„A küzdelem Dobrev Klára apja ellen, Hont András nagyapja ellen, Fekete-Győr András nagyapja, Gyurcsány Ferenc apósa ellen folyik.”

Ez a mondat a múlt héten hangzott el az Echo televízió Sajtóklub nevű adásában Petőfi értő monográfusától, bárgyú, antiszemita klapanciák fűzfapoétájától. (Kénytelenek lesznek a linkekre kattintani, hogy megtudják, kiről van szó, mert én ennek az alaknak a nevét le nem írom.) Egy hete hápogok magamban. Tényleg torkára forr az embernek a szó, amikor ekkora senkik vesznek szájukra – hibákkal és vétkekkel rendelkező, de mégis – valakiket. És itt most nem Petár Dobrevre vagy Fekete-Győr Endrére utalok, a bolgár külügyes és a Heves megyei téeszelnök pályafutásáról nem tudok sokat, nem is érzem feladatomnak életrajzuk egybevetését a sajtóklubos értékítéletekkel.

Nagyapám azonban más eset, és nem azért, mert a nagyapám, viszont azért, mert a nagyapám, jól ismerem tevékenységét, és mindazt, ami ezektől Echo tévés böffencektől megkülönbözteti. Hont Ferenc színházi ember volt, rendező, szervező, tanár, kutató, elméleti szakember egyaránt. Ő alapította a Szegedi Szabadtéri Játékokat, és ő rendezte először szabadtéren Az ember tragédiáját, nyilván mesterének, a Francia Nemzeti Népszínház megteremtőjének Firmin Gémier-nek hatására. Alapítója a Független Színpadnak és az azonos nevű folyóiratnak. Újjászervezője és főigazgatója a Színház- és Filmművészeti Főiskolának. Alapítója és statáriális jellegű nyugdíjazásáig igazgatója a Színháztudományi Intézetnek. A harmincas években merész újító, folyton lobogó, nyughatatlan szervező, alkotó. A későbbiekben Sztanyiszlavszkij-módszer dogmatikusa, doktrinér teoretikus, miközben változatlanul fontos kezdeményezések fölkarolója, jó és kevésbé jó tanulmányok szerzője.

Most mit fejtegessem mindezt ezeknek az önnön műveletlenségükben dagonyázó példányoknak? Mégsem hagyott nyugodni az egész. Bele-belekezdtem, félbehagytam. Próbáltam elbliccelni, de egyfolytában piszkált, hogy nem hagyhatom annyiban ezt a mondatot.

Azután az jutott eszembe, hogy írok egy nyílt levelet a Fidesz EP-képviselőjének, Schöpflin Györgynek. Az ő édesapja és nagyapám barátok voltak. Barátságuk azt követően is megmaradt, hogy Schöpflin Gyula emigrált. Több levelet is őrzök tőle, több olyat is, amelyben beszámol „Gyurka” pályájának alakulásáról. Majd arra jutottam, fölösleges. A pálya ugyanis úgy alakult, hogy jelenleg Schöpflin György a magyar kormány jóformán minden döntését és megnyilvánulását kimagyarázza, mentegeti. Ha szavaiból jól veszem ki, a kormányt érő kritikákat nagyrészt annak tudja be, hogy a válságban lévő baloldali és/vagy liberális gondolkodás nem tud mit kezdeni egy övétől eltérő demokráciafelfogással, szigorúbb, centralizáltabb államvezetési gyakorlattal és a – fogalmazzunk így – az unortodox gazdaságpolitikával. Holott – véli ő – a magyar kormány politikailag kétségtelenül és részben gazdaságilag is sikeres, miközben azt is hozzáteszi, hogy kulturális háborúit viszont egytől egyig elvesztette.

