Egyre nehezebb feladványnak tűnik az észak-koreai sokismeretlenes egyenlet. Az atomprogramjának fejlesztését a tervek szerint végző országot, úgy tűnik, az elrettentés hagyományos eszközei nem állítják meg, egy katonai akció pedig embermilliók pusztulását hozhatná magával. Kína tűnik kulcsfigurának, amely rávehetné Phenjant a visszakozásra, de Peking mintha éppen az USA–Dél-Korea–Japán alkotta koalíció ellen lavírozna. Egy év lehet hátra addig, hogy Észak-Koreának hadrendbe állítható nukleáris arzenálja lehessen.
Észak-Korea hidrogénbombát robbantott, jelentette be az ország médiája vasárnap. A rengésekből visszakövetkeztetett becslések szerint 100-150-200 kilotonnás bomba robbanhatott, és ha ez igaz, akkor valószínűleg hidrogénbombával állunk szemben, ezt már Péczeli Anna, az NKE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos munkatársa mondja el a hvg.hu-nak. Ez azt jelentené, hogy egy sokkal kisebb tömegű bombával sokkal nagyobb pusztítást tudna Észak-Korea okozni. A rakétatesztek és a kísérleti robbantások célja ugyanis az, hogy Phenjan az USA-t elérő interkontinentális ballisztikus rakétát és arra szerelhető atomtöltetet gyártson. A hidrogénbomba kifejlesztése tehát újabb lépés lenne ezen az úton. Péczeli hangsúlyozza, hogy a hadrendbe állítástól még messze van Észak-Korea. A rakéták sorozatgyártásáról még nincs szó, ehhez legalább egy év kell, ahogy arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy nukleáris tölteteit már rakétafejre tudja szerelni Phenjan.
Jellemző, ahogy az északiak robbantásának hírét fogadták Phenjanban és Szöulban, az alábbi videóból is egyértelmű a mentalitásbeli különbség a két ország lakói között:
Katonai csapás: milliók halhatnak meg
Persze a világ és Amerika nem szeretné ölbe tett kézzel nézni, hogy Észak-Korea atomnagyhatalommá válik. Több elvi lehetőség is szóba jöhet amerikai katonai csapásként, de ez mind kockázatos, és hatalmas pusztítást kiváltó ellencsapást provokálhat. A hagyományos diplomáciai utak, az elrettentés enyhébb eszközei viszont nem elegendőek, nagyon úgy tűnik. Amerika választhatja a partraszállást, szárazföldi inváziót – erre sokáig, hónapokig tart felkészülni, és Észak-Korea nem nézné ölbe tett kézzel, hogy az amerikai hadsereg felsorakozik a partjainál. Valamint ezt Dél-Korea sem támogatja, enélkül pedig nincs esély a sikerre.
Tönkre lehetne tenni precíziós légi csapásokkal a megfelelő infrastruktúrát, üzemeket, katonai célpontokat, de Péczeli szerint a világ kevés információval rendelkezik az észak-koreai lég- és rakétavédelem jelenlegi állapotáról – nem tudni, milyen hatékony lenne egy ilyen akció, hány rakéta érne célba, hány amerikai nehézbombázó tudna berepülni az észak-koreai légtér fölé. Ez a csapás viszont könnyen kiválthatna egy agresszív válaszcsapást, amely komoly emberi veszteségeket okozhatna Dél-Koreában.
A feltartóztatás forgatókönyve, amellyel az Egyesült Államok eddig próbálkozott: rakétavédelmi rendszerek telepítése Észak-Korea közelébe, hadgyakorlatok tartása a térségben. Ez viszont mostanáig nem rettentette el Kim Dzsong Unt, hiszen egymást érik a rakétakísérletek és kísérleti robbantások.
A diplomáciai út csapásiránya Kína lenne: ha elpártolna, mint Észak-Korea legnagyobb kereskedelmi partnere, Phenjantól, akkor talán utóbbit kényszeríteni lehetne, hogy tárgyaljon, és álljon le a nukleáris és rakétafejlesztésekkel. Az ilyen szankciós diplomácia Irán esetében sikert hozott az Obama-adminisztrációnak.
