Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Két évtizede köszönt le kancellárként Helmut Kohl, azóta határozza meg a német jobboldalt Angela Merkel. Most az ő két évtizedes dominanciája is a végéhez közeleg. Ha egyszer eljön az idő, Merkel önként akart távozni a hatalomból, ám a jelek szerint ő is kényszer hatása alatt fog. Az utódlási harc már zajlik, és egyre irracionálisabb eszközöket használnak egymással szemben a felek.
Eljött Merkel karrierjének utolsó fejezete, de még évekig eltarthat
– ez volt a gyorsértékelésem a 2017 szeptemberi németországi parlamenti választások estéjén. Pár évvel korábban az a hír röppent fel barátai köréből, hogy Angela Merkel számára fontos, hogy távozása önkéntes legyen a hatalom csúcsáról, és ezzel a második világháború óta első választott vezetőként ne kényszer hozza el karrierje végét. A szándék nemes volt, ezekben a hetekben viszont úgy tűnik: Merkel sem találta meg a megfelelő pillanatot. A 2017-es választások előtt kellett volna rendezett viszonyok közt átadnia pártja vezetését, és akkor most nyugodtan várhatna a történelemkönyvek majdani ítéletére.
A kancellár azonban ragaszkodott a folytatáshoz. Erre két dolog is sarkallhatta:
- Egyrészt gondolhatta úgy, hogy a 2015-ös menekültválság csúcspontján mutatott nagyon is emberi, ám a politikával felettébb ellentétes gesztusa egy parlamenti ciklus alatt menedzselhető válik. Hogy 2021-ben úgy lép le, hogy múlt időbe tette híres mondatát: wir haben es geschafft / elbírtunk vele.
- Másrészt küldetéssel töltötte el Barack Obama távozása. Az Egyesült Államok elnöke egy most megjelent könyv szerint külön figyelmet szentelt annak, hogy búcsúköre során Merkelt megdolgozza. Az utolsó külföldi hívás is Berlinbe ment a Fehér Házból. Obama üzenete: Merkelnek folytatnia kell a liberális demokráciák bástyájaként.
Kérdés, hogy ezekben a napokban, bő egy évvel a döntés után Merkel még mindig helyesnek érzi-e a folytatást. Következett egy választási kampány, amelyben az AfD populista-szélsőjobboldali párt szervezett aktivistái kifütyülték fellépéseit, Martin Schulz megpróbálta kioktatni, és saját pártcsaládjából, a bajor CSU-ból nyomták volna a jobbszélre. A választásokon a CDU meggyengült, a CSU már-már pofára esett, viszont bejutottak a parlamentbe a német múltat újraszínező illiberálisok. Először létezik parlamenti erő a Bundestagban a CDU/CSU-tól jobbra. És mindezek után a fess Christian Lindner a liberális párt vezetőjeként a hülyét járatta vele. Közel féléves koalíciós tárgyalások és számtalan buktató után márciusban érte el végül célját: negyedszer is kancellárrá választották egymás után. Ez már Helmut Kohl ligája, a legfontosabb vezetők klubja.
Senki többet negyedszer?
Egy bökkenő volt csupán: minden erejére és minden adujára szükség volt, hogy a koalíció összeálljon. Nem maradt igazából semmilyen reális mozgástere (a jelenlegi pártstruktúra belül, de erről még később). A Bundestagban hét párt van, de a CDU/CSU és a SPD által alkotott kormányon túl nincs alternatíva, csak az előrehozott választások. Ez egyiknek sem érdeke, mert abból csak a jelenlegi ellenzék profitálna. Merkel negyedik kancellársága végtelenül túlfeszített alapokon nyugszik, és mindenki arra játszik:
mikor lesz már vége uralkodásának?
Kevésbé meglepő, hogy épp Horst Seehofer az, aki legnagyobb erővel vetette bele magát a meccsbe. Leginkább azért, mert ez nem csak Merkel alkonya, de az övé is. A bajor politikus öt évvel idősebb a kancellárnál, jövőre már 70 éves lesz. Tavaly az általa vezetett CSU volt a parlamenti választások legnagyobb vesztese az adatok alapján. (A párt kizárólag Bajorországban méreti meg magát, vagyis a testvérpártok leosztása szerint ebben a tartományban nem indul a CDU, a CSU pedig sehol másutt.) Seehofer tíz év után lemondani kényszerült Bajorország vezetéséről, azóta Merkel belügyminisztereként tölti utolsó valódi karrierállomását, és igyekszik kiszolgálni müncheni utódát, Markus Södert, akinek kegyelméből ő Berlinben miniszter lehet.
Érdemes tisztában lenni a királydráma két főszereplőjének múltjával és helyzetével, hogy megértsük, mi zajlik Németországban:
egy átláthatatlan örökösödési háború a menekültválság díszletei között.