Valószínűleg nem tudom elmagyarázni, hogy ez tévedés. Valójában megnyerte. Ami Brüsszelből, Strasbourgból, Londonból bosszantó mellékterméknek, esetleg ügyetlenségnek, értéktelennek, unalmasnak, s ebből következően szóra sem érdemesnek tűnik, az menet közben – a lopás és a hatalmaskodás mellett – a kormány működésének leglényegévé vált. Vendetta a médiában, a művelődési intézményhálózatban. Végeredmény: egy eltahósított, lebutított köz- és szellemi élet, amelyben minden művészi-tudományos teljesítmény megkérdőjelezhető, bátran lehet kérkedni a bunkósággal és a teljes tudatlansággal, tetszőlegesen kreálhatóak ellenségképek, akadálytalanul terjednek a legelemibb ösztönökre ható, a legközvetlenebb indulatokat felkorbácsoló, hőzöngéseket felszító üzenetek, a zavaros világmegfejtések – és nyomukban az ostoba és cinikus propaganda.

Itt van például ez a tisztes távolból tévéstúdiónak látszó uszítógóc, ahol az idézett mondat a következő összefüggésben került elő. A kommunizmus emléknapja alkalmából a ’90 előtti Népszabadság Pártélet rovatának munkatársa kifejti, hogy mi, akik élünk, is magunkon viseljük a kommunizmus kártételét. Eddig egyet is értek: jóvátehetetlen kártétel például az, hogy Bencsik Andrásból újságírót faragtak. („Újságírót” mármint.) Ám a békeharctól békeharcig jutó gyűlöletsztahanovista továbblendül, és előrukkol a végső megfejtéssel is: a háború a nemzeti érdekekért változatlanul proletár internacionalizmus ellen folyik. Ezt konkretizálja aztán a néven nem nevezett mindegyki a fenti személyek említésével.

Gondoltam, megkérdezem Schöpflint, hogy ugyan miféle harcot lehet folytatni egy évtizedek óta halott emberrel? És azért őt kérdezem meg, mert nagyapámhoz hasonlóan az ő apja is kommunista volt. Mindketten még az illegalitásban csatlakoztak a mozgalomhoz, Schöpflin Gyulát néhány hónapra le is tartóztatták. Ahogy nagyapámat is – csak őt az oroszok, amikor munkaszolgálatból átszökött hozzájuk. Valójában persze mindketten izgága értelmiségiek voltak, tele tervekkel és ötletekkel, akik a kurzussal szembeni állásfoglalásként lettek baloldaliak. A munkások, a nincstelenek, a periférián létezők fölemelését egzisztenciális értelemben és műveltségben is teljesen komolyan gondolták. Nagyapám például fáradhatatlanul szervezett munkás szavalókórusokat. Az elsőt még Párizsban, mely társaság József Attila jelenlétében – aki a francia fővárosban nagyapámnál lakott – mutatta be a költő Koldusok című versét. Itthon pedig folytatta a nyomdászok szakszervezetének, a Munkás Testedző Egyesületének vagy a szegedi Munkásotthon kórusának megszervezésével és vezetésével. Közben írja meg a Színház és munkásosztály című tanulmányát, és rendez megannyi darabot és irodalmi estet. Aki ez ellen akar küzdeni, hát küzdjön.

Azt viszont nem ártana tisztázni, hogy ezt miféle nemzeti értékek védelmében teszi. Mondok egy példát erre a proletár internacionalizmusra. Amikor Kelemen László vezetésével 1792-ben megkezdte működését az első magyar világi színtársulat, rá egy évre Csokonai Vitéz Mihály megírta A méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon című drámáját, és fölajánlotta a társulatnak. Ahogy Schöpflin György nagyapja, Schöpflin Aladár fogalmazott: „az első komolyan vehető kísérlet a magyar társadalom színpadi ábrázolására”. A bemutatóra mégsem került sor 1938-ig. Akkor Schöpflin Gyula és Benedek András alkalmazták színpadra, nagyapám pedig megrendezte. Nehéz ezt hazafiatlan tettnek tartani, ahogy azt is, hogy a magyar színháztörténet ismeretlen területeit igyekezett föltárni, ez vezette, hogy megírja Az eltűnt magyar színjáték című munkáját. „Drámatörténet épül benne, ujszempontu és / ötkötetes, azt vacsorázza. / Most szőkül mögötte a búza s ő kórust / tanít az aratóknak” – ahogy írta róla Radnóti. Radnóti, akin keresztül nagyapám megismerte Schöpflin Gyulát, akivel még korábban együtt tevékenykedtek a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában, és aki nem érte meg, hogy elvbarátai (vagy legalábbis barátai elvbarátai) hatalomra jussanak.

