• Miért áll egy béka Trump mögött?
• Ő Pepe, a fehér felsőbbrendűség egyik szimbóluma.
• Fehér felsőbbrendűség? Ez komoly?
• Igen.
• Ezt magyarázd el bővebben.

Ezzel az oktató jellegű párbeszéddel kezdődik az egyik olyan cikk Hillary Clinton hivatalos honlapján, amely a Donald Trump támogatói között található szélsőjobboldali elemekre hívja fel a figyelmet.

Hogy a demokrata elnökjelölt mikor hallott először Pepéről, a mémvilágban régóta ismert, karakteres arcú békáról, azt nem tudni, mindenesetre a legkésőbb akkor, amikor augusztusban egy beszédét egy Trump-szimpatizáns jól hallható “Pepe!” bekiabálással szakította félbe. De a kis smaragdzöld hüllőnek hosszú utat kellett bejárnia, amíg ártalmatlan képregény-mellékszereplőből tíz év alatt az amerikai elnökválasztási harc egyik legkülönösebb tényezőjévé vált.

Egy sikertörténet

Amikor Matt Furie a Boys Club című képregényéhez 2005-ben megalkotta Pepe figuráját, még biztosan nem számított arra, hogy egy évtizeddel később elnökjelöltek fognak róla vitatkozni. A huszonéves fiatalok életét állatfejű karaktereken keresztül bemutató kiadvány a maga idejében nem sok vizet zavart, mígnem néhány évvel később a 4chan fórumain elkezdett terjedni egy belőle kiragadott kép, amelyen a béka éppen azt mondja, “feels good man”.

Innentől kezdve egyre több Pepe-variáció látott napvilágot: lett boldog Pepe, szomorú Pepe, dühös Pepe, önelégült Pepe stb. Ellentétben a mémek nagy részével, amelyeket bizonyos adott kontextusban vagy adott érzelem kifejezésére használnak, Pepét bármilyen élethelyzetbe be lehetett illeszteni.

Aztán az utóbbi egy évben a milliónyi pepés kép között fokozatosan egyre több lett az olyan, amely konkrétan rasszista, szélsőjobboldali üzenetet hordozott, egyben pedig a békát Donald Trumppal is egyre többet hozták összefüggésbe támogatói. A kapcsolatot Trump maga sem szégyellte, Twitterére többször is kirakott pepés rajongói képeket, a béka eddigre már a fiatalos és cool új amerikai szélsőjobboldal, az alt-right kabalafigurájaként volt közismert. Ezt a folyamatot végül az tetőzte be, amikor a legnagyobb amerikai antirasszista szervezet, az ADL (Anti-Defamation League) felvette Pepét gyűlöletjelképeket gyűjtő adatbázisába, és maga Hillary Clinton is szájára vette.

Mérgező töltet

Az jó kérdés, hogy ez az egész mennyire volt tudatos stratégia az év legvitatottabb, ám általában eléggé szétesőnek és szervezetlennek tartott ellenkulturális mozgalma részéről. A Daily Beast által meginterjúvolt alt-right mémgyárosok szerint nagyon is összehangolt kampány történt annak érdekében, hogy a népszerű és könnyen eltéríthető figurát felhasználják a saját céljaikra, de kicsivel később már ugyanők azzal hencegtek, hogy hülyét csináltak a mainstream médiából, valójában semmi sem volt igaz abból, amit abban az interjúban állítottak.

Az biztos, hogy Pepével az új jobboldal könnyen megjegyezhető és menő szimbólumot kapott, amit a mémvilág elvárásainak megfelelően abszurd viccnek is éppúgy lehetett tartani, akárcsak a hozzá társított ki tudja, mennyire ironikus vagy komolyan gondolt szélsőséges üzeneteket. A Pepe-Trump tábor úgy tekintett a béka körüli eseményeken felháborodókra, mint a fiatalok szlengjét nem értő, béna nagymamákra és nagypapákra, akikből hülyét csináltak. Hillary Clintont sokan támadták is, amiért ilyen könnyen elbagatellizálható irányból fogta meg a témát, mert hát milyen abszurd már, hogy egy rajzolt békától kell rettegni?

Az mindenesetre tény, hogy az alt-right világában gyakran hivatkozott és büszkén vallott stratégia az “ártatlan” popkulturális utalások “felforgató” tartalommal megtöltésének eredetileg balról induló gondolata. A Daily Beastnek nyilatkozó mémgyárosok szerint Pepén kívül ehhez a vonalhoz tartozott az a nemrégiben nagy nyilvánosságot kapott kezdeményezés, amely Taylor Swiftet különösebb apropó nélkül náci példaképnek és “árja hercegnőnek” nevezte ki, ezzel tovább növelve a mémnácizmus popkulturális kredibilitását.

De történtek erőfeszítések arra is, hogy az otthonülő amerikai tinédzserek között különösen gyakori animerajongásnak jobboldali konnotációkat adjanak arra hivatkozva, hogy ezen filmek a dekadens nyugattal szemben a hagyományos, tiszta nemi szerepeket hirdetik, rátették a kezüket az internetgeneráció jellegzetes zenei műfajaira is, és még lehetne sorolni.

