Még ma is sokan képzelik azt, hogy a Pride a melegek ügye. De nem: ez a közös büszkeségünk napja, amikor azt ünnepeljük, hogy nálunk ilyen is van. Mert ahol ilyen van, ott sok minden más is elfér.

Ilyenkor emlékezünk arra is, hogy nem volt ez mindig így. Alig huszonöt éve ért véget az a rendszer, amelyben kontraszelektált, buta pártkáderek mondták meg, milyennek szabad lenni. Illendő hajhossz, megengedett társastánc, tűrt, tiltott és támogatott hobbik és életformák. Gyanús volt nekik mindenki, aki többre volt képes, mint hogy felmondja a központi kottát. Mivel tudták magukról, hogy érdemtelenül kerültek magas polcra, hamar megtaláltak mindenféle kisebbségeket és szubkultúrákat, hogy azokhoz képest ők lehessenek a normálisak. Pedig már akkor se voltak azok.

Különös vicc, hogy némelyikük még mindig ezen pörög.

Maguk sem hiszik egyébként, amit receptként írnak fel egy országnak. Nem úgy élnek, nem is próbálnak úgy élni, és jobban fosnak a gyerekeiktől, mint hogy felvessék nekik a szüzességi fogadalmat. Egymás között cserélgetik nevetséges érveiket, cölibátusban élő papokkal igyekeznek összekapaszkodni a szent szaporodás nevében, ószövetségi hülyeségeket ismételgetnek tokaszalonna meg töpörtyű fölött, és gerincüket törik az igyekezetben, hogy felmutassanak bármit, amivel bizonyíthatnák, hogy az elnyomás, a jogok megtagadása indokolt.

Mert ciki volna bevallani, hogy egyszerűen zavarja őket, ha mások másképp boldogok.

A Pride ma végképp nemcsak a melegekről szól. Ők a példabeszéd bárányai vagy bármilyen ártatlan állatkái, akiknek csak azért nehezebb az életük, mert valakik így döntenek. Politikai aljasságból, bűnbakképzés végett, vagy saját korlátoltságuk, esetleg furcsa, ám egyáltalán nem ártalmatlan másságukból kifolyólag.  Azt jelképezik, hogy ahol őket nem hagyják békén, ott senki sincs biztonságban.

A budapesti Pride különösen fontos, és ismét nem elsősorban a melegeknek, hanem Budapestnek. Világváros ugyanis csak egymás mellett élő szubkultúrák által létezhet. Itt magától értetődik, hogy különbözőek vagyunk, viszont a különbözőek sincsenek egyedül, mert másfél millió közül mindenki talál barátokat és sorstársakat. Budapest az a hely, amelyet sehogy sem tud lenyelni olyan rendszer, amely mindenkit egyformává szeretne tenni. Itt működött ellenzék a fent említett buta pártkáderek országlása alatt. És itt talált otthonra és észveszejtő kalandokra Tormay Cecile, a fasiszta leszbikus, mert elfér itt mindenféle csodabogár.

Egyszer már majdnem megcsináltunk egy országot, ahol bárki lehet az, ami. Homoszexuális, vagy latin rítusú katolikus, ha úgy érzi jól magát. Ez az ország veszni látszik, de Budapest nem illeszthető bele abba a provinciális, hazug, álszent giccsbe, ami körülötte épül. Kicsit több a lézerblokkolós pasaparki seggfej meg a trafikos, de a buli marad.

Nem leszünk egyformák, ha a seggedet is vered a stadionod közepén a földhöz.

Kevés vagy te ahhoz.

Ezt üzeni a Pride, és ezt üzeni minden egyéb, amiről az itt felejtett, továbbszolgáló, pállott szájú funkcik még mindig ümmögik, hogy nem tetszik nekik. De megakadályozni nem merik, nem tudják. Vereség nekik minden alkalom, amikor Magyarország polgárai megmutatják, hogy kinevetik és leszarják az értékrendjüket, vagy amit annak hazudnak. Hogy felkel a nap nélkülük és akaratuk ellenére.

Ez a Pride nemcsak a melegeké. Mindenkié, aki ki akarja mondani, hogy igenis van még Magyarországon élet. Hogy nem kell ezeknek megfelelni. Hogy át lehet nézni rajtuk. Körberöhögni az ócska babonáikat és aljas hazugságaikat, aztán élni úgy, ahogy az nekünk tetszik, és győzelemnek megélni minden percét a boldogságnak. Mert győzelem valóban minden boldogság, győzelem az örömtelen, patetikus gagyi fölött. Megmutatni, hogy van nagyobb hatalom az életemben nálatok, és az a hatalom én vagyok magam.