„A japán Infiniti több mint egy autó” és az „Infinitit vezetni egy életstílus”. A kerékbetört magyarsággal megfogalmazott gondolatokat nem mi mondjuk, hanem maga az Infiniti hirdeti önmagáról gyönyörű prospektusában. Komolyan, tényleg ritkán foghat az ember kézbe ilyen szép fotókkal és ilyen jó arányokkal eltalált népszerűsítő anyagot. A forma tehát megvan, de a szövegbeli tartalom még kicsit sántikál. Annak igyekeztünk utánajárni, vajon így van-e ez az autóval is.

Ami azt illeti, a formába nem tudunk belekötni. Jó, persze, a szöveg róla lehetne kevésbé csöpögős, mert a gonoszkodó újságírók előre borítékolhatóan idézni fogják a „klasszikus japán kimonók” ihlette bőrülések fordulatait, ahogyan azt a magas labdát sem fogják lecsapás nélkül hagyni, miszerint „az EX belső tere kellemes, otthonos hangulatával megnyugtatja a lelket”. Nem kellenek ezek az elmésségek, mert kimonó és léleknyugtató szövegek nélkül is üt a belső tér: a bőrfotelek tényleg ergonomikusan ölelik körül az utast, az esztétikum pedig valóban ellazítja az utasokat.

Egy dologgal azért mégsem vagyunk tökéletesen elégedettek. Jóllehet nem egy széthajtott autót kapunk a tesztvezetésre, meglepetten tapasztaljuk az első üléseken a kék elszíneződést. Aztán kiderül, előttünk farmerben ültek a kocsiban, s a finom bőrülésen ottmaradt a kék anyag okozta elszíneződés. És itt azért egy csöppet megijedünk: persze, ha az ember kiad 15-18 millió forintot egy ilyen kocsiért, biztos, hogy telik szép ruhákra is, de vajon beengedheti-e saját gyermekét az autóba? Vagy rögtön le kell szíjazni a rosszcsontokat? Vagy ha épp nincs kedvem szép ruhába bújni? És ha esik az eső? Inkább menjünk busszal vagy taxival? Komoly dilemmák ezek, amelyek hála Istennek e cikk szerzőjének esti álmát csak kimondhatatlanul ritkán zavarják meg.
 

am

Úgy sejtjük, nem a bőrülés túlzott puhasága lesz majd a döntő érv az EX mellett, vagy ellen. Most, hogy 20 évvel amerikai debütálása után Európába is megérkezett a márka, finom határon egyensúlyoz. Egyrészt elvárják tőle, hogy nagy és amerikai legyen, hiszen onnan ismerik csak az érdeklődők, másrészt ne legyen túl nagy és ne legyen túl amerikai (utóbbira volna példa, hogy az EX-ben „csak” négy darab pohártartót találni?!). Ahogyan a Lexus is megtalálta a maga vevőkörét, ha ügyes az Infiniti, akkor hasonlóan nagy részt hasíthat ki a piacból, ráadásul az EX éppen ott van, ahol a Lexus (eddig) nem bírt ott lenni: terepjárós, de nem drabális, különleges, de akceptálható formájú, és még dízelben is kapható. Mi több, megkapta a FX-ben is jelen lévő, európaibb hétfokozatú váltót. A célcsoport anno bizonyára a trendi környezettudatos felső középosztálybeli amerikai anya volt. Aki szeretné a SUV-os divatot követni, de csak két gyermeke van, ezért feleslegesnek tartja a kisbuszt vagy a Lincoln Navigatort, s napközben is csak pár kosztümért, legfeljebb néhány karton tejért ugrik be a tisztítóba vagy a közértbe.
Most, hogy a belsején már csöppet elmerengtünk, vegyük szemügyre a külsejét is. Igaza lehet a marketinganyagnak, furcsa, öszvérszerű állat az EX. Se nem terepjáró, se nem családi egyterű, sem pedig kupé. Minél inkább nézzük, annál inkább nem tudjuk hova tenni. Lehetne terepjáró, de annál slankabb, elegánsabb és kisebb. Mégis, valahogy erre billen a mérleg: egy elegáns, karcsú és nagyon sportos terepjáró. Nagyon egyben van, a japán mérnökök nem kímélték a dizájn büdzsét, szép és trendmeghatározó autó született.