A legutóbbi hasonló eset az volt, amikor miután a New Balance cipőmárka egyik vezetője pozitív hangnemben nyilatkozott Trump elnökké választásáról, a tiltakozók elkezdték tömegesen elégetni New Balance cipőiket. Erre lépett a beszédes nevű Daily Stormer hírportál, amely talán mindenki másnál koncentráltabban törekszik arra, hogy egy percre se essen ki az aktuális utalásokkal teli, “cool” hangnemből úgy, hogy eközben jottányit sem enged a legkeményebb neonáci propagandából: bejelentették, hogy a New Balance mostantól a fehér emberek hivatalos cipője, akin meglátnak egy New Balance-t, arról innentől kezdve tudni lehet majd, hogy közéjük tartozik. Az amerikaiak lassan hozzászokhatnak, hogy ami a popkultúrában történik, ahhoz a szélsőjobb is hozzá fogja rakni a maga csavarját.

Az eszme rendelkezik egyfajta szürreális álvallásos mitológiával is, amely szerint Pepe béka a káosz békafejű egyiptomi istenének megtestesülése, aki most a fehér faj élcsapatát ruházta fel a „meme magic” hatalmával, hogy felforgassa a világot. A mém-mágia lényege, hogy egy jól eltalált, vagy eltérített mémmel hátszél nélkül, az internet legkoszosabb bugyraiból is meg lehet hackelni a nyilvánosságot: ez viszont nagyon is komolyan vett gondolat. Az alt-right másik kedvenc kifejezése az Overton-ablak, azaz a közbeszédben „elfogadhatónak” tartott gondolatok szelete, amely szerintük az ő gerillamunkájuknak, valamint a Trumphoz hasonló politikusoknak köszönhetően folyamatosan jobbra tolódik.

Bár az ifjúsági kultúra sosem volt a jobboldal terepe, természetesen nem ez az első alkalom a történelemben, hogy ide tartozó emberek is rájöttek, hogy a fiatalok ízlésvilágával lehet kezdeni valamit. A jelenség Magyarországon sem ismeretlen: a kuruc.info például biztosan nem nőtt volna ilyen nagyra az addig példátlanul mémesíthető nyelvhasználat nélkül, vagy emlékezzünk az éppen előzetesben ülő Polgár “Tomcat” Tamásra, aki öt-tíz éve stabil rajongótáborral rendelkezett olyan tizenéves fiúk között, akik ha a mai USA-ban nőnek fel, biztosan Pepe egyházához tartoznának.

Az alt-right kifejezésben az “alt” előtag tulajdonképpeni értelme a tendenciózus leszámolás a szélsőjobboldali kultúra olyan, coolságot gátoló jellemzőivel, mint például a Kárpátia-féle zenekarok karcosított mulatós zenéjének (vagy akár a keményebb skinhead vonal) anakronisztikus, katonás életérzése vagy a fiatalokat megrontó sátáni, erkölcstelen tömegkultúrától való öreges iszonyodás. 2016-ra már néhány kivétellel mindenki megtanulta, hogy az eredményes kultúrharc érdekében a mémkorszak menő, posztmodern formáit kell megtölteni a régi tartalommal: baloldalon emiatt egyre gyakoribb érv, hogy jobb lenne inkább kerülni az alt-right kifejezést, ugyanis a szó használata már annak a hallgatólagos elismerése, hogy a "menő" újrabrandelés sikeres volt.

Mire elég ez?

Az alt-right mémszféra szereplőire általában jellemző, hogy szeretik magukat a történelmet csuklóból megváltoztató, a mainstream médiát orránál fogva vezető zseniális manipulátoroknak beállítani, akik nélkül Trump nem jutott volna el idáig, sőt, sokan már ott tartanak, hogy a túl sok őszinte meggyőződést nem mutató Trump csak egy általuk felépített ugródeszka, akin keresztül eljuttathatják az országot az igazán kemény fehér neofasizmusig. Ahhoz mindenesetre biztosan kellettek, hogy a harsányan anti-intellektüel elnökjelölt rendelkezzen egyfajta értelmiségi holdudvarral, illetve a támogatása kapjon egy “ellenkulturális” élt, amit Trumpék az állásfoglalás fogalmatlanságot tettető kerülésével és néha pár retweettel háláltak meg, amit ők implicit bátorításnak fogtak fel. Sokan a szubkultúra érdemeinek elismeréseként élték meg, amikor a választás után Trump a kampányban fontos szerepet játszó, a durvább alt-right és a mainstream közötti átmenetnek tartott Breitbart vezérigazgatóját, Stephen Bannont nevezte ki egyik főstratégájának.

Mára viszont kérdéses, hogy az immár elnökké váló, és durvább ígéreteit sorra visszavonó Trumpnak meddig fér bele, hogy folyamatosan ilyen figurákkal emlegessék együtt. A választás utáni mámorban az alt-right fogalmat kitaláló (és néhány évvel ezelőtt az elmaradt budapesti fajvédő konferencia előtt letartóztatott) Richard Spencer már annyira felbátorodott, hogy néhány száz hívével együtt náci karlendítésekkel és “Heil Trump” kiáltásokkal ünnepelt, amire reagálva Trump a New York Timesnak adott interjújában kimondta, hogy elhatárolódik az alt-right mozgalomtól. Azaz először mutatta jelét annak, hogy leválasztaná magáról hátországának kínos és egyre nagyobb figyelmet kapó részét, akiket a győzelem előtti időkben azért elég egyértelműen felhasznált.