Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ha érted, mi folyik most Hebronban, megérted az egész palesztin-izraeli konfliktust – vallják helyiek. De meg lehet-e érteni, mi folyik a második legnagyobb palesztin városban? Egy palesztin kalauzolt végig minket kihalt házak, szent helyek és útakadályok között, s mesélte az ő verzióját a helyről, ahova már se turisták, se a helyiek nem mennek.
Négy-öt méter magas fal, szögesdrót és beton útakadályok – az izraeli és palesztin területek közötti határ egyik oldala. A másik, a palesztin viszont olyan, mint egy ostrom utáni csatatér a katonák és a tüntetők közötti rendszeres összecsapások miatt. Rengeteg a törmelék, villanógránát-hüvelyek mindenfelé, a falak tövében rakott tüzek nyomai pedig messziről látszódnak. Ezzel együtt a városba vezető út mellett ugyanolyan BMW- vagy Samsung-plakátok vannak, mint Londonban vagy Budapesten. A főutcán zajlik az élet: árusok, pékek, utcai sütögetők kiabálnak egymással.
Egy átlagos hétköznap
A Tel-Aviv közepén lévő tiszta és rendezett hostelben egyáltalán nem érezni a hírekben látott feszültséget, amikor váratlanul szól a recepciós, nem biztos, hogy holnap el lehet menni Hebronba, mert délután a katonák megöltek egy 17 éves lányt, aki késsel támadt rájuk. Az elmúlt hetekben több tucat ilyen késes merénylet volt Izraelben zsidó civilek és katonák ellen – az eddigi 40 támadásban 11 izraeli és 30 palesztin halt meg. Ezt nevezik időnként harmadik intifádának, bár valójában sokkal inkább kétségbeesés szülte egyéni akciókról van szó, mintsem koordinált, központi ellenállásról.
Akármi is ez, egy fiatal lányt megöltek, iszlám szokás szerint pedig másnap el kell temetni. A mostani feszült helyzetben a temetések többnyire olyan tömegtüntetések, amelyek idején még a helyiek sem vállalják és ajánlják az utat Hebronba.
Miután egész éjjel távoli lövéseket és apró robbanásokat lehetett hallani, meglep, hogy reggel egy óra késéssel ugyan, de megérkezik Ismael, aki tökéletes angolsággal mondja: irány Hebron, a temetés csak később lesz, mivel az izraeliek még nem adták ki a holttestet.
– mondja Ismael, aki szerint Hebron ma olyan, mint Gáza volt 2005-ben.Ha érted, mi folyik most Hebronban, megérted az egész palesztin-izraeli konfliktust
És közben mutatja az izraeli telepeket, amelyek a nemzetközi tiltás ellenére a környékbeli dombtetőkön épülnek. Óriási lakóparkokat kell elképzelni, amiket néhány hónap alatt húznak fel. Bár ez palesztin terület, ilyenkor megjelenik az izraeli hadsereg és átveszi az igazgatást, hogy megvédje a telepeseket. Ismael szerint ez egyszerű földrablás, sőt szerinte egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Izrael nem akar megegyezni a palesztinokkal.
A 26 éves Ismael egyébként Hebron mellett, egy kis faluban született és nőtt fel. Angolul – mondja – az utcán tanult meg, bár abban, hogy ennyire jól beszél, egészen biztosan szerepe van annak is, hogy 8 évet járt egyetemre, ahol filozófiát és pszichológiát tanult. Ramallahban a képzés ugyanis angol nyelvű, sőt van héber szak is, ami bizonyíték, hogy legalább a tudományos világban elismerik egymást.
A nagyapjának nagy háza volt Tel-Avivban, a legjobb barátja pedig a zsidó szomszédja volt. Ezt azért meséli, hogy értsük: neki a zsidókkal semmi baja, csak a cionistákkal – magyarul: Izrael állammal. Azt mondja, amikor ’48-ban megalakult Izrael, a katonák szó szerint elüldözték őket a házukból. Azután költöztek Hebronba, ahol a család jól élt: volt földjük és az öt gyerekből három is egyetemre ment. A földet később elvették tőlük, az ő testvérei közül pedig csak neki van munkája. A többiek hiába diplomáztak le, otthon ülnek. Palesztinában nem találnak munkát, nincs rájuk szükség, az országból pedig nem mehetnek ki.
„Ez appartheid” – mondja. „Csak azért, mert palesztinnak születtél, nincsenek jogaid és semmibe vesznek. Például nem civil, hanem katonai bíróság ítélkezik felettünk. Nem utazhatunk, itt élünk bezárva, nem dönthetünk a saját életünkről, bármikor börtönbe kerülhetünk.” Itt az úgynevezett „administrative detention”, azaz adminisztratív őrizetbe vétel esetén hat hónapig fogva tarthatnak valakit gyanúsítás nélkül, ha a körzet parancsnoka úgy ítéli meg, hogy biztonsági kockázatot jelent az illető.
Vele is történt hasonló: nagybátyja árván maradt palesztin gyerekekkel dolgozott, mígnem egyszer tüntetést szervezett a gyerekekkel, amit azonban nem engedélyeztek. A katonák felszólították, hogy menjenek el, amire ő nem volt hajlandó. Szó-szót követett és végül agyonlőtték. Másnap a katonák betörtek hozzájuk és bevitték őt, a testvérét és az apját, akik azóta is börtönben vannak.
A késes támadások árnyékában
Amikor megérkezünk Hebronba, egyenesen az óvárosba, a feszültség kellős közepére megyünk. Itt a boltok felett az utca szélességében ponyvák vannak kifeszítve. Ez logikus védelemnek tűnik az eső és a hőség ellen. Ismael azonban elmondja, nem ez a valódi ok, hanem hogy a palesztinok csak a földszinten lakhatnak, az emeleti lakásokat biztonsági okokból kiürítette a hadsereg, azóta pedig onnan figyelik őket. A ponyvákkal ezt akarják kivédeni.
