Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A brit választás egyetlen kézzel fogható tétje az, hogy a jó ideje húzódó Brexit-cirkuszban ki lesz a porondmester. Nehéz helyzetből kellene a győztesnek kirángatnia a szigetországot, sokan már azt gondolják: igazából az nyer, aki most veszít.
Karácsonyi lidércnyomás – ezzel a nem túl hízelgő címmel írt álláspontot a közelgő brit választásról az Economist. Tagadhatatlan, hogy a szigetország lakói és politikusai – Boris Johnson miniszterelnök kivételével – már a december közepi voksolás kiírásával sem voltak kibékülve, ám a magazin a maga tiszteletteljes, ám határozott módján az írásban egyszerre küldi el a pokolba Johnsont és pártját, a Konzervatívokat, illetve Jeremy Corbynt, a legfőbb ellenzéki erő, a Munkáspárt vezérét. „Pénteken, 13-án a szerencsétlen britek közülük az egyik rettenetet látják majd az ország élén” – fogalmaz a lap, amely óva int mind a rendezetlen Brexitben a brit szabadság eljövetelét ígérő toryktól, mind a liberális brit gazdaságot radikális szocialista tervekkel megregulázni készülő Corbyntól.
A Politico is hasonló hangot ütött meg „A brit választás a pokolból” című írásában, amelynek már az elején leszögezi:
nincs jó alternatíva.
Azt, hogy a brit kimértségre milyen hatással van a decemberi kampányolás, ennél is jobban mutatja, hogy a BBC veterán műsorvezetője szokatlan kifakadással reagált a napokban arra, hogy Boris Johnsonnal nem sikerült interjút készítenie. Andrew Neil csütörtöki műsora végén háromperces monológban fejtette ki gondolatait arról: a demokrácia megcsúfolásának tartja, hogy most először egy pártvezér, mellesleg miniszterelnök visszautasítja, hogy a kampányfinisben leüljön vele beszélgetni a BBC kamerái elé.
Johnson ráadásul nemcsak a BBC-t igyekezett elkerülni, de láthatóan az is kellemetlenül érintette, hogy egy légtérben kellett tartózkodnia a NATO-csúcs alkalmából Londonba érkező amerikai elnökkel. Donald Trump szimpatizál ugyan a brit kormányfővel, akitől – hozzá hasonlóan - nem állnak távol az extrém megnyilvánulások, Johnson azonban pontosan tudja, a brit választóknál visszaüthet, ha azt látják, némán tűri az olyan kijelentéseket, mint hogy az amerikaiak szívesen megvennék a brit egészségügyi ellátórendszert, az NHS-t.
Persze nem biztos, hogy ennek volt értelme, a brit szavazók jó eséllyel már így is összekötik a két politikust, akik egyaránt elnyomót látnak az Európai Unióban, az általa képviselt szabadkereskedelemben, ehelyett saját alternatívájukat alakítanák ki. Bár Trumpnak a jelek szerint nem eshetett le, hogy Johnson és hívei a függetlenséget szeretnék, kerül, amibe kerül, és nem a függést, ezúttal Washingtontól. Trump ennek ellenére jól viselkedett, még a Twitteren is alig posztolt valamit – összegez a BBC, megjegyezve egyúttal azt, ezzel nagyon komoly fegyvert csavart ki az ellenzéki Munkáspárt kezéből.
Corbynnak igazából nem sikerült politikai tőkét kovácsolni a London Bridge-nél múlt pénteken történt terrortámadásból sem. Emlékezhetünk, 2017 tavaszán részben a manchesteri véres támadás tudta megfordítani az esélyeket a biztos nyerésre álló konzervatívok és a baloldal között. A mostani támadás után ugyan a két áldozat hozzátartozói – és Corbyn is - eleget bírálták Boris Johnsont, hogy igyekezett kampánycélokra felhasználni a tragédiát, ez igazából nem változtatott semmit az esélyeken, ahogy a két fő jelölt péntek esti tévévitája sem.
Vagyis ahhoz kisebb csodára lenne szükség a csütörtöki választásig, hogy a Munkáspárt megelőzze a torykat, hiszen a kormánypárt népszerűségi mutatója jó ideje 40 százalék fölött van. Corbynék azonban javítani tudtak, így a felmérések alapján tíz százalékpont jelenleg a különbség a két nagy párt között (43% és 33%), miközben a harmadik erő, a liberális demokraták népszerűsége lassan de biztosan esik vissza a 10 százalék közelébe.
