2015 a menekültek éve volt. Sok százezer közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai menedékkérő zúdult át a délkelet- és kelet-európai országokon, útban a viszonylag toleránsabbnak tetsző és gazdagabb Nyugat felé. A tényeket – nagyjából – mindenki ismeri, minden érv és ellenérv elhangzott.

A rágalmakat és ferdítéseket, a rémhíreket és a hazugságokat is ismeri majdnem mindenki. Nem kell rájuk időt vesztegetni.

Én most Magyarország és az egész Duna-medencei magyarság tekintetében foglalom össze a történteket.

A háború és a nyomor fenyegetése elől menekült ide hozzánk rengeteg ember. Ha befogadtunk volna közülük – mondjuk – ötvenezer embert, kétségtelenül gondot jelentett volna így hirtelen, hiszen az ország szegény.

De mi nem fogadtunk be senkit.

Szükségükben, nagy bajukban emberek menekültek hozzánk, és mi ajtót mutattunk nekik.

Igaz, amikor kiderült, hogy ez a nyomorult magyar állam semmit nem csinál, csak gyötri ezeket a szerencsétleneket, sok ember segített nekik, a saját pénzén, a saját idejében, a maga emberségéből. De szinte senki nem tartóztatta őket, szinte senki nem mondta, hogy „maradjatok”, hogy „szívesen látunk”, senki nem tüntetett a gyalázatos kormány ellen emiatt. Tiltakoztak a gyalázatos bánásmód ellen, de nem a kormány menekültpolitikájának lényege ellen: csak azt kérték, hogy a magyar állam szelíden és békésen kísérje a menekülőket, amint távoznak nyugati irányban. Ez valamicskével több, mint a semmi, de nagyon kevés.

Az embertelenségével, durvaságával szinte kérkedő szélsőjobboldali kormány népszerűbb, mint valaha. És éppen emiatt népszerűbb, mint valaha.

Még egykori ellenfelei közül is sokan épp ezen a ponton ismerik el érdemeit.

Az egykori Monarchia utódállamai – Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Szlovénia – követik a leírhatatlan, megnevezhetetlen Orbán-állam idegengyűlölő és fajgyűlölő irányzatát, ez a régió a fekete lyuk Európában, ez még a merényletek mentségét se hozhatja föl, mint a rasszista francia állam. Nagy-Britannia is megéri a pénzét, de ott legalább az ellenzék ellenez. De a helyzet mindenütt romlik, s ha nem is Orbán miatt, de az Orbánéihoz hasonló gazságokra számíthatunk mindenütt.

Stiller Ákos

De mi voltunk az elsők. Mi voltunk a mintaadók. Mi húztuk föl az első kerítést. Mi írtuk először alá tömegesen és önkéntesen a rasszista, idegenellenes fölhívásokat. Mi törődtünk bele, hogy ez az iszonyatos kormány a körkörös gyűlölet propagálásával osztatlan közmegvetésnek teszi ki az országot: még a külföldi posztfasiszta fajgyűlölők is hüledeztek. Eleinte. Most már megszokták. Itt nemcsak a szokványos önzés és gyávaság működött. Itt támogatja a lakosság 87 százaléka (szóval csaknem mindenki) a bevándorlás megtiltását, és követeli majd Angliától a mi kivándorlóink befogadását, és követel majd nekik olyan szociális jogokat, mint az őshonos angoloknak.

Az Európai Parlament és megszámlálhatatlanul sok hivatalos nemzetközi szervezet, rengeteg külföldi kormány ítélte el a magyar államot. Most épp ezt olvassuk az újságban:

„Az Európa Tanács, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR), valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodája (ODIHR) arra kéri Magyarországot, hogy tartózkodjék az intoleranciát és gyűlöletet támogató intézkedésektől és gyakorlatoktól a menekültekkel kapcsolatban.” Ennél tekintélyesebb nemzetközi szervezetek – Európa Tanács, ENSZ, EBESZ – már nincsenek. Nem számít.

