Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A kínai kommunista állam hazug álarcát próbálja minden gesztusával letépni Ai Weiwei, a világ talán leghíresebb ellenzéki aktivistája. A Kínában élő művész Twitterrel, kamerával, művészeti alkotásokkal küzd az önkény ellen. Nyugaton szinte szentként tisztelik, mostantól film is megörökíti az életét.
Ha minden generációnak és történelmi momentumnak megvan a maga kulturális ikonja, aki a szabad véleményformálást, önkifejezést és reflexiót testesíti meg, akkor a kortárs Kínában ez egészen bizonyosan az 55 éves Ai Weiwei. Klasszikus konceptuális művész, akiről igazság szerint nem tudni, mennyire számítana kiemelkedőnek, ha koncepció-alkotásában nem nyúlna ilyen markánsan túl a művészet felségterületén.
Ai Weiwei ugyanis kora gyermeke – a nyolcvanas évek New Yorkjában szocializálódott, hazatérte óta pedig minden információtechnológiai eszközzel, újítással él. Egy Twitter-sztár, aki nemcsak alkot, hanem a művész-lét alapjait fogalmazza újra a kétezres évek számára. Ha internet van, akkor kapcsolat van, akkor társak vannak - akkor nincsenek határok, és legfőképpen nincsenek titkok.
A fiatal pekingi tudósító, Alyson Klayman három évig forgatta Never Sorry című dokumentumfilmjét, amelyben a Sundance Filmfesztivál fiatal dokumentumfilmeseket támogató műhelye is segítette. A film egy relatíve nyugodt időszakban nyit: bár a hatóságok szemmel tartják a Nyugaton 2003 körül befutott művészt, azért kényelemben tud alkotni pekingi műtermében. Látjuk, hogy az Ai Weiwei kifejezés valójában egy csoportot jelöl – a művész maga mint kreatív igazgató irányítja a munkálatokat, saját bevallása szerint ő maga ritkán nyúl a kiállítandó tárgyakhoz. A birtok tele van macskákkal, a mester nagy csodálatára az egyik még ki is tudja nyitni az ajtót.
Ai Weiwei már a Pekingi Olimpia előtt összetűzésbe kerül a hatóságokkal, és nyugati címlapsztori lesz: bár egyike volt a Pekingi Nemzeti Stadion tervezőinek, később elhatárolódott a Játékoktól, mert amiatt hajléktalanokat toloncoltak ki a városból. Ai Weiwei szerint Peking csak megjátssza magát a külföldieknek – a saját lakosai rovására. Propaganda – mondja. Aztán ezt a „fuck your homeland” szóösszetétellel fejeli meg a kínai kormány kitörő örömére.
Tesz a fenyegetésekre
Aztán 2008 májusában a szecsuani földrengést követően Ai Weiwei különös vállalkozásba fog. A 70 ezer halálos áldozatot követelő természeti katasztrófa idején a hatóságok ugyanis megpróbálták eltitkolni, hány gyermek vesztette életét. A gyenge szerkezetű iskolaépületek sorra omlottak össze, és ezért irreálisan nagy arányban vesztek oda diákok. Ai Weiwei a helyszínre utazik, fotózik, interjúzik, kutat… Ennek első következményeként a kínai kormány bekamerázza a stúdiója körüli területet – a mesternek így már minden lépése dokumentálva lesz. (A kamerák még mindig ott vannak.) Amikor Ai Weiweinek sikerül 5000 gyerek nevét összegyűjtenie, a kormány lekapcsolja a blogját. A művész ekkor nyitja meg Twitter oldalát, és ezzel elindul az a történet, melynek végén Ai Weiwei a világ szemében a szabad, el nem nyomható, gondolkodó művész szimbólumává válik.
A fenyegetések ellenére Ai Weiwei a müncheni Haus der Kunst falán 2009-ben színes iskolatáskák ezreiből rakja ki az egyik elhunyt iskoláslány nevét. Twitter-bejegyzéseit folyamatosan küldi szét a világba. Minden egyes vele megesett atrocitást, hátrányos megkülönböztetést, bürokratikus akadályt vizuálisan dokumentál és megoszt. Bár külseje egy régi Buddha-szoborra emlékeztet, Ai Weiwei a korának gyermeke. Vagy inkább bölcs atyja.
2010-ben a Tate Modern számára készíti el a legendás „szotyola-installációt”: 100 millió, kézzel egyenként festett porcelán-napraforgómagot döntenek egy nagy terembe, a közönség pedig szabadon birtokba veheti a felületet. Ahogy a múzeum kurátora viccelődve megjegyzi a kamera előtt: 8 millió szotyola félre van téve, mert számítanak lopásokra.
