Tapogatózzunk vissza a zsákutca bejáratához. Az volt oda kiírva, hogy nemzeti oldal.

Kicsit beljebb egy jókora zászlón az állt, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Innen befelé egyre sűrűsödött a nemzetiszín, vidáman vegyülve az árpádsávval, és közben szűkült is az út, csak ezt pont a lobogók miatt nehéz volt észrevenni.

Az eszme lényege az volt, hogy Majomországban legyen minden majom, minél majmabb, annál jobb. Majomkézbe az egész kereskedelemmel, vedd a majomárut, Milánóba építsünk egy hatemeletes banánt, és akár Brüsszellel is vegyük fel a harcot a majomkenyérfa védelmében. Nem számít, hogy invazív, meg az sem, hogy tudvalevőleg szétrobbantja a kisbolygókat.

És aki mindezt ellenzi, az nem majomérzelmű. Majomellenes. Majomáruló.

Egész sikeresnek bizonyult a nemzeti oldal meséje egy darabig, még akkor is, amikor kiderült, hogy egyes majmok egyenlőbbek a többinél. Az élet ugyan nem lett jobb, de a sokat átkozott kommunikáció igenis sikerrel, valamint agresszíven terjesztette a majomhitet. Ma már egyenesen illetlenség kétségbe vonni, hogy vérségi előjogokkal rendelkezünk a világ népei között, és hogy a szar is finom, ha pántlika van rajta.

Természetesen ez a széles körben elterjedt vélekedés öt év kormányzás után mégiscsak összeütközésbe kerül azzal az élménnyel, amikor kórházban vagy iskolában jár az ember. Ilyenkor felmerül a kínzó kérdés, hogy ha a nemzetiségünk olyan érték, mint amilyennek hisszük, akkor miért csak ennyire vagyunk képesek.

Erre az egyik válasz unalmas, kifejtős, és kiábrándító. Azzal kezdődik, hogy nem, te hülye majom, a nemzetiségedért nem jár neked semmi. Nem vagy felsőbbrendű az orosznál, a kínainál vagy a ghánainál, és ha jobban akarsz élni náluk, ahhoz kevés lesz, ha egy ország veri a mellét ököllel.

A kórház, az iskola, meg általában az élet ehhez képest olyan száraz dolgoktól lesz jobb, mint amilyenek a hatalom intézményes korlátai, az épeszű, tőke- és versenybarát gazdaságpolitika, meg a korrupciót csökkentő transzparencia. Ezeknek nincs közük ahhoz, ki milyen származású, ezért is képviselhetik ezeket az elveket akár norvégok is.

Majomkézben majomfegyver

Mi tagadás, sokkal dallamosabb válasz erre az, hogy Majomország egyetlen baja az, hogy még mindig nem eléggé majom. Viszont ezt nem nehéz túllicitálni. Pont ezt teszi a Jobbik, és egyre többen hiszik el nekik, hogy ők még nem loptak, úgyhogy biztosan nem is fognak. Akkor sem, ha még annál is könnyebben tehetnék, mint ahogy ma emelgeti ki Orbán-Sajáthláby Ráhel a kis költőpénzét a közösből.

A baljós jövőnek remekül megágyazott Orbán Viktor. Működő érvvé nevelte a nemzeti oldal fogalmát, és létrehozott egy olyan rendszert, ahol ennek igazán katasztrofális következményei lehetnek. Enyhe fölényből is meglehet a kétharmad – ahogy 2014-ben –, és vele a teljhatalom. Ügyészséggel, médiahatósággal, mutyigépezetekkel, meg Putyin telefonszámával.

Lehet, hogy le kell menni az aljára. Nem úszta meg Szlovákia sem, nálunk hamarabb csúsztak bele az ultramajomság csapdájába, de már túl vannak rajta. Nekünk még nem jutott szélsőséges kormányzás a rendszerváltás óta, a korábbi tapasztalatokat pedig egyszerűen elfelejtettük. Tulajdonképpen egy Jobbik-kormánnyal is el lehetne lenni a bukásáig, ha nem brummognának mögöttük az oroszok. Velük együtt válik igazán félelmetessé a perspektíva, hogy Orbán Viktor egy olajozottan működő önkényuralmi rendszert hagy az utódjára.

Egy kiút van innen: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének visszabontása még most. Újraépíteni alkotmánybíróságot, ellenzéki jogosítványokat, civil szabadságot, médiát, a hatalom kontrolljait, mindent, ami konszenzusra kényszeríti a leendő győztest. Ennyi volt, majomság volt, a nemzeti oldal útvonalterve a katasztrófa széléig vezetett. Mesés lehetőségek voltak benne, meg is csodálta az ország az összelopott kincseket. De elég elképzelni ezt a rendszert valaki más kezében, és belegondolni, hogy abból bizony a megalkotóinak sóbánya lenne, ha nem hirtelen halál egy rendőrautóban. És náluk többet is veszíthet Majomország.