Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Több mint hárommillió menekültet küldene vissza a Szíriában létrehozandó biztonsági övezetben Recep Tayyip Erdogan török elnök, aki erre hivatkozva indított támadást a polgárháború sújtotta ország északi részén élő kurdok ellen. A menekültek visszaküldése azonban nem csak a háború miatt nehéz feladat: legtöbbjük városokban él és dolgozik, gyerekeik születnek, majd török iskolába íratják be őket. Ankarában és a török-szír határon beszélgettünk a menekültkérdésről törökökkel, szírekkel és az őket támogatókkal.
Angela Merkel mosolyog Huszein Azedin mögött az apró ankarai ház még apróbb nappalijában. „A tévé az folyamatosan megy, de csakis hírműsorok, a hírek az érdekesek” – magyarázza vendéglátónk, a 74 éves szíriai férfi, aki a tiszteletünkre nemcsak teával készült, de felvette azt a pólót is, amelyen az uniós segélyszervezet neve díszeleg. Mikor azt mondom, Magyarországról érkeztem, felkapja a fejét, de szerencsére kiderül: az ország szépségéről olvasott már, nem a kormány bevándorlásellenes szólamait hallhatta viszont az al-Dzsazírán.
Huszein a feleségével osztja meg apró házát, a török főváros szélén évtizedekkel ezelőtt, egymás hegyén-hátán épült téglaépületek, a gecekonduk – vagyis „egy éjszaka alatt felhúzott” házak – egyikét. A tévé, ahogy a bútorok jó része is, a szomszédok ajándéka volt, amikor megérkeztek ide.
A tévé mellett ott pihen egy okostelefon is, ezt heten adták össze – mondja Huszein, aztán ezen mutogatja mosolyogva, milyen volt az élete a háború előtt. A Facebookon nem a családját látjuk, hanem kollégáit: a képeken tűzoltók mosolyognak laktanyájukban, a videókon régi emlékek, baleset miatt lángra kapott házakat oltanak éppen szülővárosában, Rakkában.
Az észak-kelet-szíriai város az egyike azoknak a helyeknek, ahol az elmúlt napokban támadást indított a török hadsereg az amerikaiak által támogatott kurd milíciák és az Iszlám Állam ellen. Az akció a Béke Forrása nevet kapta, deklarált célja pedig az volt, hogy Recep Tayyip Erdogan török államfő valamiféle biztonsági övezetet hozzon létre a régióban, ahová, úgymond, biztonságos körülmények közé küldi vissza a Törökországban élő szíriai menekültek millióit. A magyar kormányon kívül nagyjából mindenki által elítélt akció azonban egészen máshová vezetett: segélyszervezetek szerint több tucat civil halt meg, több százezren kényszerültek otthonuk elhagyására.
Toronyházak árnyékában
Huszein öt éve indult el erről a vidékről családja életben maradt tagjaival. A házát 2013-ban érte bombatalálat, nyolc családtagját veszítette el akkor, több fiát, lányát, unokáit. „Én nem voltam otthon, így éltem túl, a feleségem otthon volt, ő is megsebesült” – meséli, már a könnyeivel küszködve. A támadást öten élték túl, együtt keltek útra. Embercsempészek segítségével, egy alagúton keresztül jutottak át Kilisbe – a határ török oldalán fekvő kisváros több mint egymillió szíriai számára jelentette a kiutat a háborúból. Innen vezetett a család útja Ankara felé, követve egy fiukat és egy lányukat, akik már korábban itt telepedtek le.
Hozzájuk hasonlóan több tízezer szír menekült próbál szerencsét a török fővárosban, az 5,5 milliósra duzzadt Ankarában. Akárcsak Huszein és családja, jobbára a külvárosok mára el-eltűnedező viskónegyedeinek gecekonduit bérelték ki, amelyeket sorra szorítanak ki a – ha nem is egy éjszaka alatt, de viharos sebességgel épülő – 15-20 emeletes bérházak. Ezek építéséből, többnyire feketén, a szírek, köztük Huszein fia is kiveszik a részüket.
Huszeinék szomszédságában a gecekonduk lakóinak fele török, fele pedig szír, néhány utcával odébb viszont egy olyan házba térünk be, ahol a szír családok között csak egyetlen török hölgy lakik. A párhuzamos utcák miatt rendezettebbnek tűnő környéken él Inez is, aki válása után, négy gyerekkel egyedül menekült el Aleppóból. Amennyire szokatlannak tűnhet a válás Szíriában, az annál megszokottabb, hogy nők férfiak nélkül menekülnek innen el: a férjek meghalnak, fogságba esnek, feleségük egyedül marad, sokszor 8-10 gyerekkel a háború közepén.
