Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Páratlanul hosszú és tartalmas politikai karriert futott be a 93 évesen elhunyt Simon Peresz volt izraeli elnök és többszörös kormányfő. Meghatározó alakja volt az 1948-ban kikiáltott zsidó állam szinte minden jelentős katonai és politikai eseményének. Az évtizedek során héjából galambbá avanzsált Peresz politikai örökségének talán legfontosabb üzenete, hogy „a béke csodálatos vívmányokat teremt”.
93 éves korában meghalt Simon Peresz – közölte a politikus családja szerda hajnalban. A volt izraeli elnök szeptember 13-án kapott agyvérzést, és bár ekkor még eszméleténél volt, később mesterséges kómába helyezték. Kedd este családja már búcsúzni ment be hozzá a kórházba.
„A zsidók legnagyobb hozzájárulása a történelemhez az elégedetlenség. Nemzetünk arra született, hogy elégedetlen legyen. Hiszünk benne, hogy minden, ami létezik, lehet még jobb” – saját szavainál aligha jellemzi jobban Simon Peresz, Izrael alapító nemzedékének egyik utolsó képviselője pályafutását. Az 1923-ban az akkor még Lengyelországhoz, ma Beloruszhoz tartozó Wiszniewben született Peresz – családját követve – 1934-ben vándorolt ki a brit mandátum alatt lévő Palesztinába. Kamasz éveit egy kibucban töltötte, és fiatalon csatlakozott egy cionista ifjúsági mozgalomhoz. Bár nem végzett felsőfokú iskolát, szervezőkészségére hamar felfigyelt David Ben Gurion, a baloldali Munkapárt elődjének számító Mapaj vezetője, Izrael későbbi alapító kormányfője. Peresz 1947-ben csatlakozott a Haganához, az izraeli hadsereg elődjéhez, és Ben Gurion többek között fegyverbeszerzéssel bízta meg, ami létfontosságúnak bizonyult az 1948–49-es függetlenségi – első arab–izraeli – háború során.
Még nem töltötte be 30-at, amikor 1953-ban a védelmi minisztérium főigazgatója lett. Kiváló kapcsolatokat alakított ki Párizzsal, a francia fegyverszállítások pedig alapvetően Izrael javára fordították a térség katonai erőegyensúlyát. Peresz kulcsszerepet játszott a dimónai nukleáris reaktor francia segítséggel történő létrehozásában, így sokan a hivatalosan soha el nem ismert izraeli atomarzenál atyjának is tekintik őt.
Meghatározó volt a Franciaországgal és Nagy-Britanniával való egyeztetésekben az 1956-os szuezi – második arab–izraeli – háború során. Pereszt először 1959-ben választották be a parlamentbe, és képviselőségét közel fél évszázadon át megőrizte. Védelmi miniszter-helyettes lett, és ekkor már nemcsak úgy emlegették őt, mint Ben Gurion jobbkezét, hanem Mose Dajan, a hadsereg vezérkari főnökének legközelebbi bizalmasaként is. Peresznek vitathatatlan érdemei voltak abban, hogy Dajan védelmi miniszterként az 1967-es hatnapos – harmadik arab–izraeli – háború után Izrael harci erejének jelképévé váljék. Ebben a háborúban foglalta el a zsidó állam Egyiptomtól a Sínai-félszigetet és a Gázai övezetet, Jordániától a Jordán nyugati partját (Ciszjordániát) és Szíriától a Golán-fennsíkot.
Jichák Rabin 1974–77-es kormányában Peresz nemcsak népszerű védelmi miniszter volt, de a baloldali kormány héjája is, aki akkor ellenezte a palesztin állam létrehozását és a területi engedményeket. Sőt, megszállott híve volt a zsidó telepek építésének a megszállt Sínaitól Ciszjordánián keresztül a Golánig, mondván: a kolóniák „Izrael gyökerei és szemei”.
Talán az 1973-as, váratlan arab támadással kezdődött Jóm-Kippúr-i – negyedik arab–izraeli – háború okozta sokk, és az őt egyébként nem kedvelő Rabin politikai hatására Peresz elmozdult a centrum felé. A kettejük által kidolgozott tervek alapján végül a Menáhem Begin vezette Likud-kormány kötötte meg 1979-ben Egyiptommal a békét, de Peresz – szembeszállva a Munkapárt kemény magjával – támogatta azt, elfogadva az általa korábban szorgalmazott sínai telepek felszámolását.
A jobboldal azonban rendkívül aljas módon támadta az 1981-es választáson a Munkapártot vezető Pereszt – még azzal is vádolták, hogy anyja arab. Fontos döntése volt, amikor 1982-ben részt vett a Béke Most mozgalomnak az izraeli hadsereg libanoni beavatkozása során elkövetett mészárlások elleni tiltakozásán. A következő, 1984-es választáson a baloldal vezetőjeként tovább távolodott a centrumtól, és a telepesítés határozott ellenzőjévé vált, befejezve politikai átalakulásának első sikeres szakaszát. A döntetlen választás után létrejött nagykoalíció élén először ülhetett a kormányfői székbe, és elérte, hogy a négyéves mandátum alatt csak hat település épüljön a megszállt területeken.
A politikai metamorfózis tovább folytatódott az 1990-es években, Peresz a kompromisszum szimbólumává vált, és a palesztinokkal 1993-ban megkötött oslói megállapodásért – Rabinnal, valamint Jasszer Arafat palesztin vezetővel együtt – Nobel-békedíjat kapott. A szélsőjobb az egykori Mr. Biztonságot csak „oslói gazembernek” nevezte. Peresz azonban tudatosan vállalta, hogy az egykori pragmatikus technokratából „álmodozó” lett, aki hitt abban, hogy Izrael békében élhet együtt az oslói folyamat eredményeképpen megalakuló majdani palesztin állammal. A nagy álom azonban – eddig legalábbis – nem valósult meg.
Peresz – akinek a 2011-ben 87 évesen elhunyt feleségétől három gyermeke született – a duhaj izraeli politikai élet legnagyobb túlélője. Egyszer sem nyert, viszont ötször vesztett parlamenti választást, mégis kétszer volt miniszterelnök, és 12 kormányban vállalt miniszteri posztot, legutóbb az Ariel Saron vezette 2001–2002-es nagykoalíció külügyminisztereként. Izrael 9. elnökévé 2007-ben választották, és 2014-es távozásáig a jórészt ceremoniális hivatalának visszaadta az elődei szexuális visszaélései miatt sokat csorbult tekintélyét.
Hirdette kedvelt témáját, a tudományos fejlődést, és ha jogosnak érezte, bírálta Benjamin Netanjahu kormányfőt. Óriási nemzetközi elismertségét csak jelezte, hogy elnökként több mint hatvan hivatalos úton járt külföldön. A hallgató közönségét hamar magával ragadó, karizmatikus és szellemes, mondhatni briliáns médiamanipulátor Pereszre minden bizonnyal békeharcosként emlékeznek majd, aki nagy űrt hagy maga után – különösen a mai, háborúk és szenvedések sújtotta Közel-Keleten.