Kell egy nagyot gurítani
De elképzelhető, hogy ez a recept nem működne Észak-Korea esetében. Azért sem, mert a koreaiakra jellemző konfuciánus mentalitás szerint az északi vezetők életében mindig el kell érni egy nagy eredményt. Ezt már Csoma Mózes, az ELTE Koreai Tanszékének vezetője mondja a hvg.hu-nak. Kim Dzsong Un nagyapja, Kim Ir Szen létrehozta és majdnem 50 évig vezette Észak-Koreát, fia, Kim Dzsong Il kifejlesztette az atomfegyvert, a fiatal Kim Dzsong Un pedig a hidrogénbomba megteremtését tudná felmutatni, és ezzel jelentős belpolitikai sikereket elérni, legitimációt növelni.
(Az alábbi videó az egyik legtekintélyesebb védelmi és biztonsági kérdésekkel foglalkozó agytröszt, a Jane's adatai alapján mutatja be Észak-, illetve Dél-Korea katonai kapacitásait, atom-, illetve hidrogénbomba nélkül.)
Észak-Korea Csoma szerint azt akarja, hogy a világ elismerje atomnagyhatalomként. Ezzel az elismeréssel pedig kerüljön ki a párialétből, sőt akár a koreai háború végső, békeszerződéssel megpecsételt lezárása is elérhető közelségbe kerülne. Az ország atomprogramja halad, a fegyverek fejlődnek. Dél-Koreában nem reagáltak hisztérikusan a robbantásra, bár válaszlépések nyilván voltak. A déliek hozzászoktak az amerikai-észak-koreai ütésváltásokhoz, mert a szakértő szerint délen ezt a konfliktust elsősorban így látják. Jelenleg sem az északi rezsim jelenti a bizonytalansági tényezőt, hanem Trump amerikai elnök. Észak-Korea erődemonstrációt tart, figyelmet generál, folyton napirenden akarja tartani a koreai ügyet, mint mindig.
Dél-Koreában tehát elsősorban nem egy északi, hanem egy amerikai támadástól tartanak. Csoma kiemeli, hogy a térségben az arcvesztés politikai fogalma fontos tényező: egy állam nem engedheti meg, hogy egy barátságtalan lépésre ne vagy ne a kellő mértékben reagáljon. Egy megelőző csapás esetén így Phenjan lépéskényszerben lenne. A dél-koreai elnök augusztus 15-i beszédében hangsúlyozta, hogy Amerikának nincs joga háborúról dönteni a térségben. Észak-Koreára ugyanis a déliek úgy tekintenek, mint egy megzabolázhatatlan, öntörvényű, szörnyű rokonra, amely azonban mégiscsak rokon. Amerika a rakétavédelmi rendszer telepítésével azonban mégiscsak védi Dél-Koreát – de ez a védelmi rendszer Kínának és Oroszországnak is üzenet, sőt ellenük is felhasználható. Emiatt aztán Kína gazdasági büntetőintézkedéseket is életbe léptetett Dél-Korea ellen 2016 végén – Szöulból elfogytak a kínai turisták, mondja Csoma személyes tapasztalatok alapján.
Kína kezében a térség sorsa?
Mivel egy támadás-ellentámadás esetén milliók halhatnának meg órák alatt, hiszen a 22 milliós Szöult az észak-koreai tüzérség is elérné, marad a diplomácia. És a hidegháború, amely mintha újjáéledni látszódna a térségben: kialakultak a nagy, szembenálló felek, az USA–Dél-Korea–Japán, illetve a Kína–Észak-Korea–Oroszország koalíciók, és erős fegyverkezés is beindult mindkét oldalon. A hidegháború pedig azt eredményezte, hogy kialakult a status quo, a szembenállás megmerevedett.
A labda tehát leginkább Kína térfelén pattog – de az is lehet, hogy a legforróbb év következik a kelet-ázsiai térségben. Amely kihatna az egész világra.