Tudom, hogy a Röszkén menekülteket megtámadó újságíró ügyében a büntetőpernek vége, a felmentő ítélet megfellebbezhetetlen. Eddig négyszer hallgattam végig a Kúria döntésének szóbeli indoklását, és fokozódik bennem a kétségbeesés.

Mielőtt elmondom, miért tartom az ítéletet tragikusnak, azt mondom el, hogy nincs személyes bajom László Petrával, nem vagyok vérszomjas tálib vagy bosszúvágyó libsi, nem pécéztem ki magamnak a riporternőt, és nem kívánom a vesztét. De nem csupán róla van szó. Egy ügyről van szó, ami – nyilván – nem választható el László személyes sorsától, de messze túl is mutat rajta, és mindannyiunk sorsát érinti. Ez az ügy életbevágó kérdéseket vet fel, és hagy megválaszolatlanul.

Mi a jogrend? Mi a jogállam? Egyenlők vagyunk-e a jog előtt? Léteznek-e még alapvető erkölcsi konszenzusok, van-e legalább minimális megegyezés a „két Magyarország” lakói közt arról, hogy mi a helyes és a helytelen, mi a nemes és mi az alávaló, mi a támogatandó és mi az elítélendő?

Hősünk és áldozatunk

László Petra azt mondja az ítélet nyomán keserűen, hogy a tőle és családjától elrabolt három évet már nem adhatja vissza senki. László Petra ebben az elbeszélésben – amit a bírói ítélet a köz szemében óhatatlanul szentesített – nem bűnös, hanem áldozat és hős. Hogy kinek az áldozata? Az erőszakos migránsoké, az őt kipellengérező hazai és nemzetközi balliberális szennysajtóé, meg az eddigi téves ítéleteké. S hogy kinek a hőse? A nemzeté. Az ügyvéd azzal érvelt, hogy a riporter a közrend védelmében lépett fel, amikor látta, hogy a rendőrök nem urai a helyzetnek. Tehát: helyettünk, a mi nevünkben is rúgott. László egy végvári hős, mint az egri nők, akik a betolakodó hordától védték a hazát.

Persze, a végvári hősök fegyveres, támadó katonákkal szemben védték a hazát, nem menekülő gyerekekkel szemben. De ez a körülmény a menekültellenes gyűlölet- delíriumban nem létezik. Csak a haza van, csak a támadás van, csak kezek vannak és lábak, de nincsenek arcok és sorsok. Petra sorsáról ellenben rengeteget hallani; arról, milyen szenvedéseken ment keresztül. Megtudhattuk, hogy rendes ember, keresztény ember, nagyszerű feleség és családanya. Sőt a felvételek nyilvánosságra kerülése után bocsánatot is kért, így:

Nagyon sajnálom a történteket és családanyaként külön sajnálom, hogy a sors pont egy gyereket sodort az utamba, ezt akkor nem is észleltem. Pánikba estem, ahogy látom magam a felvételeken, mintha nem is én lennék. Tettemet őszintén megbántam, és vállalom érte a felelősséget.

No de miféle felelősséget, úgy konkrétan?

Nem kirívó és nem közösségellenes

Amint a Kúria döntését ismertető bíró is elmondta, 2015 szeptemberében, abban a néhány őrületes percben a riporternő három alkalommal viselkedett erőszakosan. Egy futó kislányt megrúgott, két másik embert megpróbált megrúgni, ezek a kísérletek nem sikerültek; ám, tette hozzá a bíró, egy erőszakos támadásnak nem kell feltétlenül sikerülni ahhoz, hogy jogszerűtlennek minősüljön, elég a látható szándék.

A bíró hangsúlyozta, hogy László tette kétségtelenül erőszakos, „ízléstelen” (különösen, mert egy gyerek ellen irányult) és jogszerűtlen. Viszont garázdaság nem történt, mert a garázdaság definíciója, hogy „kirívóan közösségellenes, és alkalmas arra, hogy másokban riadalmat vagy megbotránkozást keltsen.”

index.hu videója

A bíró szerint abban a helyzetben, amikor „migránsok tömege kivonta magát a rendőri intézkedés alól”, és „rohant László Petra felé”, ezzel „látványos rendbontást valósítva meg”, a helyzet már eleve félelemkeltő és megbotránkoztató volt, amiből tehát nemhogy kirítt volna, de pont beleillett László cselekedete. Ezért akkor, ott és önmagában az – lett légyen bár valóban erőszakos – nem volt alkalmas rá, hogy bárkiben is megbotránkozást vagy riadalmat keltsen. Más kérdés, hogy az esetről készült videók és cikkek széles körű társadalmi felháborodást váltottak ki: a garázdaságnak ott helyben kell megbotránkozást kiváltani, nem pedig interpretált módon, a sajtó által közvetítve.

Különös módon néhány mondattal később ugyanabban a szövegben a bíró azt mondta, kirívóan közösségellenes magatartásnak nemcsak az ott és akkor megvalósuló tett számít, hanem mindaz, aki szembe megy a társadalom erkölcsi értékeivel.

De hát milyen erkölcsi értékekről beszélünk itt még?

Rettenetes és elfogadhatatlan egy olyan bírói döntés, ami azt feltételezi, hogy létezik helyzet, amelyben egy kislány megrúgása és két másik ember megtámadása nem botrányos és nem közösségellenes. Gazdagon dokumentált a röszkei eseménysor, és valóban volt fejetlenség, valóban felbolydultak az indulatok. Menekülő emberek voltak ott, akik nem értették, mit akarnak tőlük a rendőrök, de tudták, hogy biztos semmi jót. Volt futás, amit a rendőrök próbáltak megakadályozni, volt lökdösődés, de nem volt tömegverekedés.