Inez története más: „a férjem maradni akart, azután is, hogy házunkba bomba csapódott, én nem voltam rá képes” – emlékszik vissza. Ő is már itt élő családtagjait követte három lányával és a kisfiával, azóta pedig apró munkákból próbálja fenntartani magukat.
A visszatérést nem tudja elképzelni, de továbbmenni sincs lehetősége, nem csak amiatt, mert a törökök nem engednék tovább Európa felé. „A nővérem Belgiumban él, lehet, hogy neki könnyebb, de nekem itt vannak a gyerekeim, és az édesanyám is” – mondja, aztán azt is elmeséli, hogy legnagyobb lányának már gyereke született, itt Ankarában.
Félmillió gyerek
2011, vagyis a háború kezdete óta több mint hárommillió szíriai érkezett Törökországba, ma már 3,6 millióra teszik a számukat. Becslések szerint, ha semmi nem változik, tíz év múlva már 4-5 millióan is lehetnek, és a növekedés forrása többnyire már nem a bevándorlás lesz, hanem az olyan gyerekek, akik itt jönnek a világra.
Az elmúlt hét évben több mint félmillió gyerek született szíriai menekült családokba Törökországban, ők – idősebb testvéreikhez hasonlóan – a török iskolarendszerben tanulnak, akárcsak Inez fia és legkisebb lánya. Amikor őket arról kérdezzük, mire emlékeznek szíriai életükből, a fiú azt mondja, semmire, és a 14 éves lány is csak házuk ezüstre festett kapuját tudja felidézni.
A szíriaiak beilleszkedését az itt születő gyerekeken és azon túl, hogy több mint félmillió Szíriából érkezett társukat integrálták az állami iskolarendszerbe más is segíti. A Törökországban tartózkodó négymillió menekült mindössze 3 százaléka ragadt menekülttáborokban, túlnyomó többségük városokban vagy azok környékén telepedett le, közülük félmillióra teszik az ország legnagyobb, gazdaságilag legerősebb városában, a 15 milliós Isztambulban élők számát.
A táborokat Ankara azzal az indokkal záratta be, hogy az túl nagy teher az amúgy is nehéz helyzetben levő ország számára, ám hivatalosan a biztonsági zónák felemlegetéséig nem került szóba az, hogy kiutasítsák vagy kiutálják az itt élőket, akiket a válság első éveiben még nem is menekültekként, hanem „vendégként” kezeltek. A társadalomban már vegyesebb a kép, hiszen ahogy veszíti el szövetségeseit a tekintélyelvű hatalmat építő török elnök, Erdogan, és ettől nem függetlenül gyengül a líra árfolyama, nemcsak az ország, annak lakói is egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. És közülük sokan egyre nagyobb teherként élik meg a hosszan tartó vendégséget.
A fal két oldalán
„Muszlim testvéreink, hogyan csaphatnánk be előttük az ajtót?” – értetlenkedik az egyik legnagyobb határátkelő mellett fekvő Reyhanli szélén az Isztambulból ide költöző török szociális munkás, amikor az európai bevándorlásellenes indulatokkal próbáljuk meg összehasonlítani az ott érlelődő feszültséget. Mellettünk, az út túloldalán azért jól látszik az a majd három méter magas, bombabiztos betontömbökből épült fal, amely Törökországot Szíriától elválasztja. A fal építéséről 2015-ben született döntés, nagyjából erre az időre tehető az is, hogy lezárták a két ország között a határátkelőket – azóta a török oldalon 800 kilométernyi betonfal épült mellette biztonsági kerítéssel és lőállásokkal, a túloldalon pedig szíriaiak milliói zsúfolódtak össze rögtönzött táborokban. A Human Rights Watch 2018-ban 1,7 millióra tette a számukat, ez azóta csak növekedhetett.
Ahol sík terep van, ott már jószerével hely sem maradt, de most már a dombokon is építkeznek, sokszor nejlontetős tákolmányokban húzzák meg magukat
– mutat át a határon túl Luai, aki az innen mindössze ötven kilométerre fekvő Aleppóból 2013-ban érkezett Reyhanliba – abban az évben, amikor két autóba rejtett bomba ötven ember életét oltotta ki a kisvárosban.
Ahogy a határ lezárását és a fal építését, úgy a mostani támadásokat is a terrorveszéllyel indokolja a török vezetés, amit ankarai és reyhanli kisérőink szerint sem lehet tagadni. Azt azonban megint csak lehetetlen cáfolni, hogy a határ szíriai oldalán menedéket kereső civil lakosság gyakorta esik a török hadsereg légitámadásainak áldozatául.
