"Ha azt akarják, felejtsük el Koszovót, az épp olyan, mintha a zsidókat arra kérnék, verjék ki örökre a fejükből Jeruzsálemet" - hangzik a szerbek válasza minden olyan javaslatra, amely szerint itt az ideje elismerni az albán többségű, kétmilliós Koszovó tartomány függetlenségét. Bár a hasonlat többé-kevésbé pontos, hiszen Koszovó valóban a szerb kultúra és egyház bölcsőjének tekinthető, egyre inkább úgy tűnik, hogy a Szerbia elleni 1999-es NATO-háború után ENSZ-ellenőrzés alá került tartomány megállíthatatlanul halad a gyakorlatilag teljes függetlenség felé vezető úton.

© Dudás Szabolcs

A Koszovó végleges státusának meghatározásáról szóló egyeztetések már az ősszel megkezdődhetnek, a menetrend elsősorban attól függ, mit ír most készülő jelentésében Kai Eide norvég diplomata, akit Kofi Annan ENSZ-főtitkár bízott meg júniusban a koszovói emberi és kisebbségi jogi helyzet felmérésével. Ha a diplomata szerint a körülmények alkalmasak a tárgyalások megkezdésére - nagyon kevesen vannak, akik szerint Eide a rendezési folyamatot megakasztó jelentést állítana össze -, akkor az ENSZ közvetítői, illetve az Egyesült Államokat, Oroszországot, Nagy-Britanniát, Németországot, Franciaországot és Olaszországot tömörítő nemzetközi összekötő csoport képviselői megkezdik majd a hetekig tartó ingázást Belgrád, illetve a koszovói főváros, Pristina között. Szakértők szerint látványos tárgyalások nem lesznek, a nagyhatalmak diplomatái zárt ajtók mögött igyekeznek majd rávenni a függetlenség megadását egyelőre teljes mértékben elutasító szerb, illetve az azonnali elszakadást követelő koszovói albán vezetőket valamiféle kompromisszum elfogadására.

Szerbia politikusai korábban csak a széles körű autonómia megadására tűntek késznek, ám júniusban Vuk Draskovics szerb-montenegrói külügyminiszter - szembefordulva a hivatalos politikával - kijelentette, Belgrádnak elfogadható lenne egy afféle rendezési terv, amelyet a kilencvenes évek közepén ajánlottak a nagyhatalmak a Jugoszláviától elszakadt Horvátországban kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaságnak (RSzK). A szerbek által akkor elutasított javaslat minden eddig ismert autonómiánál nagyobb szabadságot adott volna a horvátok által végül 1995-ben visszafoglalt szerb területnek: az RSzK saját rendőrséget és parlamentet hozhatott volna létre, saját fizetőeszközt hozhatott volna forgalomba, és csak annyiban korlátozták volna a szerbek önkormányzati jogát, hogy az RSzK-nak nem lehetett volna saját hadserege.

Draskovics javaslata megerősíteni látszik azokat a korábbi értesüléseket, melyek szerint Szerbia szinte mindent hajlandó megadni Koszovónak, ha a végleges rendezési tervben nem esik szó Koszovó függetlenségéről. A HVG pristinai értesülései szerint a nagyhatalmak más megoldáson gondolkodnak. Azt fontolgatják, "feltételes függetlenséget" ajánlanak Koszovónak, és a Szerbiától való elszakadás csak akkor válhat teljessé és visszafordíthatatlanná, ha az albánok, akik Koszovó több évszázados török megszállása idején kerültek többségbe a térségben, hosszabb távon bizonyítják: tiszteletben tartják a nem albánok - elsősorban a szerbek és a romák - kisebbségi jogait.

Az autonómiáról hallani sem akarnak az albánok, ők a teljes függetlenséget tekintik az egyedüli megoldási lehetőségnek. Pristina makacssága már azt a Washingtont is aggasztja, amely a kilencvenes években folytatott külpolitikájával hozzájárult a függetlenségpárti koszovói albán csoportok megerősödéséhez. Amerikai politikusok az utóbbi hónapokban több alkalommal is figyelmeztették Ibrahim Rugova koszovói elnököt és politikai szövetségeseit, hogy csak akkor számíthatnak nemzetközi támogatásra, ha a rendezési tárgyalásokon hajlandóak engedményeket tenni.

Az albánok pozícióját némileg rontja, hogy Szerbia az utóbbi fél évben belopta magát a nagyhatalmak szívébe. Belgrád ugyanis fél év alatt több mint tíz, háborús bűnök elkövetésével vádolt személyt adott át a hágai Nemzetközi Törvényszéknek, így Washington eltörölte a Szerbiát sújtó szankcióit, az EU pedig késznek mutatkozik a stabilizációs és társulási egyezmény megkötését célzó tárgyalások megkezdésére.

A helyzetet az is bonyolítja, hogy a Bosznia részét képező Szerb Köztársaságban árgus szemekkel figyelik, mi történik Koszovóban. Ha Koszovó függetlenné válik, ez azt jelenti, hogy megváltoztathatóak az európai határok, így a szerb többségű boszniai országrésznek is jár az önrendelkezési jog - véli a befolyásos boszniai szerb vezetők egy része. Hasonlóan vélekedett Draskovics is, aki több szerbiai lapban megjelent nyilatkozatában úgy fogalmazott, ha Koszovó végül függetlenséget kap, azzal automatikusan függetlenné válik a boszniai Szerb Köztársaság is.

Változatlanul feszült a helyzet eközben a végleges státusának meghatározására váró Koszovóban, és a szerbek csak a Kfor békefenntartó erők katonáinak védelme alatt álló szerb többségű településeken érezhetik valamelyest biztonságban magukat. Az utóbbi hetekben több pokolgépes merényletet hajtottak végre Pristinában, több albán többségű faluban pedig felgyújtották a még ott maradt szerbek házait. A szerbek körében az is félelmet kelt, hogy miután Koszovó ENSZ-kormányzója, Soren Jessen-Petersen júniusban bejelentette, hamarosan a rendőrség irányítását is átadja az egyre szélesebb jogkörrel rendelkező koszovói kormánynak, olyan szórólapok és plakátok ezrei jelentek meg Pristinában, amelyek felsorolják, kik azok a szerbek, akiket állítólagos albánellenes bűncselekményeik miatt le fognak tartóztatni.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Koszovóból 1999 óta elmenekült mintegy 180 ezer szerb döntő többsége nem tért haza, sőt a Koszovóban maradt százezer szerb egy része is a távozást fontolgatja. Koszovó albánok és szerbek között megosztott városában, Mitrovicában sem jobb a helyzet: bár több napig tartó szerb blokád után végül a napokban sikerült megnyitni a szerb és az albán városrészt elválasztó Ibar folyó hídját, nagyon kevesen vannak, akik veszik maguknak a bátorságot az ellenséges oldalra való átkeléshez.

A nagyhatalmak, elsősorban az USA azért igyekszik minél előbb meghatározni Koszovó végleges státusát, mert az utóbbi hat év tapasztalatai is megmutatták, elfogadott rendezési terv hiányában senki sem hajlandó hosszú távú és komoly befektetésekre Koszovóban. A beruházások hiánya pedig azt jelentené, hogy továbbra sem áll helyre a tartomány gazdasága, azaz marad a közel ötven százalékos munkanélküliség, és nem indul el a termelés az évek óta zárva lévő üzemekben.