Nota bene: nincs arra adat, hogy bárki bárkit szándékosan megütött vagy megrúgott volna, kivéve László Petrát. Tehát igen, ott helyben, minden kétséget kizáróan egy gyerek megrúgása és két másik ember megtámadása tökéletesen alkalmas volt arra, hogy másokban riadalmat, illetve megbotránkozást keltsen. Minden egyéb: szofista okoskodás, nyakatekert kimagyarázása a kimagyarázhatatlannak.

A kamerás ember, mint kívülálló

Mégis, a Kúria lényegében azt állapította meg, hogy László tettének és a körülötte kerekedett botránynak az oka 1. az engedetlen migránstömeg, 2. a Röszkén kialakult helyzet, 3. a média. Pedig László Petra tettének egyetlen igazi oka van: László Petra. Aki úgy érzi, egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. Hát, valóban rosszkor volt rossz helyen, de nemcsak Röszkén, hanem később a Parlamentben, tudósítóként is. Hiszen bocsánatot kellett kérnie Szilágyi György jobbikos képviselőtől is tavaly, miután lekurvaanyázta.

Mármost az újságíró munkája során könnyen és gyakran kerül feszült helyzetekbe. Erősen kérdéses, hogy újságírónak való-e, aki képtelen magán uralkodni, és a feszültségét rendszerint verbális vagy fizikai agresszió formájában vezeti le.

És ez a másik komoly probléma: László Petra a média képviselőjeként volt Röszkén, kamerával a kezében. Ha egy odasodródott bámészkodó rugdosódni kezd, az is baj, de ha egy riporter kezd rugdosódni, az még nagyobb baj.

Az újságíró események krónikása, nem pedig az aktora. A kamerás ember a nyilvánosság szolgája, mindazok nevében van jelen, akik nem tudnak jelen lenni. A társadalom a kamerás ember képében, a kamerás ember a társadalom felhatalmazásával lehet tanúja az eseményeknek. A társadalom elemi érdeke, hogy a kamerás ember a legrázósabb helyszínen is zavartalanul dolgozhasson, de ez csak addig lehetséges, míg a kamerás ember iránti bizalom zavartalan. Vagyis, amíg mindenki tudja, hogy a kamerás ember nem támadja meg és nem is szidalmazza az alanyait, csupán rögzíti, amit tesznek vagy mondanak; amíg mindenki tudja, hogy tőle nem kell tartani, ezért, elvileg, oda lehet őt engedni bárhová.

Ott volt több tucat újságíró László körül, és valahogy egyiküknek sem jutott eszébe bántani senkit. Amikor László Petra felrúgta a kislányt, egy rendkívül fontos szabályt is felrúgott. A leghelyesebb és legtermészetesebb volt, hogy a többi kamerás ember ezt azonnal rögzítette, hírül adta és a lehető legélesebben elhatárolódott tőle.

A Kúria valójában rólunk is döntés hozott

De nem szenvedett-e már László Petra eleget ahhoz, hogy megbocsásson neki a közvélemény? Ez gyakori, és nagyon rossz kérdés. Nyilván sokat szenvedett. Elképesztő mennyiségű alpári gyalázkodást, sőt életveszélyes fenyegetéseket kapott, egy időre elvesztette az állását. Irtózatos lehet, amikor minden nap rólad szólnak a hírek, és az egész világ úgy állít be, mint gonosztevőt; ez akkor is nagyon nehéz lehet, ha valóban gonoszságot tettél. De itt most nem erről van szó, hanem arról, amit a felmentő ítélet és annak indoklása üzen.

A Kúria ugyanis nemcsak László Petráról döntött, hanem mindannyiunkról.

Egy megfellebbezhetetlen bírói ítélet erkölcsi értelemben normaalkotó. A bírói hatalom az állam hatalma, az állam hatalma pedig – demokratikus államrend esetén – végső soron az állampolgárok hatalma. (Lásd akár a jelenlegi alkotmány preambulumát). Igaz, hogy nem lehet jogszabályokkal és azok alkalmazásával „megnevelni” a társadalmat – nem is kell – de a bírói döntéseknek a társadalom etikai állásfoglalását kell tükröznie.

És ez az ítélet nagyon szomorú dolgokat tükröz. Az egyik, hogy egy civilizált nyugati országban a háború elől menekülő emberek tömeges rendőrségi vegzálása a jogállami norma, amit megbontani – akár meneküléssel – rendzavarás.

És a másik, hogy van olyan helyzet, amibe egy gyerek megrúgása és két másik megtámadása „belefér.”

Közönséges fordításban az ítélet azt jelenti, hogy a migránsokat fel lehet rúgni. Akkor is, ha gyerekek. Átszakadt megint egy gát, megingott a közmegegyezés, hogy ilyet tenni semmi esetre sem szabad – nem csak azért, mert nagyon csúnya dolog, hanem azért is, mert aki ilyet tesz, arra a bíróság kiszabja a megfelelő büntetési tételt: nem a megtorlás, hanem a miheztartás végett.

Ez különösen egy olyan társadalomban (lenne) fontos, ahol a verbális és bizony, olykor fizikai gyűlöletbűncselekmények mindennaposak, ahol a törvényhozói hatalom közellenségnek kiáltja ki a menekülteket, a hajléktalanokat, a kéregetőket. Mindazokat, akikhez egy tisztességes állam nem állig felfegyverzett rendőrosztagokat küld, hanem segítőket, étellel, jó szóval és takarókkal.

És mondanám, hogy ez már másik történet, de nem, dehogy, ez ugyanaz.