Erdogan azt is sűrűn hangoztatja: Törökország már 40 milliárd dollárt költött a szíriai menekültek ellátására. Az nem világos, a menekültpolitikára szánt összegekbe beleszámolja-e Ankara a határ mentén húzódó falra szánt pénzt, segélyszervezetek pedig a forintban csaknem 12 ezer milliárdos kiadás nagyságát is vitatják, ám a menekültekre szánt minden líra feszültségforrás egy olyan országban, ahol a 2011-ben még 11 százalékos gazdasági növekedés 2018-ra 2,6 százalékra apadt, ahol a munkanélküliség nyolc év alatt 8,5 százalékról 14 százalékra nőtt, a líra dollárhoz viszonyított árfolyama pedig a negyedére esett vissza.
Migránskártya mint feszültségforrás
A feszültség egyik forrása az a támogatás is, amely a menekültek jelentős részét Törökországban tartó, ezzel az európai migrációs válsághelyzetet – legalábbis a balkáni útvonal felől – rendező EU-török megállapodásnak köszönhetően jut az itt élő szíreknek. A Törökországban regisztrált menekültek közül 541 ezer család igényelte eddig az ESSN néven emlegetett (a magyar sajtóban migránskártyaként elhíresült) támogatást – ez nagyjából 2,7 millió embert jelent. Augusztusban közülük 1,67 millió meg is kapta a pénzt, amely alapesetben fejenként 120 líra, jelenlegi árfolyamon 6400 forint. Az összeg 2017 óta változatlan, ám időközben a líra elveszítette értéke negyedét, így nőttek az árak is – ez pedig paradox helyzetet idézett elő. Miközben a támogatás egyre kevesebbet ér, a törökök egyre ellenségesebben szemlélik – függetlenül attól, hogy a pénz nem a török államtól, hanem az EU-ból jön. „Azt minden török tudja, hogy 120 líra a menekültek segélye, azt viszont nem, hogy ehhez mi járul: így az ankarai kormány az emeléshez nem járult hozzá, de abba belement, hogy az idősek vagy a nagycsaládosok számára kiegészítést adjunk” – mondja Nils Grede, az ESSN kifizetését koordináló ENSZ-szervezet, a World Food Program ankarai képviselője.
A szülőknek további pénz járhat, ha gyerekeik rendesen járnak iskolába. Itt az összeg 35-60 líra között mozog a gyerek korától és attól függően, lányokat vagy fiúkat szeretnének benntartani minél tovább az iskolarendszerben ahelyett, hogy gyerekként férjhez adnák őket, vagy elküldenék dolgozni, hogy ne jelentsenek anyagi terhet a családnak. Ez a rendszer azonban megfelel a töröknek, a különbség csak annyi, hogy a támogatást nem az állam, hanem ebben az esetben is az EU állja.
Azzal a döntéshozók is tisztában vannak: a 120 líra arra még a pluszpénzekkel sem elég, hogy meg lehessen élni belőle, de legalább kiegészíti azt, amit az itt élők jórészt feketemunkával megkeresnek. Más lehetőségük nem nagyon van az elhelyezkedésre, hiszen ha munkavállalási engedély vagy állampolgárság birtokában törvényesen vállalnak munkát, azonnal elveszítik a segélyt. Ez persze tovább fűti a feketemunkát egy olyan országban, ahol ez amúgy is problémát jelent: becslések szerint az alkalmazottak egyharmada nincs bejelentve, nem fizet adót, és így nem részesül társadalombiztosítási szolgáltatásokból, és persze nem számíthat arra sem, hogy legalább a 2020 lírás minimálbért megkapja fizetségül.
De mire is futja a segélyből? Inez és családja havonta 500 lírát költ lakbérre és rezsire, ez szűken kijön a gyereknevelési támogatásból és az ESSN-ből. Huszein a feleségével 240 lírát kapnak, ehhez képest a lakás és a rezsi együtt 250 líra. Több egyesület is segíti még őket, negyedévente pénzzel, vagy jobbára élelmiszerrel, de Huszeinnek szüksége van a fia támogatására is. „Nem élünk olyan jól, mint Szíriában. Ott mindenki megélt rendesen, és nyugalom is volt, de az már a múlté. Ha szűkösen is vagyunk, ezt a biztonságot csak itt találjuk meg” – mondja, miközben a háta mögött még mindig nagyhatalmak vezetői fognak kezet egymással a tévé képernyőjén.
A visszafelé vezető utat nem látja, és nem csak a háború miatt: „Öregek vagyunk és betegek a feleségemmel, nem tudok már dolgozni, az egyetlen lehetőségem az, hogy a fiam segít, ő pedig itt tud dolgozni. Szíriában asztalos volt, de ha nincs áram, nincs munka sem” – magyarázza. Nem hisz abban sem, hogy Erdogan biztonsági övezete lenne a megoldás:
Nem ismerünk ott senkit, ha visszaküldenének, abba belehalnánk.
Karácsony Gergely kitette a kurd zászlót a Városházára
