Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A tankok kérdése elsődleges fontosságúvá vált az elmúlt hetekben, de valószínűleg nem ez lesz az utolsó mérföldkő az Ukrajnának adott fegyverszállítmányok ügyében.
Az orosz-ukrán háború hírei az utóbbi közel két hónapban alapvetően három témáról szóltak: az ukrán kritikus infrastruktúra könyörtelen bombázásáról, a kelet-ukrajnai Bahmut körüli, mindkét oldalon jelentős emberáldozatokat követelő harcokról, és a nyugati fegyverszállítmányokról, azon belül különösen a tankokról. Hónapokon át tartó vita és ellentmondásos kommunikációs manőverek sokasága után a német kormány nemrég beleegyezett Leopard harckocsijai Ukrajnába szállításába, és sajtóértesülések szerint Washington is ad a saját Abrams tankjaiból. De miért van most égetően szüksége Ukrajnának egyáltalán harckocsikra?
Az orosz-ukrán háború különböző szakaszaiban különböző fegyverrendszerek bizonyultak meghatározónak. A háború kezdeti szakaszában a Kijev körüli harcok ikonikus eleme lett a vállról indítható Javelin páncéltörő és Stinger légvédelmi rakéta, tavasszal a tarackoké volt a főszerep, nyáron és ősszel pedig a HIMARS rakétavetőkről szóltak a hírek.
A kijevi vezetés és a legtöbb nyugati szakértő az elkövetkező hónapokban komoly harcokra számít, egybehangzó vélemények szerint az oroszok és az ukránok is nagyszabású offenzívát terveznek, ennek az új szakasznak lehetnek a főszereplői a harckocsik, azon belül is az olyan modern, nyugati típusok, mint a német Leopard 2-es, az amerikai M1 Abrams, a francia Leclerc, vagy a brit Challenger 2.
Ezeket angolul MBT-nek, vagyis main battle tanknek hívják és egy nehéz, körbeforgatható tornyán ágyúval, kiegészítő fegyverként egy vagy több géppuskával felszerelt, erősen páncélozott lánctalpas harcjárművet jelent. A tankokon felül szerepet kapnak még a harcokban a gyalogsági harcjárművek (IFV), mint az amerikai Bradley, vagy a páncélvadászok, mint a német Marder, vagy a francia AMX-10RC. Utóbbi járművekben többen férnek el, kevésbé nehezek, könnyebb páncélzattal látták el őket, és kisebb a tűzerejük, mint egy tanknak, ezért is hívják németül Schützenpanzernek, azaz lövészpáncélosnak (a schützen szó szerinti fordításban védekezőt is jelenthet, ami az utóbbi hónapokban feladta a leckét a német közbeszédnek). Ezeknek a gyalogsági harcjárműveknek a feladata, nevükből kifolyólag, hogy védelmet biztosítsanak a fedélzetükön szállított gyalogosok, azaz lövészek számára. A tankok és a gyalogsági harcjárművek egymást támogatják, gyakran alkalmazzák őket együttesen, de az ukránok egészen a brit Challenger 2-esekről szóló januári bejelentésig csak az utóbbiakból kaptak.
A harcjárműveket funkciójuk szerint szokták egymástól elkülöníteni – a tankok feladata a támadás, az ellenséges harckocsikkal való harc, az előrenyomuló gyalogság támogatása, míg a gyalogsági harcjármű csapatszállítóként működik és tüzérségi támogatást is nyújthat. A valóságban azonban ezek arra valók, amire épp használják őket, egy tank a földbe beásva alkalmazható ágyúként is, és egy modern gyalogsági harcjármű is képes lehet sikerrel felvenni a harcot egy ellenséges tankkal.
Attól még, hogy az ukránok sokáig egyáltalán nem kaptak nyugati típusú, modern tankokat, a harckocsik eddig is fontos szereplői voltak az orosz-ukrán háborúnak. A European Council on Foreign Relations nevű, berlini székhelyű think-tank szerint az ukránok havonta 130 harckocsit veszítenek az oroszok elleni harcban. Ezek egészen idáig olyan szovjet típusok voltak, mint a T72-es vagy a T80-as, ahol a szám az első gyártási évet jelzi.
Az ukránok két helyről tudnak szovjet harckocsikat szerezni (a sajátjaikon felül): a volt keleti blokk országaiból és maguktól az oroszoktól. Azok az országok, amelyeknek voltak szovjet harckocsijaik vagy hozzávaló alkatrészük, és hajlandóak voltak adni, már adtak, sőt kezdenek is kifogyni ezekből, részben ez a bajok forrása. Az oroszoktól rengeteg tankot zsákmányoltak az ukránok, de az mégsem elég a veszteségeik pótlására. Meg lehetne győzni azokat az országokat, akik eddig nem adtak a készleteikből, hogy mégis adjanak – nemrég például Marokkóból érkeztek olyan hírek, hogy első afrikai országként hajlandóak 90 T72-est átadni Ukrajnának, de nem kell olyan messzire menni, mert a Magyar Honvédségnek is van még jó pár T72-ese, szóval akár adhatna is, ha akarna. De ez inkább csak elodázza a problémát, mert az ukrán hadseregnek előbb-utóbb át kell állnia nyugati típusú fegyverekre, mivel azok jobbak és egyértelmű fölényük lenne a szovjet/orosz eszközökkel szemben.