A boltoknak egyébként legalább a fele zárva van és egy bazárhoz képest szokatlanul kicsi a tömeg. Sőt, valójában egyáltalán nincs tömeg. Amióta elkezdődtek a késes támadások, se turista, se helyi nem igazán jön ide. Ahol összeér a palesztin és zsidó negyed, ott pedig már egyetlen bolt sincs nyitva – az egész egyre inkább olyan, mint egy szellemfalu.
Miközben Ábrahám sírja felé megyünk, az egyik utca mélyéről Allah Akbar kiabálások hallatszanak: 15-20 ember tüntethet. Ismael int, hogy itt azért ne időzzünk sokat, menjünk tovább. A mecsetnél jól látható a katonaság és fémdetektoros kapun kell átmenni. Itt gyilkolták meg előző nap a lányt. Az izraeli álláspont szerint gyanúsan viselkedett, és amikor át akarták kutatni, kést rántott és feléjük rohant. A helyi boltosok viszont azt mesélik, a lány feltartott kézzel hátrált, mert nem értette, hogy mit mondanak neki.
Kérdés, lehet-e így valaha béke, ha az egyik fél egy ártatlan lány agyonlövéséről, a másik pedig egy késes terroristáról beszél. A hírek szerint egyébként a lánynál volt kés, a palesztinok persze ezt nem hiszik.
Az őrületes szembenállásra a legüvöltőbb (tény, nem most kialakult, hanem már hosszú évtizedek óta így működő) példa maga Ábrahám sírja. A több ezer éves templom meglepően jó állapotban maradt fenn, de nem ettől különleges igazán. A templomnak két bejárata van, mivel az egyik fele zsinagóga, a másik fele viszont mecset. A bejáratnál szögesdrót, katonák, fémkereső detektorok és géppuskák akármerre nézek.
A zsinagóga egy teljesen más világ: miközben kint pattanásig feszült a helyzet, bent néhányan énekelnek, egy rabbi pedig olyan nyugodtan olvasgatja a tórát, mintha Tel-Aviv közepén lenne. Az igazi meglepetés azonban a mecset és zsinagóga szívében lévő Ábrahám sírjánál ér. Ide mind a két helyről belátni, de Isten háza ide vagy oda, a két oldal között egy golyóálló plexi van.
De nem csak az erőszaktól való félelem formájában van jelen a folyamatos provokáció. Nehéz eldönteni, hogy nekem vagy Ismaelnek címzi a mondatait egy katona: „Üdv az én Hebronomban. Ne aggódj, azért vagyok itt, hogy biztonságban érezd magad”. Ismael viszont minden alkalommal úgy magyaráz, hogy a katonák is lássák, róluk beszél, és ha lehet hallják is, amit mond.
Ismael nem jöhet át a telepesek oldalára, a zsidó negyedbe, a magyar útlevéllel mi viszont igen. A palesztin fiú azért megkérdezi a katonákat, hogy szerintük miért ilyen nagy a feszültség. Persze nem ma, mert szerinte ma csendesebbek a dolgok. A katonák rutinosak nem válaszolnak, inkább csak nekem jegyzik meg: „Ma csendesebb? Úgy látja?”. Később kiderül, egy palesztin az egyik Hebron melletti kibucban nyakon szúrt egy katonát reggel. A katona súlyos állapotban van, a támadót megölték.
A zsidó negyedben ugyanúgy bezárt boltok vannak, mindenfelé törmelék és kövek, a katonák bunkerén pedig látszik, hogy már sok támadást túlélt. Az utcát 1994-ben zárták le, amikor az amerikai-izraeli Baruch Goldstein 29 imára készülő palesztint ölt. A válaszul elindult erőszakhullámban egy terrorista a játszótéren akarta felrobbantani magát, de lebukott, így a gyerekekig nem jutott el. Egy fiatal házaspárt azonban így is megölt. Az emléktáblájuktól nem messze egy másik tábla is áll. Négy nyelven írták rá, hogy az arabok ellopták a zsidók földjét, de visszaszerzik. A helyzet pikantériája, hogy a tábla egy arab temetőre néz, ahová a hozzátartozók két évtizede – az utca lezárása óta – nem látogathatnak ki.
De az igazság az, hogy ide a katonákon kívül nemigen jön senki, benyomásom szerint a zsidó telepesek élete iszonyú nehéz lehet itt. Különösen a késes támadások óta.
Szabadság az, ha nincsenek katonák
Ismael az arab negyedben elvisz egy barátjához. A lakásban játszó 6-7 gyerek meg sem rezzen, amikor váratlanul lövéseket hallani. Szerintük messze volt, ám újabb lövéseket hallani. A bazársoron némán, gyakori hátrafordulással megyünk végig. Pár perc alatt elérjük a végét, és a hátunk mögött hagyjuk az óvárost.
Később kiderül, a lövések valószínűleg azok voltak, amellyel megölték a második aznapi támadót. Ő éppen az óvárosban akart katonára támadni, megint csak: késsel.
Még egy utolsó kérdést felteszek Ismaelnek, milyen lesz az élete 5 év múlva. Válaszolni nem tud, egyre napra sem tud tervezni.
Azt mondja, nem is tudja milyen az, amiért harcol: a szabadság. Pár hete Jordániában volt és egyszerre csak azon vette észre magát, hogy már órák óta nem látott katonai ellenőrző pontot, senki sem állította meg. Félre kellett húzódnia, mert hirtelen rájött: ilyen lehet a szabadság.
