Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A 7. cikk szerinti eljárás megindítása még nem a "nukleáris opció", mert aligha fog konkrét eredményekre jutni a 2019. májusi európai parlamenti választásokig. Mégis messzemenő következményei vannak, és fordulópontnak tekinthető Magyarország és az Európai Unió 2010 utáni kapcsolatrendszerében, hiszen előrevetíti a Fidesz és az Európai Néppárt (EPP) tényleges szakításának lehetőségét. Az EPP által eddig biztosított védelem hiánya pedig könnyen vezethet az Orbán-kormány újabb elmarasztalásához és akár szankciókhoz is a jövőben. Vélemény.
Orbán Viktor hazai közönségnek szóló, a 7. cikk szerinti eljárás bevezetését eldöntött ténynek tekintő keddi beszéde ellenére a Sargentini-jelentésről történő szavazás az utolsó másodpercig nem volt lefutott ügy, és vélhetően egy héttel korábban még maga Orbán is másként képzelte el a kimenetelét (448 igen, 197 nem, 48 tartózkodás). A 7. cikk szerinti eljárás megindítását támogató döntésben kulcsszerepet játszott az a 115 támogató szavazat, melyet az Európai Néppárt soraiból adtak le, nemcsak az ismert módon Orbán-kritikus Benelux és skandináv tagpártok, hanem nagy számban a német CDU képviselői is. Az áttörést nyilvánvaló módon Manfred Weber néppárti frakcióvezető keddi, az előterjesztés támogatásáról szóló bejelentése, majd az EPP elnöksége által egyöntetűen elfoglalt azon álláspont jelentette, hogy az uniós alapértékek kérdésében nem képzelhető el kompromisszum.
Az elmúlt években az EPP meghatározó politikusai, mint Weber, a pártelnök Joseph Daul, de Angela Merkel is úgy vélték, hogy nagyobb befolyással bírnak Orbán felett, ha a renitens magyar miniszterelnököt bent tartják a konzervatív pártcsalád soraiban. Ennek a politikának az volt a stratégiai ára és következménye, hogy nem léptek fel érdemben a demokrácia és a jogállamiság magyarországi leépítésével szemben, sőt, az uniós intézmények ilyen irányú kezdeményezéseit pártpolitikai vonalon puhították vagy blokkolták. Ugyanakkor 2017 óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy stratégiai jelentőségű szimbolikus kérdésekben, mint a CEU ügye, a civiltörvény vagy a „Stop Soros”-jogalkotás, a Néppárt semmifajta érdemi befolyást nem tudott gyakorolni a budapesti döntésekre. Orbán mindig taktikai visszavonulást helyezett kilátásba, miközben belpolitikai fronton stratégiai győzelmeket aratott.
Stratégiai választás
Az Európai Néppárt vezetői számára egyre komolyabb arcvesztést okozó status quo felborulása elsősorban Manfred Weber személyes ambícióira vezethető vissza. Weber, korábban Orbán egyik legfontosabb őrangyala, megértette, hogy ahhoz, hogy megválasszák az Európai Bizottság elnöki posztjára, nem a Fidesz mandátumaira és azokra az extra szavazatokra van szüksége, melyet a Néppárt az euroszkeptikus, bevándorlásellenes jobboldal programjával való flört által nyerhet. Belátta, hogy a Bizottság élére kerüléshez a többi parlamenti frakció, a szocialisták (S&D), a liberálisok és a zöldek szavazataira van szüksége, akik viszont igen kritikusak a magyar demokrácia állapotával és a budapesti kormány politikájával kapcsolatban. Így Weber szemében Orbán egyik pillanatról a másikra erőforrásból tehertétellé lett.