Mivel Ukrajnának az orosz mozgósítás óta nincs számbeli fölénye a harctéren (és sokak szerint nemsokára újabb mozgósítás jöhet – bár hivatalosan még az előző sem ért véget), és anyagháborúba sem érdemes bonyolódnia Oroszországgal (ez történt a nyári hónapokban, illetve ez zajlik éppen Bahmutnál is hónapok óta, mindkét fél elképesztő mennyiségű lőszert használt el különösebb eredmény nélkül, ezzel a nyugati lőszergyártás nem tud lépést tartani, az orosz is csak úgy, hogy három műszakban dolgoznak a gyárakban) Ukrajna és szövetségesei a modern fegyverrendszerekben és azok eredményes használatában látják a győzelmet. A Leopardokról és Abramsekről szóló bejelentések előtt is már tudtuk, hogy az új év első hónapjaiban rengeteg fegyvert küldenek a szövetségesek Ukrajnába, több fajta páncélozott csapatszállító járművet, modern harcjárműveket és önjáró lövegeket. A mostani szállítások több dandárnyi gépesített gyalogság felfegyverzését teszik lehetővé.
Emellett az Egyesült Államok több zászlóalj (általában három vagy négy zászlóalj alkot egy dandárt) ukrán katonát képez ki összfegyvernemi harcra különböző helyszíneken az USA-ban és Németországban. Az összfegyvernemi műveletek a gyalogság, a páncélosok, a tüzérség és a drónok, illetve repülőgépek összehangolását jelenti, a lényeg, hogy az integrált fellépés mindegyik fegyvernemből a legjobbat hozza ki. Az ilyen típusú műveleteknél (repülőgépek hiányában) a harckocsik jelentik a sikerhez szükséges átütő erőt, ha tehát az ukránok offenzívát indítanak az Oroszország által megszállt területek visszaszerzésére, szükségük lesz tankokra.
Egyesek szerint ugyanakkor a tankoknak nincs akkora jelentőségük, mint amit a körülöttük kialakult politikai balhé vagy a rájuk irányuló médiafigyelem sejtet. Az Economistnak nyilatkozó Ben Hodges nyugalmazott altábornagy, aki korábban az Európában állomásozó amerikai csapatok parancsnoka volt, úgy véli, az ukránoknak inkább nagyobb hatótávolságú precíziós fegyverekre lenne szükségük, amelyekkel az ellenséges parancsnoki állásokat és logisztikai csomópontokat mélyen az orosz vonalak mögött támadhatnák.
A HIMARS (és a hozzá tartozó MLRS rakétavető) által kilőtt GPS-irányítású rakéták hatótávolsága 70–84 km. Ezek eleinte káoszt okoztak az oroszok hátországában, de azóta átszervezték magukat, hogy a célpontokat (lőszerraktárakat, parancsnoki állásokat) hatótávolságon kívül tartsák. A Pentagon nem hajlandó szállítani a 300 km-es hatótávolságú ATACMS rakétáiból, amelyet ugyanezekből a rakétavetőkből lehet kilőni, mert tart az eszkalációtól – elvégre ezekkel a rakétákkal már oroszországi területeket is célba lehet venni. Számos fegyver van még, amit szívesen fogadnának az ukránok, de az Egyesült Államok és szövetségesei nem hajlandóak küldeni, mint a Grey Eagle drón (több száz kilométeres hatótáv), a GLSDB rakéta (150 kilométeres hatótáv) vagy nyugati katonai repülőgépek, mint az F-16-os vadászbombázó (több ezer kilométeres hatótáv).
Az ukrán fegyveres erők vezetője, Valerij Zaluzsnij tábornok tavaly decemberben adott interjút az Economistnak, amiben azt mondta, ha kap 300 tankot, 700 gyalogsági harcjárművet és 500 tarackot, vissza tudja szorítani az oroszokat a február 23-ai vonalakig. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a tábornok megkapja, amit kért.
Andrij Melnyk ukrán diplomata, korábbi németországi nagykövet ugyanabban a tweetben, amelyben a Leopard tankokról szóló német döntést ünnepli, arról is beszél, hogy ideje létrehozni egy koalíciót az Ukrajnának szállítandó katonai repülőgépek ügyének. A tankok kérdése fontos mérföldkő volt, de valószínűleg nem az utolsó.
Engedjétek szabadon a Leopardokat!