A német konzervatív uniópártokat megosztja az, hogyan viszonyuljanak az AfD-hez. A populista párt az euróválság idején indult neki felforgatni a német politikát: nagypolgári vezetői a gazdasági elithez tartoztak, és a görögökkel szembeni általánosító vádakat felhasználva küzdöttek a márka visszaállításáért. Merkel azonban ezt a válságot Wolfgang Schäuble akkori pénzügyminiszterrel megnyerte (legalábbis jelen állás szerint). Az euróválság lecsengésével a magát alternatívának nevező AfD-re már kezdett úgy ráégni a neve, mintha azt állította volna magáról „lehet más a politika”.
Megbirkóznak egymással?
Aztán a magyar kormány dacos beleszarása, és Angela Merkel váratlan gesztusa hatására megérkeztek Németországba a menekültek. Mit tett a következő hónapokban a két jelenlegi főszereplőnk?
- Merkel elmondta, hogy „megbirkózunk vele”, aztán drukkolt, hogy így is legyen. Nem sikerült a mondatát kifejteni, elmagyarázni, és a megvalósítását megtervezni. Innentől csak botladozott.
- Seehofer minden bizonnyal már akkor hibásnak, politikai öngyilkosságnak tekintette Merkel gesztusát, de a kancellár ereje teljében volt, minden müncheni közbevetést félresöpört.
A CDU és a CSU útjai így kezdtek különválni – kezdetben csak a domináns nagytestvér árnyékában frusztrálódtak a bajorok. Az AfD közben erősödött, megvált burzsoá vezetésétől, jöttek a jól azonosíthatóan szélsőjobboldali arcok, a lebutított üzenetek, a folyamatos provokáció a menekültek és muzulmánok kárára. Tudni lehetett, hogy bejutnak a parlamentbe, de mindezek tetejébe a nagykoalíció melléktermékeként övék a legnagyobb ellenzéki frakció is. Merkel számára ugyanakkor ez nem volt vállalhatatlan helyzet, mert a CDU koalíciókötés szempontjából több ajtót is nyitva tartott. Hagyományos szövetségese a liberális párt, de képes a szociáldemokratákkal vagy a zöldekkel is kormányozni.
A CSU viszont az elmúlt ötven évből egyetlen ciklusban volt kénytelen koalíciós partnert találni, különben mindig abszolút többséget szerzett. Ez a szégyen 2008-ban esett meg a párttal, amelynek következtében lemondott a CSU elnöke és a miniszterelnök is. Erre Seehofer jól emlékezik: mindkét posztot ő kaparintotta meg magának a "bukás" után. Márpedig a bajorok októberben újra tartományi parlamentet választanak, és minden közvélemény-kutatás azt mondja: ismét elvesztik abszolút többségüket az AfD miatt.
A szélsőjobboldal szorítása Németországban új élmény a konzervatívok számára. Két taktikával lépnek fel ellenük:
- a radikálisok felé mutatott szigorral, témáik nagyfokú ignorálásával,
- vagy a populisták slágereinek lenyúlásával, helyenként felülmúlásával.
Merkel és a CDU nagyobb része előbbiben hisz. Azt mondják, ha valaki gyenge másolatává válik a populistáknak, az nem szerez szavazatokat, csak szalonképessé teszi a radikális kihívót, és így az állampolgár majd „az eredetit” választja. Egy éve a különbségeket nevén nevező taktikával nyert Armin Laschet, méghozzá Németország legnépesebb, Hollandia-méretű és -súlyú tartományában. Nem csoda, hogy a jelenlegi vitában Észak-Rajna–Vesztfália miniszterelnöke számít Merkel egyik legfontosabb szövetségesének.
Seehoferék a másik taktikával akarnak nyerni. Hasonló a pártfelfogásuk Orbánéhoz: jobboldalon egy a tábor, egy a zászló, és abszolút többségre kell mindenáron törekedni. A CSU-ban még gondolhatják is úgy, hogy ők nem másolják a populistákat, hanem
Merkel volt az, aki elvette szabad mozgásukat, és egy számukra politikailag életveszélyes útra terelte őket.
Seehofer és Söder miniszterelnök szemében ők mindig is szigorúak voltak a migráció kérdésében, de Merkel bevitte őket a málnásba. Ezért folytatják mostani harcukat könyörtelenül a kancellár ellen. Nem elég számukra az, ha Merkel jelentős változást eszközöl, de ha egy mód van rá, kérjen is bocsánatot. Nem a politikai pálfordulása a fontos (azt a kancellár részben már rég megtette), hanem a piruett közvetítése a tévében, százszor megismételve.
Mi a jelenlegi összetűzés oka?