A szép külsőnek persze megvan az ára. Az EX-ben nincs túl nagy lábtér hátul, a gyereküléssel nem keveset kellett tornázni, öten pedig biztosan szoronganának benne. A csomagtér sem túl nagy. Ami azért belefér még egy parasztvakítás: a csomagteret fedő ponyva fogantyúja krómozott fémből készült. Apró hülyeség, de minket meg lehet venni ilyenekkel. Mindazonáltal nincs mit tenni, szembe kell nézni a fájdalmas igazsággal: az EX afféle luxusjátékszer, mondhatni óriásékszer, amit a felhasználó nem a csuklóján, ujján, hanem a családja körül hord. Mondhatnánk, praktikus is, mert alapból jár hozzá az öngyógyító fényezés, ami a kisebb karcokat egy kis melegítés hatására viszonylag jól eltünteti. Hiába van ez azonban így, ettől még senki nem fog egy EX-szel vadul terepezni, vagy nem ezért fog beleülni. Hanem azért, mert szép, kényelmes, egyedi, és mert nemcsak sportosnak látszik, sportos is. Ha mi írnánk az Infiniti marketinganyagait, azt mondanánk, jó kis kompromisszum ez az autó annak, aki irtózik a városi forgalomban kicsit bénán sántikálva közlekedő óriás terepjáróktól, de szeretne kicsit kiemelkedni a közlekedésből. Az EX-ben bőven felette vagyunk az átlag autók magasságának (és árának), ami ahhoz bőven elég, hogy elegánsan villantsuk, de ahhoz kevés, hogy a méreteink miatt utáljanak.

A kényelemről még annyit, hogy a balatoni utunk első méterein elaludt benne a család. Engem leszámítva persze, mert van annyi tartalék és élvezet a kocsiban, hogy ne álmosítsa el a sofőrt. Sőt. Az autóban minden négyzetcentiméter szemet és ujjbegyeket gyönyörködtető anyagokból készült. A kényelmes foteleket, kényes amerikai derekak és ülepek igényességéhez passzították, de biztos vagyok benne, hogy ezt a kényeztetést az európaiak is meg tudják szokni. Régen ültünk ennyire kényelmes fotelekben, pedig egy Saabból szálltunk át. Ami miatt egyébként valóban nagyszerű az Infiniti az az, hogy odafigyel olyan apróságokra, amik átcsúsznak más gyártók szűrőin. Az EX-ben a sofőrülés fejtámlájára nem szereltek vállfát, viszont beleépítették; a fejtámlából egy mozdulattal kihúzható a pihe-puha szövettel borított alkalmatosság. Finom az index billenőkarja is, puhán simogatja a bőrünk, sőt, még arra is figyeltek, hogy a kar aljára esztergáljanak egy kis mélyedést, hogy az jobban idomuljon az ujjunkhoz, amikor jobbra kanyarodáskor felfelé nyomjuk. Létfontosságú? Nem. Kényelmes és exkluzív? Naná!

am

Az Infinitiben minden másban is újra és újra megerősítik a vezetőben az érzést, hogy itt, ebben az autóban törődnek vele. Nemcsak egy terméket kapott, hanem valami sokkal többet. Nem arról van szó, hogy a megrendelő nem éri el a felső polcot, ezért vesz egy sámlit, és rááll, hanem kap egy lakájt, aki megveszi helyette a sámlit, rááll, letakarítja a polcot, de előtte még kever nekünk egy Martinit is.

Ami talán egy kicsit zavaró a műszerfalon, az a csöppet ódivatú piros kijelző, ami kicsit pixelszegénynek is tűnik, s mintha a korábbi évtized dizájnja lenne. A pillanatnyi fogyasztást pedig elfektetett oszlopdiagram jelzi, ami szerintünk kifejezetten vicces. Persze, az is lehet, hogy csak nem merik számokkal kiírni, mint a többi funkcióban. De nem panaszkodunk, mert mindenütt ott vannak a gazdag kényelmi felszerelések. Nagy találmány a távolságkövető tempomat, ámbár is itt kis lemaradásban vannak a japánok. Az új Volvóban például ötféle távolságot lehetett beprogramozni, itt meg csak hármat. Na, bumm. Az EX-ben viszont hatfokozatú az ülésfűtés, aminek nem tudom, van-e értelme, de vigasztaló lehet sokak számára a tudat, hogy aktuális hangulatuknak megfelelő progresszivitással képesek hideg éjszakákon elfagyott hátsójukat felolvasztani. Az óra is szép a műszerfal közepén, ámbár a rádió műanyag gombjainak kicsit olcsó a kinézete és a tapintása. Ez talán az egyetlen gyenge pontja az autó műszerfalának. Mert az efeletti rész már maga az elegáns hi-tech. Mint égen a csillag, annyi a gomb van a műszerfalon, mégsem nehéz megtanulni a kezelésüket.

Hasonló a helyzet a kormánnyal is. Rengeteg gombbal szórták teli, amelyek nagyjából a szokásos funkciókat hozzák. Kedvencünk a telefonos hangfelismerés, vagyis hogy a megfelelő gomb megnyomása után hanggal is tudjuk vezérelni a rendszert, például a telefonkönyvet. Igaz, ehhez BBC Englisht kell beszélni, ami miatt néha erőszakot kell tenni a magyar nyelven. A Kovács Pityut például „Kováksz Pitiu”-nak kell mondani, hogy az EX is megértse, és tárcsázzon. Viszont egy szempillantás alatt betölti a telefonomról a zenéket, majd meg is jeleníti azok címét a képernyőn.

