volt, és így rángatod ki magad a depresszióból? Vagy mert ez a közös program a barátaiddal?” – kérdezi Eszter, hozzátéve: a vásárlás közben kialakuló módosult tudatállapotban sokszor csak azt nem vesszük figyelembe, hogy milyen az életmódunk, és hogyan telnek a hétköznapjaink.
„Az is nagyon tanulságos volt, amikor felkerestem egy személyi stylistot, mert kíváncsi voltam, hogy egy szakember hogyan épít fel egy ruhatárat. Első körben kaptam tőle egy hosszú kérdéssort, amiben a személyiségem és a stílusom mellett például a mosási szokásaimra volt kíváncsi, hogy ezen keresztül is eszembe juttasson egy csomó praktikus szempontot. Mondjuk akarsz-e rendszeresen tisztítóba járni? Mert ha nem, akkor ne költs olyan ruhára, ami nem való a mosógépbe. Ahogy az öltözködés szempontjából az sem mindegy, hogy taxival járok, vezetek, vagy naponta hat átszállással BKV-zok a város két végpontja között” – teszi hozzá Eszter.
És ha már mosás, az alapanyagok kérdése azért is nagyon kényes, mert Eszter szerint hiába nagyszerű dolog az igazi selyem, az igazi pamut vagy az igazi kasmír, ezek szintén tönkremennek a mosógépben. „Szép dolog a tudatos élet, de be kellett látnom, hogy a tudatosság nem csak a vásárlási szokásokra, a ruhadarabokra és az anyagok kiválasztására terjed ki, hanem azok kezelésére és tisztítására is, ami egy újabb kör, egy újabb nagy vállalás az életedben. Sokat gondolkodtam ezen, és lehet, ha már elindultam ezen az úton, nincs mese, végig kell rajta menni, az időt és az energiát be kell áldozni. Basszus, kézzel fogok mosni!”