A bajor választási harc közepén álló CSU azt várja el a párt berlini minisztereitől, hogy szállítsanak érveket, miért tudnak ők Bajorországban többet tenni a menekültválság rendezésére, mint az AfD. Nyilván azért, mert ők a szövetségi kormányt is irányítani tudják, nem csak Münchent. Seehofer ezért kidolgozott egy menekültügyi mestertervet, amelynek egy pontja (előre borítékolhatóan) kiverte a bizonyítékot Merkelnél. A szövetségi belügyminiszter azt javasolja, hogy a német határon fordítsák vissza azokat a menekültstátuszt kérőket, akiket egy másik uniós államban már regisztráltak.
Ez nem jelenti azt, hogy Németország visszaküldené a 2015-ben Magyarországon hivatalos eljárás alá vont bő 150 ezer embert, de azokra vonatkozna, akik most a szárazföldön keresztül lépik át a görög–török határt, és jutnak el a Balkánon át Bajorországig (csak a tengeren keresztül érkezőkre vonatkozik az EU–török paktum, amely Merkel legnagyobb fegyverténye ebben a válságban). A becslések szerint naponta százas nagyságrendről lehet szó, akik Seehofer rendelkezése alá esnének. Miután maga a bajor politikus évi 200 ezret valamivel meghaladó menekültkontingenst lenne hajlandó befogadni, az intézkedésének különösebb súlya nincs. Jelenleg a migrációs nyomás is mérsékelt.
Seehofernek az a fontos, hogy a döntés provokálja Merkelt, és produkáljon pár rendőrállamot idéző képet a bajor határról a választási kampány számára. Az intézkedésnek azonban számos hátrány van. Ez ugyanis törvényszerűen konfliktusokhoz vezetne Németország európai szomszédaival. Másrészt az értelme is kétségbe vonható, hiszen a német rendelkezés hatására az olaszok és görögök egyszerűen felfüggeszthetnék minden partot érő regisztrálását, nehogy rajtuk ragadjanak végül. Az Orbán által is megtapsolt bajor szigor csak az ellenőrizetlen embermozgást provokálná ki.
A cinizmus csúcsa, ahogy mindenki azt követeli, hogy Merkel „térjen észhez”, miközben a racionalitás teljességgel hiányzik a bukását kívánók részéről.
Seehoferről hétvégén kiszivárgott, hogy a CSU múlt csütörtöki zárt ülésén kétszer is elmondta: „ezzel a nővel én már nem tudok többet együtt dolgozni”. Nem lehetett ez a hír a belügyminiszter ellenére, hiszen nem is próbálta tagadni. A testvérpártok elnökei már annyira kerülik egymást, hogy hétfőn azonos időpontra hirdettek sajtótájékoztatót. Normális körülmények között senki sem tesz meg ilyet a kancellárral (kivéve a köztársasági elnököt, persze).
De itt már semmi sem normális.
Két hét az élet?
Hétfőn Seehofer még kitért a frontális ütközés elől. Bár múlt héten még utaltak rá, a belügyminiszter saját hatáskörben végül nem rendelte el a határon a másutt már regisztrált menekültek visszafordítását. Ha ezt megtette volna a kancellár többször hangoztatott akarata ellenére, akkor a miniszter menesztése maradt volna az egyetlen lehetséges válaszlépés, mire a CSU nyilván kilép a koalícióból, amely így önálló többség nélkül marad. Páratlan botrány lett volna. Seehofer talán bele is áll, ha az összetűzésben nem veszít el erőszakossága miatt sok szövetségest a testvérpártból.
Merkel helyzete pártján, a CDU-n belül is ellentmondásossá vált. Bő tizenöt éve formálja saját képére a kereszténydemokratákat, most viszont utolsó ciklusát tölti. Az utódlására törők már helyezkednek, és sokak ellenérdekeltek abban, hogy Merkel maga rendezze a párt jövőjét. Jegyezzük meg mindjárt Jens Spahn nevét. A CDU szövetségi egészségügyi minisztere még nincs 40 éves. Ő vezeti a konzervatívabb irányt képviselők párton belüli csoportját. Ez a társaság elvben egyetért Sehoferékkel. Ők is szeretnének valami szélesebb gesztust a társadalom felé, amely részben visszavonja Merkel menekültbefogadási ajánlatát. De azt már nem akarják eltűrni, hogy a bajorok zendüléssel szóljanak bele a CDU ügyeibe.
Sok volt tehát a vak gyűlölet Seehofertől. Valamennyit engedni kényszerült, így aztán adott két hét haladékot, hogy Merkel tető alá hozzon egy általa szorgalmazott európai megoldást, amely „egyenértékű hatással jár” a határon való visszafordítással, ahogy a belügyminiszter fogalmazott. A bajor politikus biztos benne, hogy ilyen szerződés nincs. Ahogy a Spiegel kommentátora hozzátette: jelzi Merkel gyorsan apadó tekintélyét, hogy két hét haladékot már pozitívumként értékelnie kell.