A Néppárt azon döntése, mely lehetővé tette a tagjai számára, hogy a frakciófegyelem kötelmei nélkül, szabad lelkiismeretükre hallgatva szavazhassanak a kérdésről, egy stratégiai választás eredője volt. A bevándorlásellenes jobboldali radikálisok felé történő nyitás (mely politikának egyik fő megtestesítője a Néppártban a Fidesz) vagy a politikai centrumorientáció megtartásának dilemmáját Weber az előbbi opció elvetésével az utóbbi javára döntötte el.
Ugyanakkor, ellentétben az orbáni retorikával, ez nem egy bevándorláspárti, hanem egy mérsékelt-centrista politikai stratégia, mely – szemben az orbáni értékválasztásokkal – valóban viselheti a kereszténydemokrata jelzőt.
Fontos leszögezni azonban, hogy az Európai Parlament által szerdán elindított 7. cikk 1. szakasz szerinti eljárás nem nukleáris opció, és egyáltalán nem teszi lehetővé szankciók bevezetését Magyarországgal szemben. Erre csak az eljárás következő, 7. cikk 2. szakasza szerinti fázisában kerülhetne sor. Jelenleg mindössze a magyar kormány elmarasztalása van terítéken az uniós alapértékek súlyos megsértésének fenyegető veszélye miatt. De tekintettel a közelgő, 2019. májusi európai parlamenti választásokra, vélhetően erre sem fog sor kerülni, mivel nagy az esély, hogy addig nem születik végső döntés az eljárásban.
A labda jelenleg a tagállamok állam és kormányfőiből álló Európai Tanács térfelén pattog. Az első körben egészen pontosan a külügyminiszterekből álló Általános Ügyek Tanácsának kellene az érintett tagállam meghallgatását követően 4/5-ös többséggel támogatnia a javaslatot, amelyet még egyszer jóvá kellene hagynia a parlamentnek is. (A mostani szavazás ugyanis csak az eljárás elindításáról szólt.) Ezután kerülhetne az ügy a csúcsvezetők elé. Látható, hogy a Tanács blokkoló magatartása, vagy akár az Európai Parlament összetételének nagyarányú megváltozása a 2019-es EP-választásokon könnyen oda vezethet, hogy az eljárás zsákutcába jut. Ráadásul a szankciók lehetőségét is magában foglaló 7. cikk 2. szakasz szerinti eljárást az Európai Parlament nem kezdeményezheti, csak a Bizottság vagy a tagállamok egyharmada. Vagyis egyértelműen kijelenthető, hogy a jelenlegi eljárás során szankciók még egyáltalán nem fenyegetik Magyarországot.
Kritikus tömeg
Ugyanakkor a döntés valódi jelentősége nem a létező vagy nem létező jogi következményeiben, hanem a politikai hatásában rejlik. A pillanat, amikor Manfred Weber támogatásáról biztosította a Sargentini-jelentést, alapjaiban változtatta meg Orbán Viktor stratégiai számításait a Fidesz európai pártpolitikai beágyazottságával kapcsolatban. Innentől kezdve a Fidesz és a Néppárt kapcsolatát fokozódó konfliktus fogja jellemezni, ami előbb vagy utóbb, de jó eséllyel szakításhoz, a Fidesz tagságának a felfüggesztéséhez vagy a párt kizárásához fog vezetni, és ezáltal megszűnhet a Néppárt által az Orbán-rezsim számára eddig biztosított politikai védelem. Orbán, ellentétben a stratégiai tévedhetetlenségét hirdető diskurzussal, alapvetően elszámította magát, amikor nem ismerte fel, hogy előállt az a kritikus tömeg a Néppárton belül, amelyet eddigi szövetségesei nem tudnak és már nem is akarnak az ő engedményei nélkül kezelni.
A Néppártot egyszerre támadó és a Néppártban maradást hirdető magyar kormányzati kommunikáció mögött nem egy mesterterv húzódik meg, hanem egyszerű zavar.