Ha már képernyő: a navigáció roppant profi, külön jelzi, hány óra hány perckor érünk el egy-egy nagyobb kereszteződéshez, mindezt egymás mellett, szép képekkel. De kijelzi a legközelebbi pihenőt is, miközben a nagyvárosokban három dimenzióban jeleníti meg a fontosabb épületeket. Könnyű vele a parkolás is, mert az általam eddig megismertek közül a legprecízebb tolatókamerával szerelték fel, sőt, tulajdonképpen egy gomb megnyomásával mintegy felülnézetből körbepásztázhatjuk az egész autót. Az okos parkolást segítő rendszer egyébként tolatáskor halálos pontossággal vetíti ki a képernyőre, hova fog bekanyarodni az autó – attól függően, éppen merre tekergetjük a kormányt. Nagyon nehéz vele hibázni. Nekem még az is tetszik, hogy ellentétben az új S60-as Volvóval, itt elrejtették a külsőt pásztázó kamerákat. A Volvo hivalkodóan közszemlére teszi rengeteg aprócska kameráját, míg az Infinitinél nagyítóval kell keresni, hol is lehetnek a szenzorok, kamerák és egyéb berendezések. Azt hiszem, ezt hívják diszkrét megjelenésnek.

Az Infiniti ad a tradíciókra is. Ez abban csúcsosodik, hogy magasról tesznek a legújabb trendekre: eszük ágában sincs apró billentyűvel működtethető kéziféket beszerelni. Nem, ehelyett még továbbra is a vádligörcsöt kockáztató balra alul elhelyezett súlyos kallantyút kell benyomni. Ez van, biztos százezrek tiltakoznának az újítás ellen ott, ahol ezt megszokták az Infinitinél, Európában mondjuk, szerintem kevesen mennének az Infiniti szalonok elé tüntetni, ha esetleg megváltoztatnák ezt az ezek szerint szent hagyományt.

Felsorolhatatlanul sok apró luxus van az Infinitiben, összeszámolni is teher. Kanyarkövető fényszórók, tolatáskor a járda sasolását megkönnyítő, lefittyenő visszapillantó tükör, elektromosan, elölről dönthető a hátsó üléstámla, tempomat, sávelhagyásra apró fékezéssel figyelmeztető rendszer, Bose hifi, borzasztó sok légzsák, és ha jól számoltuk, összesen vagy 35 kis ikon tud felbukkanni a műszerfalon. Ám ennek a luxusnak, sajnos, megvan az ára. Amit nemcsak az autó átvételekor kell kifizetni, hanem minden egyes alkalommal, amikor tankolunk. A luxus ugyanis az autóiparban plusz tömeget jelent. A sok elektromos kütyü észrevétlen plusz tíz kilókkal terheli meg a kocsink tömegét. Ha csak megilletődötten, az autó eleganciájához illően nyomjuk a gázpedált, kicsit lomhán mozgatja a háromliteres dízel az autót, komolyabban oda kell lépni, hogy meglóduljon az EX. Akkor aztán nincs baj, semmi kecmec, élvezetessé válik a vezetés, és a kissé teherautós visszapillantókban követhetjük, amint hamar lemaradnak a többiek. Ezért viszont cserében városban 13-14 liter gázolajat szippant fel az EX, és a vegyes üzemeltetés sem úszható meg 11 liter alatt. Ha beélesítjük a tempomatot, akkor 90-100 között beéri 6-7 literrel – már ha vízszintes, emelkedőmentes úton megyünk. Ekkor lehet igazán hatékonyan kihasználni a hétfokozatú automataváltót. Akárhogyan is, praktikus, hogy 80 literes a tankja.

A benzinkútnál érdekes élményben van részünk. Mivel a tesztautó rendszáma német, először érezhetjük meg, milyen is az, amikor ügyes vállalkozóknak néznek a kutasok. Ezt leszámítva, nagyjából szeplőtelen az Infiniti imázsa. Kevés fut az utakon, ezért még jól megnézik, de azért egy kicsit gyanakodva is vizsgálgatják az abból kiszálló embereket. Tényleg nem kopasz? – olvasható ki a népek pillantásából. Vagy ez csak hajbeültetés a fején? Ilyesmiken morfondírozhatnak az emberek, annak ellenére, hogy a BMW-seknél azért nagyságrendekkel kedvesebbnek viseltetnek az infinitis sofőrök – és autójuk – iránt. Látják, és érzik, ez biztosan nem a baseballütős utcai harcos márka.

Műszaki adatok és képek az Autómenedzser.hu autósportálon.