Valószínűleg sokan szomorúan bólogatnak majd az alábbi sorok olvastán, hiszen szinte bárki, aki valaha levezényelt egy költözést, enyhe szorongással gondol vissza a műveletet övező feszült helyzetekre. És nem arra gondolok, amikor a költöztetők a házigazda szeme láttára törik porrá a nagyszülőktől örökölt kerámiákat (Iparművészeti Vállalat – 1978), vagy karcolják végig a nulla százalékos THM-re vásárolt okostévét.

Történt ugyanis, hogy néhány hete kénytelen voltam átcuccolni a korábbi albérletből egy másikba, miután a főbérlő eladta a lakást, az új tulajdonos pedig érthető módon szeretett volna beköltözni az új ingatlanjába. Nem vagyok ijedős, egy pár költözésen már túl vagyok, így nekiláttam a folyamat megtervezésének. Egy ismerősömék szintén nemrég költöztek, ezért megkérdeztem őket, hogy meg voltak-e elégedve a költöztetőikkel. A pozitív válasz hallatán megnyugodtam, és elkértem a logisztikai szakemberek elérhetőségét. Egy gyors telefon során meg is beszéltük, hogy mikorra jönnek és mibe fog mindez kerülni. Bár fel voltam készülve egy riasztóbb összegre, még az árajánlattól sem vert le a víz, így nekiláttam a pakolásnak, és az adott nap délutánján izgatottan vártam, hogy megérkezzen a teherautó.

Az ígért időpont már elmúlt, de a hazai állapotok tekintetében ilyenkor az ember még nem kezd el aggódni – legalábbis az első fél órában. Úgy 20 perc elteltével azért felhívtam a derék költöztetőket, hogy mikorra várható az érkezésük. Elnézésemet kérték, a nagy forgalomra hivatkoztak, és jelezték, hogy körülbelül egy óra múlva ott lesznek. Ez persze bosszúság, de előfordul, igaz, azért jól esett volna, hogyha már látják, hogy késni fognak, akkor ezt jelezzék. Ugyanakkor úgy voltam vele, hogy biztos épp egy kétajtós szekrényt cipeltek fel az emeletre, olyankor pedig nehézkesen lehet megoldani a telefonálgatást.

Nem húznám hosszan a bevezetést, a lényeg, hogy az ígért egy óra elteltével sem érkeztek meg a költöztetők, cserébe ekkor már a telefonjuk sem volt bekapcsolva. Némi szitkozódást követően nekiálltam alternatív megoldást keresni, mert az albérletből menni kell, másnap már jön a főbérlő, hogy az új tulajdonos érkezése előtt kitakarítson.

A BrandLab újságírójaként gyakran foglalkozom a carsharing témájával, így elkezdtem körbenézni ott, hátha… A GreenGót korábban már használtam is, velük kezdtem. Hamar kiderült, hogy a szolgáltatásukban már egy ideje elérhető a GreenGo Cargo, azaz a teherszállításra alkalmas járművek bérlése. Azóta utánajártam, és megtudtam, hogy a flottában korábban csak Renault Kangoo Z.E. típusú kisáruszállítók voltak elérhetőek, de szerencsémre ez épp nemrég változott. Cargo L néven most már egy jóval nagyobb, Opel Vivaro-e típusú áruszállítót is ki lehetett bérelni – például egy ilyen költöztetős feladatra, amilyennel én is küzdöttem.

Összehasonlításként (és szakmai ártalomból: a carsharingen, illetve fenntarthatóságon túl a másik kedvelt területem az autós újságírás): az említett Renault az a fajta kisebb furgon, amivel például a futárcégek is dolgoznak, míg az Opel Vivaro-e egy teljes méretű furgon, amely mintegy négyméteres hosszának és közel kétméteres szélességének köszönhetően 4,4 köbméteres rakteret kínál. Ez azért már képes elnyelni a masszívabb bútordarabokat, vagy mint az én esetemben, a jókora futópadot, amit nem szívesen szereltem volna szét, mivel a gyári összeszerelési útmutatót körülbelül a megvásárlás utáni első héten, meggondolatlanul kidobtam. A 276x124x128 centiméter befogadóképességű rakodóteret ráadásul az úgynevezett FlexCargo funkciónak köszönhetően még tovább lehet növelni az utasülés felhajtásával, így az erkélyen tárolt, a nagy belmagasság leküzdésére tartott fémlétrát sem volt gond bepattintani a temérdek egyéb csomag mellé.

Erre azonban csak az utolsó körben volt szükség, amikor a pakolásba bevont két haverom már a célállomáson szorgoskodott, mialatt én elbúcsúztam a korábbi albérletemtől. Őket korábban szintén egy fuvarral tudtam átvinni, mivel a kisebb Kangoo-kkal ellentétben az Opel Vivaro-e három személy szállítására is alkalmas.

Természetesen, mivel a GreenGo flottájáról van szó, a típusnév végén díszelgő ’e’ betű is jelzi, hogy a nagy áruszállító is tisztán elektromos üzemű, aminek köszönhetően a két lakás között csendesen és dinamikusan lehetett közlekedni. Mivel itt csupán két kerületnyi távot kellett leküzdeni, egy pillanatig sem merült fel a hatótáv kérdése, de – ha már vagyok, aki vagyok, és nem bírom ki, hogy ne tájékoztassak a pontos számokról – megnyugtató volt a tudat, hogy csurig megpakolva is megtehettem volna a furgonnal 270 kilométert. Könnyebb rakománnyal pedig a 340 kilométer körüli hatótáv sem lett volna elképzelhetetlen. Ehhez nagyjából tízszer kellett volna fordulni a két ingatlan között, a rakodótér említett befogadóképessége miatt azonban három odavisszával meg is voltunk, még a futógéppel együtt is.

A költöztetők egyébként szőrén-szálán eltűntek, soha többé nem kerestek, így csak remélni tudom, hogy nem valami komolyabb baleset történt velük, pusztán úgy döntöttek, hogy nem tartanak igényt a pénzemre. Ezek után viszont még akkor sem őket választanám, ha egyébként megjöttek volna időben. A GreenGo Cargo L megmentett, a jövőben kizárólag a saját időbeosztásom szerint fogom tudni megoldani a hasonló kaliberű logisztikai manővereket – és akkor a kerámia épsége is ugyanúgy csak rajtam múlik majd.