Most tehát mission impossible Merkel előtt. Rá kéne vennie az uniós tagállamokat, hogy egy Seehofernek is elfogadható megállapodást tető alá hozzon július 1-ig, vagy legalább kötni kéne pár bilaterális megállapodást, amit például Róma és Párizs meg tudott tenni a menekültkérdésben. Giuseppe Conte olasz kormányfő már a héten Berlinben tárgyal, de Orbán Viktort is a német fővárosba várja a kancellár. A Népszava által elsőként megírt hír kedd délutánra konkrét formát öltött: július 5-én járhat Seehofer magyar szövetségese Merkelnél, vagyis már a határidő előtt. Talán ez is a taktika része. Merkel az elmúlt húsz évben számtalanszor profitált abból, hogy képességeit (elsősorban a férfiak) alábecsüljék.
Német megfigyelők felhívják a figyelmet arra, hogy 2016 tavaszán egy rendkívüli helyzetet már ki tudott védeni Merkel. Akkor titokban találkozott Brüsszelben, Törökország nagykövetségén az ankarai külügyminiszterrel. Amit ők ketten (és Erdogan a távolból) eldöntöttek, az lett az EU–török paktum.
- Vajon létezik még bármilyen adu Merkelnél?
- Ki tenne szívességet a karrierje végén járó kancellárnak?
- Az erőtől duzzadó olasz vezetés?
- A történelmi küldetéstől saját szobraként mozgó Orbán Viktor?
Mert ha nincs megállapodás, akkor Seehofer „automatikusan” be akarja vezetni az ellenőrzéseket. Merkel viszont kudarc esetén is fenntartja a jogot, hogy július 1-jén közös döntést hozzon. Hogy az ne legyen automatizmus. Hát ezért csak elnapolva lett hétfőn a válság. A kikerülhetetlen ütközés továbbra is be van építve a rendszerbe.
Hogyan tovább?
- Merkel olyan megállapodást varázsol elő, amelytől Seehofer kénytelen visszavonulót fújni. Ebben az esetben sem tart sokáig a béke, mert októberben a bajorok választanak, és a CSU a jelek szerint Merkel skalpjával akar(na) nyerni. De ez elég lehet a kancellárnak ahhoz, hogy saját pártjában megállítsa tekintélye csökkenését, és ezzel kihúzza a müncheni voksolásig. Ezen a CSU minden bizonnyal elveszíti abszolút többségét, Seehofer pedig pártja vezetését, és a bajorok magukkal lesznek elfoglalva.
- Merkelnek nem sikerül a megállapodás, de enged Seehofernek. Ebben az esetben tekintélye nem csak a CSU-ban, de a CDU-ban is végleg elveszik. Innentől az uniópártok az utódlást meccselik le egymás között, amelynek következménye az lett, hogy rövid távon Merkel minden menekültügyi döntését elátkozzák és visszafordítják. Képtelenség, hogy ilyen körülmények között a 2021-ig tartó ciklust kibírja.
- A testvérpártok valóban szakításig viszik a dolgot. Seehofer nem enged, saját szakállára cselekszik, Merkel meneszti, mire a CSU elhagyja a koalíciót. Ennek következménye lehet, hogy felrúgják a két párt országos együttműködését szabályozó egyezséget, a CSU alapszervezeteket alapít szerte Németországban, és sorai közé fogadja a CDU-ból kilépő jobbszárnyat. Merkelék pedig csak azért is elindulnak saját márkájuk alatt Bajorországban, további értékes százalékokat rabolva Södertől.
AFP / John Macdougal
A harmadik esetben a második világháború utáni német pártstruktúra végleg megszűnik. Pedig kibírta a zöldek megjelenését a 80-as években, a szociáldemokratákat kivéreztető Balpárt megszületését a 90-es években, még az AfD parlamentbe jutását is túlélte – igaz, csak egy évvel. Viszont érdekes módon így tarthatná magát Merkel legtovább hivatalában: amennyiben egy konstruktív bizalmatlansági indítvány során a zöldek beugranának a CSU helyére.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a jelenlegi német belpolitikai válság a menekültekről szól. Közelebb állunk a valósághoz, ha úgy nézzük a sokszor drámai és irracionális történéseket, hogy Angela Merkel két évtizedet felölelő, korszakos dominanciáját igyekszik letörni pártcsaládja, és vele Németország.
Nyugtalan időszak következik, és még Orbán Viktornak is osztottak benne pár lapot.
