Amerikának ezúttal nem kellett a "Change", elszállt a "Hope", az elmúlt négy évet tekintve pedig már nem is nagyon tudnánk mire vonatkoztatni a "Yes We Can!"-t. A győztes újraválasztása (idei szlogen: a munkásmozgalmi "Forward") minden volt, csak történelmi nem: Romney korrekt gratulációjának minden nemzetegyesítő gesztusa dacára Obama egy mélyen megosztott országot lesz kénytelen vezetni. Az eddigi, izgalommal nyomon követett kisebb csatatérállamok helyét mostantól a Washingtonból irányított egyetlen nagy csatatérállam veszi át.

Ja de, egy szempontból mégiscsak történelmi a győzelem: ahogy a washingtoni The Examiner megjegyezte, Franklin D. Roosevelt óta nem választottak újra elnököt ekkora munkanélküliség mellett.

"Mi egy nagy amerikai család vagyunk" - jelentette ki most a győztes, miután az elmúlt években külpolitikája elijesztette saját béketáborát, gazdasági inkompetenciája és szocialisztikus hajlamai pedig előhozták a teadélutánosokat, akik aztán átformálták és megerősítették a Republikánus pártot. A most valóban "Change"-t jelentő Romney az elmúlt hónapokban fokozottan megszorította a Fehér Ház lakóját, aki ugyan a békés, nem pártoskodó, nemzeti együttműködő giccs-imázsnak köszönheti karrierjét, valójában izomból nyomta keresztül erősen költségnövelő egészségbiztosítási mániáját. Egy olyan időszakban, amikor a kiadásokat, a hiányt inkább visszafogni, az eladósodást valahogy kezelni kellene, és akkor még nagyon-nagyon mérsékeltek voltunk.

Nehéz az eszmék erejéről, politikai elvekről beszélni, ha szinte az összes elemző a választói csoportok szociális hátterét elemzi: kié voltak a nők, ki hozta a feketéket, a spanyolokat, a zsidókat, hová álltak a fehér, középosztálybeli, Chevrolet Malibu-t vezető hímnemű adótanácsadók? Egyelőre, úgy tűnik, Obama győzelmének kulcsa az volt, hogy mögé álltak a spanyolajkúak, a kisebbségek, a nők, a 18-29 év közti fiatalok (valószínűleg nem véletlenül kampányoltak a demokraták főleg az őket érintő témákkal), miközben minden felmérés azt mutatta ki, hogy it's the economy, stupid.

(Egyben itt kérdezném meg a baloldali véleményformálóktól: hogyan látják, mikor jött el az ideje annak, hogy végre elfelejtsék az elnök bőrszínének állandó felemlegetését? Csak kérdezem, no offense.

A demokraták örülhetnek annak, hogy bővültek a szenátusban, és nem örülhetnek annak, hogy a képviselőház viszont maradt republikánus kézben, de hát majd ki is derül szépen, hány héten át tart a "mi egy nagy család vagyunk" ígéret. Nem teljesen világos, hogy egy eszmék iránt, khm, el nem kötelezett elnök milyen üzlet- és növekedésbarát gazdaságpolitikával fogja kihúzni nemzetét a bajból, de intő jel lehet, hogy a piac legelső reakciója a beintés volt: a tőzsde kicsit esett, a dollár kicsit gyengült. Büdzséhiány ügyben a sokat idézett londoni elemzők előtte Romney-ban reménykedtek.

Az elkövetkező négy év a jelek szerint kemény választások elé állítja a republikánusokat, akiknek a megerősödése most csak Obama megszorítására volt elég, a győzelemhez még nem. Készek lesznek-e a következő években eszméik feladása nélkül nyitni új társadalmi csoportok felé, képesek lesznek-e pl. jobban odafigyelni pl. az autóipari államokra, Michigan-re és Ohióra, és főleg: hajlandók lesznek-e a jövő reménységének, a koncepciózus kapitalizmuspárti Paul Ryan-nek, Romney főnyereményének átadni a pártot?

Amerika szabadságpárti barátai jól teszik, ha rendszeres időközönként figyelik a volt alelnök-jelölt mozgását. Paul Ryan ugyanis át fogja formálni a republikánus pártot, ahogyan eddig ismertük. És ezzel Amerikát.