Esélyegyenlőség az egészségügyben - így foglalható össze a kínai egészségügyi miniszter, Csen Csu januárban meghirdetett reformprogramjának célkitűzése. A tavaly júniusban kinevezett, párton kívüli hematológus tudós, aki Párizsban is tanult, 2010-re érezhető javulást, 2020-ra pedig brit típusú, vagyis állami gondoskodáson alapuló ellátást ígért egy tanácskozáson. Vu Ji miniszterelnök-helyettes viszont ugyanezen a kétnapos, az egészségügyi reformot meghirdető pekingi fórumon türelmet kért, és komplikáltnak, időigényesnek mondta az ország előtt álló feladatokat.

Az 1,3 milliárd lelket számláló országban tehát sokan bizonyosan már nem tudják kivárni, hogy mindenkinek esélyegyenlőséget biztosítson a negyedszázada szétzilálódott állami egészségügyi rendszer, amely ma a falusi szegények számára lényegében megfizethetetlen, a tehetős városiaknak viszont a legmodernebb technológiát is felvonultató gyógyítást kínálja. Tavaly például országos médiafigyelmet és felháborodást keltett egy 686 ezer dolláros kórházi számla, amelyet egy idős rákbetegnek állítottak ki, akit meg sem tudtak menteni a kezeléssel. A csillagászati összeg különösen megdöbbentő volt abban az országban, ahol a mintegy 800 millió fősre tehető vidéki lakosság nagy részének évi átlagkeresete 300 dollárnak felel meg, így esetenként a széles rokonságnak kell összefognia ahhoz, hogy egy beteg 15 dolláros kórházi napidíját vagy akár csak gyógyszereinek árát kifizessék.

Nem mindig volt ez így Kínában: az 1949-től a hetvenes évek végéig, Mao Ce-tung kommunista pártelnök vezetése alatt zajlott erőszakos vidékfejlesztés eredményeként "mezítlábas orvosok", vagyis felcserek járták a falvakat. Ők gondoskodtak a mindenki számára ingyenes alapvető közegészségügyi ellátásról, a terhes- és újszülöttgondozásról. Bérüket a kommunák, a települések, végső soron az állam fizette. A bonyolultabb esetek a járási, a még nagyobb hozzáértést igénylő betegek a megyei kórházakba kerültek. Ez a háromszintű rendszer, amely a nagyvárosokban is kialakult, vidéken szinte teljesen megszűnt az 1980-as évek elején, amikor Teng Hsziao-ping reformpolitikája felszámolta a maoista diktatúrát, és piacnyitásával helyzetbe hozta a magánvállalkozásokat.

Míg a gazdaságban bevált a szabad verseny - a nemzeti össztermék 1979 és 2004 között átlagosan évi 9,4 százalékos rekordsebességgel gyarapodott, 400 millió kínait emelve ki a nyomorból -, addig az egészségügyben összeomláshoz vezetett, hogy az állami dotáció a költségek 20-25 százalékára zsugorodott. A vidéki alapellátás lényegében megszűnt, a kórházak elsősorban a gyógyszerek eladásából jutnak bevételhez. Ez magyarázza, hogy az egészségügyi kiadásokban az orvosságok részaránya Kínában 60 százalékot tesz ki a nyugat-európai 15-tel szemben. Miközben az állam kihátrált az egészségügy finanszírozásából, a magánbiztosítók nem vagy alig léptek a helyére. A nagyvárosokban dolgozók 60 százalékának van valamilyen szintű egészségbiztosítása, a vidéken élők között ez az arány mindössze tízszázalékos. Ugyanez az aránytalanság mutatkozik meg a szakembergárdában is: az 5,7 millió egészségügyi alkalmazott mintegy 16 százaléka dolgozik vidéken, ahol pedig a lakosság 60 százaléka él.

A politikai elemzők már két Kínáról beszélnek, a vidékiekre és városiakra kettészakadt társadalomban alapvetően eltérőek az életesélyek. Az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF adatai szerint Kínában 1990-ben ezer élve született gyermekből 61 halt meg 5 éves kora előtt, 2001-re viszont már 35-re csökkent ez a szám. Csakhogy a városokban 16,3 ez a mutató, míg vidéken meghaladja a negyvenet. A gyermekhalálozások több mint 60 százaléka születés körül történik, vagyis terhes- és újszülöttgondozással az esetek zöme megelőzhető lenne. Az anyai halálozásban is hatalmasak a területi különbségek: Sanghajban 100 ezer szülésből 9,6, Tibetben 466 végződik tragédiával. Az elmaradott dél-kínai Kuanghszi tartomány 48 millió lakosa feleannyit fordít egészségügyi kiadásokra, mint a 18 milliós főváros. Így az Egészségügyi Világszervezet az ellátáshoz való hozzáférés alapján 191 országot rangsoroló listáján Kínát a 187. helyre tette.

Bár a kínai politikusok évek óta beszélnek az egészségügyi reform szükségességéről, vontatottan halad a társadalombiztosítási alapok szervezése. A parasztok gyanakvóak, egyetlen fillért sem szívesen bíznak a korruptnak tartott helyi vezetőkre. Ahhoz, hogy biztosítottá váljanak, a vidéki ellátásszervező szövetkezetekbe személyenként évi 10 jüant (1,3 dollárt) kell betenniük, amihez a kormány még 40 jüant hozzátesz. Ám ez az összesen évi 7 dollárnak megfelelő összeg - amely hivatalos adatok szerint a mezőgazdasági lakosság 90 százalékának a rendelkezésére áll - csak arra elég, hogy a helyi ispotály igénybe vett szolgáltatásaiért kiállított számla összegének 70-80 százalékát utólag megtérítsék. A magasabb szintű ellátás költségeinek csak a 60, a speciális beavatkozások árának pedig csupán a 30 százalékát kaphatja vissza a biztosított - már ha egyáltalán ki tudja fizetni a számlát. A nagy településeken persze ezen a területen is jobb a helyzet, az egészségügyi minisztérium adatai szerint a városiak átlagosan évi 137 dollárt fizetnek be saját egészségbiztosítási számlájukra.

A kormány azzal számol, hogy két éven belül valamilyen alapszintű ellátást minden polgárnak tud majd nyújtani, de a tavaly a költségvetésből az egészségügyre fordított 8,6 milliárd dollár - amely több mint háromszorosa a 2006-os kiadásoknak - még mindig csak töredéke a nemzeti össztermék 4,6 százalékát, 135 milliárd dollárt elérő magánráfordításoknak. Így aki el akarja kerülni a fővárosi kórházakban nem rendkívüli 24 órás várakozást - amelyre étellel és pokróccal felszerelkezve készülnek fel az agglomerációból érkező betegek -, az vagy vár a beígért reformok kiteljesedésére, vagy megfizeti az állami ár harmincszorosát is elkérő magándoktorokat.