A Brexit körül forog minden
Mindez azonban a kizárólag egyéni választókerületekből álló brit választási rendszerben nem garancia semmire: 2017-ben a konzervatívok 42,3 százaléknyi szavazatot kaptak, ám a szükséges többségnél kevesebb, 317 képviselői helyet szereztek csak meg, a 326 fős többséget az északír DUP támogatásával igyekezett előbb Theresa May, majd lemondása után Boris Johnson megszerezni – nem sok sikerrel.
A DUP-vel nem az a baj, hogy a brit konzervatívokhoz képest sokkal szélsőségesebb álláspontot képviselnek sok kérdésben. Gyakorlati szempontból a gond az, hogy miközben náluk jobban senki nem szeretné a kemény Brexitet (vagyis a teljes szakítást az EU belső piacával), ám kiderült, ez nem lenne kivitelezhető az ír sziget északi részén anélkül, hogy le ne zárnák a déli – az EU-ban maradó – köztársasággal közös határt. És mivel jelenleg egy hibrid megoldással oldják fel ezt az ellentmondást (és teszik lehetővé a határ átjárhatóságát), amelyet maga Boris Johnson alkudott ki az EU-tól, a toryknak először is önállóan kell többséget szerezniük, hogy meglegyen a támogatás az EU-val kötött kilépési megállapodáshoz.
Ha Johnson és pártja nyer, az nagyjából egyenes út afelé, hogy a miniszterelnök minél hamarabb lezavarja újraválasztása után a Brexitet. Pontosabban a britek rendezett kilépését az Európai Unióból, ám paradox módon ez semmire nem garancia. A rendezett kilépés ugyanis alapesetben egyéves átmeneti időszak kezdetét jelenti, amikor még a gyakorlatban sok minden nem változik, ez alatt az idő alatt viszont meg kellene egyezniük a feleknek arról, pontosan milyen viszonyt is építenek ki a következő évtizedekre.
Ha viszont az az alkudozás elhúzódik – amire az elmúlt három évet figyelembe véve elég komoly esély van –, újabb, több évig tartó bizonytalanság következhet, még úgy is, hogy egy pillanatra biztos győzelemként éli meg majd Boris Johnson a várhatóan január 31-én este bekövetkező elszakadást. Érthető módon a pártvezér célja az, hogy egyesítse maga mögött a kilépést támogatókat, és egészen jól megy neki. Ennek nem csak az a jele, hogy a Nigel Farage által alapított Brexit-párt (amely nem indít jelöltet a torykkal szemben) gyakorlatilag a mélybe zuhant az elmúlt hetekben, ráadásul négy képviselőjelöltje is jelezte: Johnsont támogatja. A BBC elemzője arra is felhívja a figyelmet, hogy az a több mint 17 millió brit, akik 2016-ban a kilépésre szavaztak, most ott csoportosulnak a Konzervatívok mögött, míg az EU-tagságot pártoló 16 milliónyi szavazó ennél sokkal megosztottabb.
Ez magyarázhatja azt is, hogy a brit politika harmadik legnagyobb erejének számító Liberális Demokraták - hiába állnak ki egyedüliként a Brexit ellen, és hiába drukkol az Economist is nekik –, népszerűsége október eleje óta 21 százalékról 13 százalékra esett vissza.
Corbyn ámokfutása
Mi történik, ha mégis a Munkáspárt nyer? Ha a párt vezetőinek szólamait komolyan vesszük: a létező szocializmus. Corbyn – ha már a fiataloknak bejött Amerikában – a baloldali retorika Bernie Sandershez közeli irányvonalát tette magáévá, és szakítva a Tony Blair féle, a piacgazdaságot elfogadó New Labourrel, inkább a kapitalizmust szapulja, és a skandináv szociális modell megvalósulását tűzte a zászlajára. Kérdés, hogy ezzel a fiatalokat vagy inkább azokat a szegényebb és idősebb briteket igyekeznek megnyerni, akiknek fő gondja (pláne, miután megszabadulnak Brüsszeltől) az NHS állapota. A játék azonban kockázatos, hiszen akár épp ezeket a szavazókat is elfordíthatja maga mellől a párt a túlságosan baloldali szólamokkal.
Bár a politikusi logikával ez tökéletesen szembemenne, ám az is lehet, hogy Corbyn valójában nem is akar nyerni. Elemzők ugyanis egy dologban egyetértenek – azon túl természetesen, hogy nincs igazán jó választás a britek számára. Abban, hogy a Brexit körüli, túl hosszú ideje húzódó bizonytalanságok és az emiatt is háttérbe szoruló, megoldatlan szociális kérdések miatt ez egy olyan voksolás lesz, amit jobb lesz elveszíteni, mint megnyerni.