A világ minden fontosabb újságja, folyóirata, rádiója, tévéműsora, internetes portálja elítélte a magyar állam (újabban meg a visegrádi négyek és Szlovénia) menekültpolitikáját, úgyszólván kivétel nélkül. Nem számít.

A szégyen hiánytalan, teljes, és egyre nő.

Nem, ez nem példátlan a történelemben. Minden állam gonosz, minden állam üldözi és bünteti a gyöngét.

De ebből a lesújtó összképből is kiragyog a magyar példa.

A XIX. század végén és a XX. század elején az egész világ fölháborodott rajta, hogyan bánik a régi Magyarország a nemzetiségeivel. Tolsztoj, a legtisztább szívű ember is tiltakozott. Pedig ez akkor se volt egyedülálló, de a magyar állam durva cinizmusa, lelketlensége akkor is föltűnt már, bár bőven akadtak versenytársai. Hogy Trianon közeledik, azt az egész világon mindenki tudta, aki odafigyelt, de Magyarországon kevesen, őket meg elhallgattatták. A példákat lehetne szaporítani, de hiszen közismertek. Minek?

De még ha rosszabbak lennének is a miénknél a többi államok – és a spanyol, portugál, brit, francia, holland, belga gyarmatosítás iszonyatai messze rosszabbak voltak, mint a magyarországi nemzetiségi elnyomás –, ez akkor se változtat semmit a felelősségünkön. Voltak a magyarországi ellenzéki médiákban olyan szerzők, akiknek a szíve megesett a szenvedőkön, tisztelet-becsület nekik, de még itt is sokasodnak az idegengyűlölet és a sovinizmus jelei, az iszlamofóbia mellett az oroszellenesség, miközben a szomszédaink elleni szalonirredenta hangok szép lassan beérik ostoba előítéletességben a szélsőjobboldali sajtót (mérsékelt jobboldaliak már alig vannak; bár vannak; nekik se könnyű). Az köztudomású, hogy az ellenzéki pártok többsége (nem mindegyikük) valamelyest alkalmazkodott a közhangulathoz; de az ellenzéki pártokra – a szélsőjobboldali, de ma már a Fidesz-KDNP-nél nem szélsőségesebb Jobbik kivételével – úgyse nagyon hallgat senki. A „demokratikus” ellenzéki közvélemény nem antiszemita, és nem élesen Nyugat-ellenes. Ez is valami, de nagyon-nagyon kevés.

Már vannak következetlen rasszistáink, akik nem antiszemiták. Ha önök ezt haladásnak tekintik, hát tekintsék.

Már vannak antirasszistáink (legalábbis olyanok, akik annak képzelik magukat), akik egyben arabellenesek, és kételkednek az afrikaiak „államalkotó képességében” és „demokráciára való alkalmasságában”. Mit gondoljanak vajon az afrikaiak a holokausztot végrehajtó közép-európaiakról és a gyarmatosító, tömeggyilkos, népirtó nyugat-európaiakról? Hogy genetikailag fajgyűlölők? Nem tapasztalom barátaimon és magamon a nácizmus és a fehér szupremáciára fölesküdött kolonializmus genetikai jegyeit.

De vannak itt egészen következetes emberek. Közéjük tartoznak azok, akik a mai magyar államot irányítják. Ők nem kételkednek, ők energikusak, tetterősek, kemények, elszántak, és elkötelezettek. Ők imponálnak az elbizonytalanodott, elbutított, félrevezetett, a szabadságeszmékről (minden fajtáról) sikeresen lebeszélt közvéleménynek. Elemista kisfiúk migránsoznak, cigányoznak és zsidóznak a villamoson. Ebben a magyar fölnőttek a hibásak. A fiúcskák őket utánozzák. A magyar állam vezetői népszerűek, bár mindenki ismeri a bűneiket s azt a hajlamukat, hogy maguk között osszák föl a közjavakat. Magyarországon egyszerre van munkanélküliség, munkaerőhiány, kivándorlás és tömeges nyomor. Az egészségügyi, szociális, oktatási intézmények tönkrementek. A tömegközlekedés haldoklik. Ezeknek a tényeknek az egyharmada is elég – „normális” körülmények között – valamely kormány bukásához. Az ilyen kormánypártok nyom nélkül ki szoktak esni a parlamentből.

