Jón Kalman Stefánsson: „Nem én vagyok az első, aki azzal játszik, hogy talán Isten az Ördög”

HVG: Úgy fogalmaz, édesanyja elvesztése volt élete traumája, ugyanakkor a Sárga tengeralattjáró évtizedek után az első regénye, ami ezzel a témával foglalkozik.

Jón Kalman Stefánsson: Két-három regényemben azért szerepel, hogy a főhős elveszti az anyját, épp ezért is hezitáltam sokáig a Sárga tengeralattjáró előtt: nem akartam megírni ezt a könyvet, mert úgy éreztem, már foglalkoztam a témával. De ha emberként egy ilyen trauma határozta meg az életedet, akkor művészként is muszáj kezdened vele valamit: vagy folyamatosan ezzel dolgozol valamilyen formában, vagy szándékosan kerülöd. Minden, amiről írok, belőlem jön, még ha olyasmiről is van szó, amit sosem éltem át: egy részem abban is benne van. Ha akarnék, se tudnék olyasmit írni, ami teljesen független az életemtől. Az író, a költő és a magánember egy és ugyanaz az ember; úgy írok, ahogy gondolkodom.

HVG: A többi könyvében sosem igazán tragikus, drámai a halál, ugyanúgy az élet részeként ábrázolja, ahogy mondjuk a kávéivást. A Sárga tengeralattjáró az első kivétel.

J. K. S.: A halál egyszerre óriási trauma és az élet része; olyasvalami, amiben végül mindnyájunknak része lesz. Lehetetlen megmondani, milyen író lennék, ha nem veszítem el korán az anyámat, és értelme sincs ezen gondolkodni, de tény, hogy olyan hatást gyakorolt rám, amitől sosem fogok tudni megszabadulni. Talán naivitás, de mindig hittem abban, hogy az írással legyőzhetem a halált, sőt, még mindig hiszek ebben. De ha elveszítesz valakit, aki igazán közel áll hozzád, aki az életed része – akár egy jó barátodat –, hosszú idő, amíg ezt felfogod. Ez nem az első szomorúság, hanem a hétköznapok során történik meg, amelyekből hiányzik a másik. Sokáig azt hiszed, hogy túlleszel rajta, de nem leszel: mindig lesz valami, ami rá emlékeztet. De ezt jelenti embernek lenni: hogy hiányoznak azok, akik már nincsenek. És bizonyos tekintetben ez minden művészi alkotás magja is: hogy próbálunk megbirkózni a veszteséggel, és békére lelni. Néha ez sikerül is, de a fájdalmat a béke sem szünteti meg; az mindig veled marad, és része lesz mindennek, amit csinálsz. Nem biztos, hogy az ezzel való küzdelem jobb emberré tesz, de ha nem is próbálsz megbirkózni vele, boldogtalanabb leszel, és akkor jön az ivás vagy valami hasonló. Ennél jobb, ha az írást vagy zenét választod ugyanerre a célra.