Vlagyimir Putyin — elnökként vagy miniszterelnökként — idestova tizenkilenc éve irányítja Oroszországot. A Krím 2014-es bekebelezése óta a népszerűsége sosem ment 80 százalék alá. Rendszere régen konszolidálódott, még ha a politikai és társadalmi stabilitás csupán látszólagos is. Rendkívüli hatalom összpontosul a kezében, nemcsak az államigazgatás, hanem a gazdaság, a média és az igazságszolgáltatás területén is, kihívói pedig nem vehetők komolyan. A vasárnapi választáson egyetlen valódi célja, hogy a honi és a nemzetközi közönség előtt megerősítse hatalmának legitimitását, egyetlen valódi ellenfele pedig a választók érdektelensége.

A mérvadó orosz sajtó szerint az elnök stábja tavaly a 70 százalékos részvételt és a 70 százalékos győzelmet tűzte ki célul. Ambiciózus vállalás: utoljára a legelső oroszországi elnökválasztáson, 1991-ben volt 70% felett a részvételi arány. A 2016-os parlamenti és a 2017-es regionális választások eredménye ennél jóval szerényebb eredményt — 55-65%-os részvételt és 60-65%-os győzelmet — valószínűsít. Putyin győzelme borítékolható, ebbe pedig a legtöbb választó belenyugszik, az arány kevéssé hozza lázba őket.

Pedig Oroszország nemzetközi elszigeteltsége közepette magas részvétel és nagyarányú győzelem kell Putyinnak ahhoz, hogy pozícióját mind belföldön, mind külföldön megingathatatlannak érezhesse. A legutóbbi, 2012-es választáson is azért volt szükség az eredmények kozmetikázására — noha Putyin mindenféle csalás nélkül is nyert volna az első fordulóban —, hogy a részvételi és a győzelmi arány széles és szilárd támogatottságról és aktív választókról tanúskodjon. Azóta elmérgesedett a viszony a nyugati hatalmakkal, komoly anyagi és emberáldozatokkal járt az ukrajnai és szíriai háborús szerepvállalás, zuhant az olajár, életbe léptek a nemzetközi szankciók (melyek következményeként előbb csökkent, most nagyjából stagnál az életszínvonal) — vagyis égető szükség van erre a bizonyos legitimációra. Ráadásul Putyinnak most muszáj lenne tisztán játszani: a 2011-12-es választások idején a nyilvánvaló választási csalás a hatalom számára igen kellemetlen tömegtüntetéseket eredményezett.

A megoldás egy valódi kihívó lehetne, ugyanis a részvételi arányt a putyinista választók elkényelmesedése, a választás tét nélkülisége, tehát a valódi verseny hiánya fenyegeti leginkább. Kihívó azonban nincs, és nem is lehet; Putyin ugyanis az ellenzéket is ellenőrzése alatt tartja. Alekszej Navalnij, a hat évvel ezelőtti tüntetések során ismertté lett korrupcióellenes aktivista lehetett volna kihívó, őt azonban a hatóságok egy állítólagos gazdasági bűncselekmény miatt nem engedték indulni. Aligha azért, mert legyőzhetné Putyint; noha a 2013-as moszkvai polgármesterválasztáson 27%-kal lett távoli második, az ország egészében csupán 1% környékén áll. Ráadásul felpörgethetné a választási kampányt, ez pedig Putyin érdekét szolgálná. Azonban az általa leleplezett korrupciós ügyek komoly károkat okozhatnak a rendszernek, ha eljutnak a választókhoz; valószínűleg ezért nem kaphatta meg a jelöltséget, és vele a platformot. Navalnij most bojkottot hirdetett, ez azonban rossz stratégia: egy sikeres bojkotthoz erő kell — legalább annyi erő, mint egy sikeres választási szerepléshez.

Ellenzékinek nevezett kínálat azért akad. A kommunisták veterán jelöltje, a rendszerbe tökéletesen beépült Gennagyij Zjuganov visszavonult, helyette Pavel Grugyinyin indul. Grugyinyin a politikában kommunista, a civil életben milliárdos agrárvállalkozó. Emellett karizmatikus politikus — túl karizmatikus: állítólag saját pártjának kellett rászólnia, hogy vegyen vissza a kampányból, nehogy túlnyerje magát. Grugyinyin a sztálinista platformon induló Makszim Szurajkinnal osztozhat a bázison. A parlament alsóházának volt alelnöke, Szergej Baburin a nacionalista szavazókra lő, de nevét alig ismerik az oroszok. Nála több szavazatra számíthat a nyugatellenes nacionalista “Liberális Demokrata Pártot” vezető Vlagyimir Zsirinovszkij, aki a kezdetektől a rendszer szerves része; az ő feladata a hatalom számára vállalhatatlan pozíciók felvállalása, amilyen például Ukrajna feldarabolása. 2018-ban hatodik alkalommal indul elnöknek, immár közröhej tárgya. A valaha komoly közgazdászként számon tartott Grigorij Javlinszkij a valóban liberális Jabloko párt színeiben most negyedszer indul, pár százalékra számíthat. Borisz Tyitov üzletember, Putyin barátja az oroszországi üzleti szféra képviseletére törekszik, de kijelentette: nem kíván nyerni.

