Fazekas István

A legtöbben erre azt a választ adják, hogy azért, mert ez idő alatt az egyik kezünk elfoglalt, nem tudjuk a kívánt célra használni. Ez igaz ugyan, de nem a probléma valódi forrása: az igazi gond az idő megnövekedése, a késleltetett reakció. Ezek a speciális esetek nem hasonlíthatóak össze azzal a szituációval, amikor csak nincs a kezünk a kormányon, mert épp pihentetjük vagy a váltókart fogjuk vele. Ha a váltókaron pihen a kezünk, minimális késedelemmel, de rendelkezésünkre áll. 

Már ötéves korunkban megkaptuk az első felelősségre vonást azért, amiért leettük vagy leittuk magunkat, megtanultuk, hogy az étel-ital foltot hagy a ruhánkon, ami kínos, így hát mindent megteszünk, hogy elkerüljük ezt a helyzetet. Ez jó mélyen belénk ivódott, az alapvető reakciónkat is befolyásolja. Két-három másodperc is eltelik egy ilyen vészhelyzeti szituációban, mire felülbíráljuk a leeső étel okozta foltból származó hátrányokat, eldobjuk, ami a kezünkben van, és elkezdünk a baleset elkerülése ellen tenni.

Aki volt már gyakorolni vészhelyzet-szimulációs vezetéstechnikai pályán, az pontosan tudja, hogy a siker tizedmásodperceken múlik. Két-három másodperces gondolkodási idő egyértelműen a játék végét jelentheti. Ennek az egyszerű ténynek mindenképp tudatosulnia kell bennünk, hiszen homokba dugott fejjel vajmi kevés esélyünk van megoldani a veszélyes szituációt.

Rendszerint valami óriási okot keresünk, sejtünk a balesetek hátterében, ami badarság: mindig valami apróság vezet el az emberi hibához, valami, ami megakadályozza vagy lelassítja azt a cselekménysort, ami elvégezni szándékoztunk.

Fazekas István

Ám nem csak a régmúlt időkből származó tanult dolgaink befolyásolhatnak minket. Képzeljük el azt a városi szituációt, amikor is a két forgalmi plusz buszsáv szélességű útszakaszon a külső sávban haladunk, az előttünk lévő autó pedig hirtelen befékez. A belső sáv foglalt mellettünk, de a buszsáv üres és nem közeledik benne senki. A távolság erősen kérdésessé teszi, sikerül-e majd megállnunk ütközés nélkül vagy sem. Tréningeken történő beszélgetéseken azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy az emberek 90 százalékának eszébe sem jut, hogy elrántsa a kormányt. Beletapos a fékbe és várja a becsapódást. Ez elég különös. Mi lehet az oka? Bizony nem más, mint a buszsávval kapcsolatos szabályok, melyek szerint tilos ott haladni. Ez a legtöbb emberben a záróvonalat virtuális betonfallá változtatja. Így még csak meg sem fordul a fejükben, hogy elkerülhetnék a balesetet, ha a fékezés helyett egy apró kormánymozdulatot részesítenének előnyben. 

Mi sem bizonyítja jobban, hogy ez mennyire így van, mint az, amit egy ügyfelem mesélt el, amikor visszamentünk néhány hónappal korábbi balesetének helyszínére, ahol totálkárosra törte az autóját. Érezni lehetett rajta a feszültséget, amit az emlékek felidézése okozott, de pontosan leírta a helyzetet, a körülményeket: a buszsávban nem volt jármű. Végül megkérdezte, mit tehetett volna másképp, hogy elkerülje a balesetet; mire én felvetettem, miért nem került a  külső sáv irányába a bizonytalan kimenetelű fékezés helyett. Értetlenül nézett rám és azt mondta: "de hát az buszsáv…eszembe sem jutott, hogy megtehetném, bár tudtam, hogy üres, hisz láttam előtte".

Ha valamivel kapcsolatban rögzült bennünk a tilalom, az vészhelyzetekben sem merül fel bennünk mint menekülési útvonal, mint választható alternatíva. Játsszunk el a gondolattal, és engedjük meg magunknak, hogy a vészhelyzetekben másképp értelmezzük a KRESZ szabályait.

Stevie A. E. Kala