Nem úgy nagyapám és Schöpflin Gyula. Bár mindketten még a koalíciós időkben jutottak tisztséghez. Schöpflin ’45 és ’49 között a Magyar Rádió műsorigazgatója volt. Nagyapám meg a már említett Színművészeti mellett igazgatta a Madách színházat, és művészeti vezetője volt az Állami Filmgyártó Vállalatnak. A kommunista hatalomátvételt követően nem sokkal mindhárom állásából fölmentették. Parkolópályán (Ifjúsági színház) és kegyelemkenyéren (Ortutay) vegetált ebben az időszakban, de az Echo tévé amatőr történésze ezt is jobban tudja.

A nagy világmegfejtő szerint „ezek az emberek” (mármint én és a velem együtt fölsoroltak) „1951-ben élve ugyanazt tennék, amit nagyapjuk és az apjuk”, és ennek alátámasztásául Csurka Istvánra hivatkozik, aki az „Apák és fiúk” című cikkért „annyit kapott”. Lehet, hogy Csurka is kapott érte, mivel az általa szerkesztett Magyar Fórum átvette az eredetileg a Vásárhelyi Újságban megjelent írást, de a stúdióbélés még a saját idoljainak történetét is rosszul ismeri. A tömény hazugságokat tartalmazó, a lejárató cikkek modern magyar mintájának mondható tákolmányt egy bizonyos Grezsa Ferenc írta, aki ’90-ben parlamenti képviselő lett, majd ’94 után eltűnt a színről, hogy 2010-et követően a Nemzeti Drogstratégia megalkotására kérjék föl. Ha már itt tartunk, arról is megkérdeztem volna Schöpflin Györgyöt, hogy ahhoz mit szól, hogy a magyar kormánymédiákban Csurka neve makulátlan hivatkozási alappá vált. Azé a Csurkáé, akiről ő már a Fidesz tagjaként is mint elrettentő példa emlékezett meg. De erről egy picit később.

Térjünk vissza ’51-be, meg hogy mi is történt akkor. Egy mostanában publikált, 1970-ben készített interjúban – ami politikai okokból nem jelenhetett meg – nagyapám mesél arról az évről. „Azután jött a Rajk-ügy, és ami ugyancsak döntő volt, Kádár [János] és Kállai [Gyula] letartóztatása [1951. április–május]. Az illegalitásban én ehhez a vonalhoz tartoztam – Kállai volt a közvetlen felettesem. Engem is behívtak, megkértek, hogy »mondjam el az emlékeimet«. Én elmondtam mindent – aztán hazajöttem, összecsomagoltam a holmimat, és vártam, hogy letartóztassanak”. Hogy nem tartóztatták le, annak valószínűleg az az oka, hogy nem tudták, hogy Moszkvában milyen kapcsolatokra tett szert. Moszkváról is ejtsünk szót később. 1951 éppenséggel azoknak az alakoknak a fölemelkedését hozta magával, akik elvtelenül kiszolgálták a hatalmat, habzó szájjal teljesítették túl az elvárásokat, mindig készen álltak az ellenség leleplezésére – és miután nem a származásból, hanem a jellemből indulok ki, némi történelmi ugrálást én is megengedek magamnak –, ma pedig az Echo tévében tartanának gyűlöletfélórákat.