Közben Ai Weiwei egyre jobban megnyílik a kamerának. Megismerjük a családját, barátait és tisztelőit, az őt szinte szektás fanatizmussal szolgáló asszisztenseket, a mellette kitartó, még mindig szerelmesnek tűnő feleséget – és magát a művészt, aki bravúrosan váltogatja maszkjait hajszálpontos tőmondatai közben. A korlátolt értelmi képességű gyerekből gúnyos társadalomkritikus, a kaján öregemberből kalandvágyó kamasz, az érzéketlen macsóból bizonytalan szerető lesz a szemünk előtt. És nem véletlen, hogy neki pont a Twitter hozta meg a világraszóló ismertséget – szellemes, magabiztos, remek asszociációi vannak. Furcsa ezt kijelenteni egy konceptuális művészről szóló film esetében, de rádiójátékként is élveztem volna.
Pedig minden vizuális projekt remek. Nem tudom, hogy azért volt-e az egyben összeszedett életmű ekkora hatással a mozi közönségére, mert párhuzamosan egy érzelmi kötelék is kialakult bennünk a művésszel, de alkotásai mellett semmiképpen nem lehet elmenni. Mindegyikben van valami puritán evidencia, valami, amire az első blikkre azt mondanánk: középszerű. És aztán mindben felsejlik egy olyan humor, emberség és fájdalmas igazság, amely kivételessé teszi az élményt.
És ahogy megismerjük a műveket, úgy avat be élete titkaiba is Ai Weiwei. Magától keveset mond, de semmilyen kérdésre nem ad hazug választ. Például hosszasan szaladgál egy kisgyerek szép fiatal anyukájával a stúdió kertjében. Látjuk a művész anyját, ahogy a karjába veszi… Aztán egyszer csak elhangzik a kérdés, és Ai Weiwei válaszol. Van neki ez a gyereke, igen – és nem, nem a feleségétől. Hanem egy baráttól. Nem, a felesége nem boldog. De az ilyesmi megesik. A jól nevelt angol riporter ezután már nem tudja, mit kérdezzen.
Elhallgattatni nem lehet, adócsalással vádolni igen
Amikor Ai Weiwei rendőri brutalitás áldozata lesz Csengtuban (Szecsuan), nem hagyja annyiban a dolgot. Lefényképezi a sebeit, illetve magát a kórházban, a műtét után – ezek a tweetjeivel együtt bejárják a világhálót. A rendőrök, a kormány őrjöng. Lebontják, földig rombolják a stúdióját, és a mester azt is fölveszi. Fényképezőgépe áll a biztonsági kamerákkal szemben. Ki vesz fel kit?
Az események odáig fajulnak, hogy 2011 áprilisában Ai Weiweit letartóztatják a pekingi reptéren, és hosszú ideig nem lehet hallani róla. A Twitter felbojdul, a nyugati sajtó úgyszintén, és végül nincs egyetlen hippi, hipszter, blogger és/vagy értelmiségi, művész, sztájliszt és DJ sem a nyugati féltekén, aki ne követelné a kínai művész szabadon bocsájtását. New York, Hong Kong és London is tüntet.
Ai Weiweit végül, feltehetőleg a nemzetközi nyomásra reagálva, 2011. június 22-én engedik szabadon. Adócsalással vádolják, óvadék ellenében van szabadlábon, az országot nem hagyhatja el. Nyilvános diskurzusban, web3-as kommunikációban részt nem vehet. Nővére szerint egy 24 órában erős fénnyel bevilágított apró szobában próbálták megtörni: két őr nézte közelről folyamatosan, még alvás, vécézés, evés közben is. Ai elnézést kér a kamerától, de nem mondhat semmit. Látszik, hogy sajnálja – és az is, hogy mennyire fáradt. Egy elég népes ország lelkiismereti terheit viseli a vállain. Kevesebbtől is törtek már meg nagy emberek. Ai Weiwei azonban nem fog – de talán visszavonulni igen, és ez az ő esetében ugyanaz. Ai Weiwei jelenleg hatalmas pénzbüntetését igyekszik törleszteni, és találni valami kiutat. A Twitter megint pörög – gyűjtik a pénzt a lelkes hívek.
Ai Weiwei az Odeon moziban |
Az Odeon Lloyd mozi és videotéka záróestjén vetítette a kínai művész-értelmiségi-aktivistáról szóló Never sorry c. filmet, mely a hazai mozikba ősztől kerül. A kulturális találkahelyként, filmes eszmecserék helyszíneként, a moziőrület templomaként és kiváló randevú-terepként megszeretett Odeon lehúzza a rolót, és nem önszántából. Hirtelen jött, és gyorsan lement ez a huzavona. Költözik a hiánypótló videotéka is – először a Művész mozi pincéjébe, aztán ki tudja… A vetítés előtt kapunk egy kis „útravalót”, bevezetőt: hogy ugyanis ezen az estén, ebben a történelmi korszakban, ebben a városban bizony nem árt megnézni, mit is tehet az ember –egyenként vagy csoportosan- a kulturális autonómiája megőrzéséért. |