A legérdekesebb jelölt Kszenyija Szobcsak, Putyin egykori mentorának, Anatolij Szobcsak volt szentpétervári polgármesternek a lánya, országosan ismert ellenzéki tévés, celeb, aki mintegy Navalnij helyett jelentkezett be tavaly ősszel. Szobcsak a tökéletes “lojális ellenzék”: úgy néz ki, mint egy valódi jelölt — hiszen mindenki ismeri, és tudja róla, hogy ellenzéki —, miközben minden lépése kiszámítható és a rezsim által kontrollálható. Így Putyinra nézve semmiféle fenyegetést nem jelent. A vártnál is alacsonyabb támogatottsága — és nyolcvan százalékos elutasítottsága — mégis azt eredményezheti, hogy indulása nem éri el a kívánt célt: a választók mobilizálását.

A mozgósítás legnagyobb részét tehát kénytelenek lesznek a különféle regionális tisztségviselők elvégezni. (Némelyikük jeleskedik ebben: a Csecsenföldön Putyin jóvoltából teljhatalmú Ramzan Kadirov 2012-ben 99,6%-os részvétel mellett 99,8%-os Putyin-győzelmet szállított.) Ennek hátránya kettős: egyrészt a részvétel várhatóan abszolút értékben is szerényebb lesz, másrészt ennek javát is az idősebbek és a közalkalmazottak teszik majd ki — holott Putyin célja a fiatalok tömegeinek szavazata lenne.

De Putyin nem kampányol, még ha neki kampányolnak is. A különféle civil alakulatok, az ismert endorserek hálózata slágert ír és reklámhadjáratot indít, a régiók bürokráciája pedig mozgósít. Elnökjelölti vita persze volt, és a botrány sem maradt el: Zsirinovszkij szidalmaira válaszul Szobcsak a veterán politikus arcába öntött egy pohár vizet. Az esélytelenek vitája volt ez, amelyen az egyetlen esélyes nem jelent meg.

Direkt pénzosztás sincs, bár ambiciózus ígéretek vannak. Március elsejei évértékelő beszédében Putyin arról beszélt, hogy 2025-ig 50%-kal emelné az egy főre jutó GDP-t. Az ehhez szükséges évi 5%-os növekedéshez képest a GDP valószínűleg mindössze évi 1-2%-kal fog gyarapodni a következő években — legalábbis amíg a növekedés strukturális korlátait, egyebek mellett az alacsony termelékenységet és a küszöbön álló demográfiai válságot nem kezeli a hatalom, és amíg a befektetési környezet a nemzetközi feszültségek miatt ilyen bizonytalan.

A nemzetközi feszültség oldódására pedig kicsi az esély, mert Putyin stratégiájának kulcseleme a konfrontáció, elsősorban a Nyugattal. Ennek eszköze a provokáció, ami a NATO-tagok légteréhez és felségvizeihez közeli repülésekben és hajózásokban, vagy éppen volt orosz katonai hírszerzők nyugati országok területén történő meggyilkolásában mutatkozik meg, és részben ide tartozik az amerikaiakkal szövetséges szíriai felkelők bombázása is. Nem kevésbé ellenséges az orosz nukleáris potenciál — 2014 előtt elképzelhetetlen, azóta állandósult — hangsúlyozása.

Az atomra való hivatkozásnak kellene alátámasztania Putyin fő kampányszlogenjét: „erős elnök, erős Oroszország”. Ebben a szlogenben az elnök fő problémája is benne van. Noha a harcias retorika, az "erős Oroszország" eszméje tetszik a választóknak, fenyegetve nem érzik magukat —  éppen, mert „erős elnökük” van —, így aztán szavazni sincs miért elmenni.

Adatokra nemigen támaszkodhatunk; a jó hírű Levada Központ nem tesz közzé közvélemény-kutatást; így tiltakozik az ellen, hogy a civiltörvény értelmében „külföldi ügynöknek” bélyegezték. Jelentős változás mindenesetre a vártnál szerényebb győzelem esetén sem várható. A beígért forrásnövelés az egészségügyben, a nyugdíjak és a közszféra fizetésének emelése a stagnálás ellenére is teljesíthető. A bankszektor feletti ellenőrzés révén felpörgethető a hitelezés az építőiparban és a kis- és középvállalatoknak. Ráadásul lesz egy — alighanem magas korrupciós felárral kivitelezett — futball-világbajnokság is még az idén, ami a bojkott- és/vagy doppingbotrányok lehetősége miatt nem kockázatmentes, de összességében valószínűleg szintén hangulatjavító hatású.

Marad tehát minden a régiben. Maradnak a nyugati szankciók is, és lehet, hogy lesznek újak — az Egyesült Államok kitilthat még néhány embert, vagy léphetnek a britek a Szkripal-merénylet miatt —, de ezek hatása mérsékelt. És marad a növekedésnek gátat szabó, gyenge pénzügyi szektor, az alacsony termelékenység, és az elöregedő társadalom is. A hatalom minden valószínűség szerint a továbbiakban sem szab gátat a mindent felemésztő korrupciónak, nem szünteti meg az eliten belüli rivalizálást, és nem teremt bizalmat a közszolgálatban.

És földereng egy új probléma. A választások után alighanem gyorsan előkerül az utódlás kérdése, hiszen az alkotmány szerint egy személy két egymást követő ciklusban töltheti be az elnöki posztot. A probléma áthidalására négy lehetőség mutatkozik: a most hatvanöt éves Putyin kinevelhet egy utódot; beültethet egy ciklusra egy bábot, ahogy 2008-ban tette; megváltoztathatja az alkotmányt; tarthat szabad választásokat. Utóbbira a legkisebb az esély.

A szerző külpolitikai elemző