Orbán EPP-n belüli befolyása komoly csorbát szenvedett az elmúlt napokban, nem utolsósorban a magyar miniszterelnök keddi beszédének eredményeként. A néppárti képviselők nagy része számára az is sokatmondó lehetett, kik vették elsősorban védelmükbe a magyar kormányt. Leginkább az euroszkeptikus szélsőjobb azon pártjainak képviselői, akiket odahaza legnagyobb politikai kihívóiknak és ellenfeleiknek tekinthetnek. Azt csak a májusi választási eredmények fényében tudjuk felmérni, hogy az EPP és a Fidesz részéről melyik mennyit nyert és vesztett ebben a konfliktusban, de az jó eséllyel kijelenthető, hogy a Fidesz és a Néppárt kapcsolata nehezen gyógyítható, könnyen végzetessé váló sebet kapott, Orbánnak pedig új stratégia után kell néznie.
Az euroszkeptikus szélsőjobb erőivel történő együttműködés forgatókönyve nem új keletű, hiszen régóta ebbe az irányba mutatnak a Christian Strachéval, Matteo Salvinivel vagy Geert Wildersszel folytatott politikai barátságot kiépítő és fenntartó lépések. Orbán régóta mérlegeli ezt a lehetőséget, bár a meghatározó döntést ebbe az irányba most elsősorban nem ő, hanem az Európai Parlament többsége hozta meg. Az EPP számára ez a forgatókönyv kevesebb képviselőt és több euroszkeptikus jobboldali-radikális ellenlábast jelenthet ugyan az Európai Parlamentben, ám Orbán számára sem veszélytelen, mivel az EPP védelmező karjának hiányában Magyarországot sokkal több kritika érheti majd, gyakoribbá válhat a kormány lépéseinek elmarasztalása, és nagyobb lesz az esély az uniós szankciók életbe léptetésére.
Tekintettel az Orbán-rezsim eddigi folyamatos radikalizálódására, és konszolidációra való képtelenségére, rövid távon a magyar kormány vélhetően erősen konfrontatív magatartást fog tanúsítani az uniós intézményekben, beleértve a tanácsi döntéshozatal esetleges blokkolását, amire már az elmúlt két évből is akadt visszatérő példa. Ezáltal
Orbán képes lehet ugyan az uniós intézményrendszer biztosította zsarolási potenciál kiaknázására és politikai erőforrássá alakítására, ám még erőteljesebb elszigeteltségbe taszíthatja Magyarországot, ami az unió hosszú távú pénzügyi perspektívájának tárgyalásakor nem épp a legbölcsebb lépés.
Középtávon Magyarország egy még erőteljesebb orosz és kínai orientációval ellensúlyozhatja az EU-n belüli helyzetének megrendülését, ám éppen kiszolgáltatott helyzete miatt gyengülnek Moszkvával és Pekinggel szembeni tárgyalási pozíciói is.
Az utolsó előtti percben
Az Európai Parlament döntése az utolsó előtti pillanatban született, de a helyes lépés volt, hogy végre politikai üggyé váljon a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok rendszerszintű leépülése egy uniós tagállamban. A Manfred Weber részéről és az Európai Néppárt soraiból érkező támogatás az eljárás megindítására alapvetően érinti a Fidesz európai pártpolitikai beágyazottságát és Magyarország stratégiai pozícióját az unión belül. A helyzetből fakadó politikai opciók jelentős stratégiai és rizikót hordoznak magukban úgy hazánk, mint az Európai Unió számára, nem utolsósorban a magyar kormány konfrontatív és destruktív lépései miatt is. De az Európai Unió nézőpontjából most sikerült továbblendülni egy nyolc éve tartó politikai holtpontról, ahová a demokrácia magyarországi, rendszerszintű leépülése juttatta a szövetséget.
A szerző a German Marshall Fund of the United States elemzője.
A Sargentini-jelentés körül kirobbant botrányról itt olvashatnak további részleteket.
Török: "Nehezen elképzelhető, hogy ezek után a Fidesznek legyen jövője az Európai Néppártban"
