A háborúban született és 1948 óta arab szomszédaival perben-haragban álló Izraelben a hadsereg a társadalom szívét, de legalábbis ütőerét képezi. (Az általános hadkötelezettség a fiatal nőkre is kiterjed.) A nemzeti jövedelem tekintélyes hányadát a katonai kiadások emésztik fel, és az Egyesült Államoktól kapott évi segély jelentős része (1,8 milliárd dollár) is katonai célokat szolgál. Egy-egy elrabolt katona kiszabadítása vagy legalábbis annak megkísérlése az egész izraeli társadalom helyeslésével találkozik.

Az emberrablásokat azonban komoly mulasztások előzték meg Izrael részéről. A gázai átkelőnél elfogott Gilad Salit tizedes elhurcolása alaposan megtervezett és gondosan előkészített akció volt (több társát lelőtték a palesztin támadók a rajtaütés során), nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kizsarolják izraeli börtönökben raboskodó palesztinok elengedését. Az pedig nem éppen jó fényt vet az izraeli hírszerzésre és hadseregre, hogy a tizedes gázai elhurcolása után nem készültek fel a Libanonban aktív síita milícia, a Hezbollah "utánzó" akciójára, amely egyben visszavágás is akart lenni a Gázai-övezetbe tíz hónapi távollét után ismét benyomuló izraeli hadsereg fellépésére. ( Szíria és Irán anyagi támogatását élvező szélsőséges szervezet a múltban több ízben rabolt el izraelieket.)

Ellenkező álláspontok

Egyes megfigyelők hajlamosak elfogadni azt a jeruzsálemi álláspontot, hogy Izraelnek nincs más választása, mint kemény kézzel reagálni izraeli települések rakétákkal való lövésére és katonák elrablására. Ezek azt vallják, hogy az emberrablóknak tett bármilyen csekély engedményt a gyöngeség jeleként értékelne az arab világ; ráadásul az bátorítást jelentene a potenciális emberrablóknak.

Mások - éppen ellenkezőleg - arra mutatnak rá, hogy mind a gázai, mind a dél-libanoni fegyveres behatolás messze túllépi azt a határt, ameddig elrabolt katonák kiszabadítását célzó akciók során ésszerűen el lehet menni. Ezek a szakértők úgy vélik, a jeruzsálemi kormány számára csak az a fontos, hogy mindenáron demonstrálja katonai erejét a palesztinokkal, illetve a libanoni síitákkal szemben.

Ingoványos terep

Csakhogy bármennyire is érthető az elrabolt katonákért érzett aggodalom, a déli és az északi határon át idegen területre behatoló izraeli harckocsik fellépése nem fogja fokozni a zsidó állam biztonságát. Mi több: az izraeli hadsereg most lép ismét bele abba az ingoványba, amelyből az utóbbi években - éppen Ariel Saron exkormányfő fokozatosan megváltozott politikája révén - nehéz szívvel, de megfontoltan kilábalt. Az erre figyelmeztető megfigyelők különösen a libanoni bevonulás értelmét kérdőjelezik meg. Attól eltekintve, hogy az elhurcolt két katona kiszabadításának esélye szinte a nullával egyenlő, vajon kit akar legyőzni Izrael katonai eszközökkel? A Hezbollahot, vagy talán egész Libanont, amely csak tavaly szabadult meg Szíria nyomasztó katonai és titkosszolgálati jelenlététől? - kérdezik szkeptikus európai elemzők.

Közéjük tartozik Volker Perthes, a berlini Tudomány és Politika Alapítvány közel-keleti szakértője. Perthes egy német lapnak nyilatkozva szerdán kifejtette: nem tartja elképzelhetőnek, hogy Izrael hosszú távon képes lehet a Gázai-övezet és Dél-Libanon egyidejű katonai "pacifikálására". Mindkét büntetőexpedíció levét valójában a helyi polgári lakosság issza meg, amely ráadásul - ellentétben Jeruzsálem reményeivel - aligha fogja megvonni támogatását a Hamásztól, illetve a Hezbollahtól. Ehelyett inkább az erőszak eszkalációjára lehet számítani a térségben - figyelmeztetett Perthes.

Szíria kihagyhatatlan?

A berlini szakértő szerint az utóbbi szervezet, illetve a mögötte álló Szíria a kettős emberrablással azt kívánta hangsúlyozni, hogy őket sem lehet kihagyni egy közel-keleti "egyenletből". A nemzetközi közvélemény figyelmét az utóbbi hónapokban inkább Irán és annak nukleáris programja kötötte le, emiatt a Közel-Kelet kissé háttérbe szorult. A világnak most nem csupán Izraelt és a palesztinokat kell önmérsékletre felszólítania, de egyúttal Szíriának is távlatot kell adnia ahhoz, hogy megbékélhessen Izraellel - vélekedett Perthes.

Nem hagyható ki a számításból Irán sem, amely kettős minőségben is benne van a "pakliban". Egyfelől az iszlám köztársaság mindenkori kormánya a Hezbollah fő anyagi és szellemi támogatója. Másrészt Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnöknek az utóbbi hónapokban hangoztatott, élesen Izrael- és zsidóellenes kirohanásai a jelek szerint hálás fogadtatásra találtak az arab világban. Ennek nyomán nemcsak az Izraellel szembeni hangnem, de a fellépés is durvább és agresszívebb lett, tovább halványítva a hatodik évtizede húzódó közel-keleti válság megoldásának kilátásait.