Mindeközben Schöpflin Gyula nagykövet lett Stockholmban, ahonnét a Rajk-pert követően nem tért haza, hanem Nagy-Britanniába távozott, és 2004-es haláláig ott élt. Nagyapám meg ’56 után az általa alapított Színházi Intézetbe húzódott vissza, szerkesztett sorozatokat, fontoskodott, előadott, ha kellett menedéket nyújtott, afféle korabeli Prőhle Gergelyként képviselt és támogatott jónak tartott ügyeket. Tanított az az ELTE BTK esztétika tanszékén, és tanár-elnöke volt a legendás Universitas együttesnek. És nem szólt. Nem szólt, hogy ez nem az a világ, amelyről ábrándoztak, pedig észre kellett vennie, ha máshonnét nem, hát az ’56-ot követő megtorlásokból. Ahogy nem szól ma Schöpflin és a többi „polgári” társutas, noha ők kockázat nélkül megtehetnék, és lenne miért.

Ezen a ponton vegyük újra elő Moszkvát és Csurkát. Moszkvából nagyapám 1945 júniusában tért haza (ugyanazon a repülőn utazott, mint Balázs Béla, akivel közismerten rossz viszonyt ápoltak). Első útja Szegedre vezetett, az apai házba. Ahonnan addigra már mindenkit elhurcoltak. Szüleit, testvérét. Nem is bírt ott aludni, átment a szegedi kommunisták központjába, naplójába pedig annyit írt, hogy már nincs családja, a „párt a családom”. A holokauszt rettenete számtalan zsidót terelt a kommunisták közé, vagy tartott meg soraikban. Ez érthetővé, de nem feltétlenül menthetővé teszi döntésüket és későbbi magatartásukat. Nagyapámat meg – erős a gyanúm – eleve motiválta a kommunistákhoz való csatlakozásában, hogy ne a származása legyen meghatározó azonosítójegye.

Az egyenlősítésért küzdő szervezetekben a kisebbséghez tartozók erősen felülreprezentáltak, így volt ez a román kommunista párt és az erdélyi magyarok esetében is. Ennek a jelenségnek az észrevételezése miatt támadt neki Gerő András Romsics Ignácnak. Az a Gerő, aki a tápiószecsői munkásdalárda próbájának cigiszünetében elejtett megjegyzésekből is kimutatja a baloldali antiszemitizmust, de hogy, hogy nem, folyamatosan elkerülik figyelmét a kormány közelében tenyésző antiszemita tünetek. Például az, hogy a rendszerváltást követő politikai antiszemitizmus apostola megnemesült a kormánymédiában.

A jelenség persze szükségszerű, és jól szolgálja a legújabb keletű kommunistázás. Az elnyomó, titokzatos világhatalom és a baloldal közé kell egy logikai kapocs. Ahogy a „műsorban” is elhangzik: „Sorosék mérce.hu nevű proletár kis újságja”. Mi a fészkes fene köti össze a nagytőkést és a radikális baloldali („proletár”) lapot? A közönség pontosan tudni fogja a választ. És erre – a kettős beszéd tökéletes módját alkalmazva – a kormánymédia rá is játszik, amikor egyfelől – múltját fölelevenítve – antiszemitázza a Jobbikot, másfelől meg használja, és szerepelteti azokat, akik éppen azért távolodtak el a Jobbiktól, mert az – úgymond – megtagadta múltját. Továbbá azzal is, hogy a nagy kommunistázásban alig hangzik el Kádár neve, csak pozitív kontextusban Pozsgayé, de mindig előkerül Rákosi, Aczél vagy Kun Béla. Még továbbá: a zsidóság említése nélkül, de az összes múlt században kialakult klisét alkalmazza a propaganda.

Erre kérdezett rá a Welt am Sonntag riportere a hétvégén, amikor azt vetette föl a magyar miniszterelnöknek, hogy a Soros-plakátok ábrázolása és a kontextusa antiszemita vonásokat hordoz. Orbán talányosan erre ennyit felelt: „ön azért mondja ezt, mert német”. Nos, én nem vagyok német, de én is ezt mondom. Na, vajon miért? Attól tartok, a kormánymédia közönsége egyből el fogja találni a megfejtést.

A csatolt kép a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát ábrázolja 1932-ben. Az ülő sorban balról az első Hont Ferenc. Az álló sorban középen, világosabb öltönyben lévő férfi Ortutay Gyula, tőle jobbra Radnóti Miklós, balra a későbbi világhírű grafikus, Buday György látható.