De a mi állampárt vezette pártállamunk szilárd.

Megmentette a menekültválság.

Megmentette az általánossá vált fajgyűlölő és idegengyűlölő világnézet. Ez olyannyira kellemetlen és feszélyező, hogy kis híján mindenki hajlamos már másról beszélni.

„Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet” – írta búcsúlevelében széki gróf Teleki Pál miniszterelnök (mellesleg a hivatalos állami antiszemitizmus és faji megkülönböztetés magyarországi atyja) nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzónak (az államfőnek), amikor a magyar állam – a Harmadik Birodalom társaságában – hitszegő módon megtámadta Jugoszláviát. Ez még akkor is túlzás volt. Voltak, vannak még pocsék nemzetek bőven. De azért érthetjük, mit érzett.

Azt képzelni, hogy mi vagyunk a legrosszabbak, afféle fordított nemzeti gőg, fordított nacionalizmus.

De az, hogy mennyire rosszak vagyunk, az azért a mi ügyünk.

Ránk tartozik.

Nekünk kell miatta kétségbe esnünk.

A mai magyarországi állampárt avval nyerte el népünk bizalmát, támogatását, egyetértését, ami a legaljasabb benne. Kínos lesz erre visszaemlékezni, ha majd végre-valahára elröstelljük magunkat. Magyarország jelképe – talán évszázadokra – a szögesdrót kerítés.

A menekültválság próbatétel volt, és Magyarország elbukott. Még azok a magyarok is elbuktak, akik nem élnek Magyarországon, s akik a magyar állam, a magyar nemzet és „a magyar nemzeti kormány” iránti etnikai rokonszenv, összetartás, együttérzés miatt szinte egységesen támogatják a Magyarországot pusztító magyar államot s mindazokat a szlovák, román, szerb erőket, amelyek nem éppen magyarbarátságukról ismertek, de most az ellenség – a kis motyójával menekülő üldözött – láttán a „határon túli” magyar kisebbségek vezető elemei (ha nem is mind) ettől el tudnak tekinteni. A második világháború alatt is rokonszenveztek a budapesti jobboldali lapok Tiso, Antonescu, Nedić, Pavelić  magyarüldöző és magyargyűlölő rendszerével a közös „faji” ellenség láttán.

Kevés embert zavar, hogy az Orbán-állam a fehér Európát védi, miközben „Európa” a legfőbb ellenség – mert nem elég rasszista és idegengyűlölő, mert még habozik (ki tudja, meddig). Ezen az irracionális önellentmondáson csak az nem láthat át, akinek beteg az elméje. A tartósan félrenevelt és félrevezetett, kollektív paranoiára késztetett nemzet jelenleg képtelen az egészséges erkölcsi ítéletalkotásra.

Természetesen a rasszizmus a tőkés modernség velejárója, korábban nem létezett. Történelmileg az európai demográfiai fölösleg elhelyezését, az olcsó emberanyag munkába állítását és a piacbővítést szolgáló, a genocídium technikáját használó gyarmatosítás ideológiája volt, eredetileg Nagy-Britanniából, Franciaországból és az Egyesült Államokból származik. (Csak később terjedt át Németországra és a többi közép-európai országra, majd Oroszországra.) Nincs benne semmi sajátosan magyar vagy kelet-európai, sőt. Immunitást vele szemben, úgy látszik, nem lehet szerezni, legföljebb időlegesen és kivételesen.

Akik nem idegenkednek a történettudománytól, jól tudják ezt, és már régen. Hűvösen megállapíthatjuk, hogy ez alighanem elkerülhetetlen.

Mégis ég az arcunk.