"Ön szerint abszurd, hogy mint politikus elmegyek Új-Zélandra egy magyar közösséghez?" (Kósa Lajos az Indexnek)

"Ha valakinek azt mondják, rohadj meg, az az én életemben konfliktusnak számít." (Lilu, VV7)

Az áttörés néhány hete hivatalosan is megtörtént, a gyorsnaszád egyértelműen léket kapott. A kitiltásgate, az adóhivatal morális megrendülése elérte, amit tucatnyi tényfeltáró cikk nem: fókuszba került az állami szintű korrupció, tömegek kezdték felfogni, milyen típusú kormányzás is intézményesült itten. És a legszebb, hogy már régen nem csak az utcákon hetek óta tüntető, "Orbán takarodj!"-ot kiabáló tömegekről van szó, az események elérték, majd ünnepélyes keretek között átlépték a kormányzati és Fidesz-közeli véleményformálók ingerküszöbét is.

Parlamentbe, kormányba, egyéb magas közfunkcióba került, tehát általunk fizetett és meghatározott közcéllal útnak indított polgártársaink látványos vagyonosodásával azonban néhány embernek nem az a gondja, hogy vagyonosodás, hanem hogy látványos. Miközben észre sem veszik, hogy az "urizálás" (© Pokorni Zoltán) egy dolog, a másik viszont az, hogy eközben komolynak szánt intézkedések, tervek egész sorával sértenek meg és közösítenek ki egyre többeket a nemzetből, a középosztálytól (oktatási rendszer lebutítása, magánnyugdíj, bolti zárva tartás) a fiatal generációkon át a mélyszegénységben élőkig (szociális segély megvonása, hajléktalanság kriminalizálása).

A kormány azt üzeni nekünk, hogy rohadjunk meg. Ez a mi életünkben konfliktusnak számít.

Urizálás? A kitiltásgate miatt "már nem fér bele, hogy egyes kormánypárti politikusok drága utazásokra menjenek, vagy sokmilliós házat építsenek"? Mikor fért bele, és mitől van most új helyzet? Már ha eltekintünk attól, hogy az előző ciklusok kormányzati lenyúlásaihoz képest a mostani mennyiség már nemhogy átcsapott, de egyenesen tobzódik a minőségben. Ennyit a "sok apró, egyébként korábban csak bosszantónak gondolt tényről", mert nagyjából ez a minősítés, ez az, ami már nem fér bele.

Kit érdekel a drága óra, a gyereknek vett lakás, ha a hatalomba kerülés előtt vette? Semmi gond nincs üzletemberek, sikeres milliomosok kormányzásával, kerüljön csak némi racionális biznisz-szemlélet a közszférába (már azért is, hogy le lehessen építeni, amennyire csak lehet). De ez? Hogy életében nem dolgozott a versenyszférában, mindig félt a megmérettetéstől, már az angol kiejtése is piacképtelen, de kormányra, önkormányzatba kerülve egyszerre meggazdagszik? Flexibilis a lakás nagysága? Ez belefér, ezek szerint.

Ráadásul az új reláció már nem is csak a hatalomba került klán teljesen nyílt, arcátlan, rejtélyes vagyonosodása (élén a törzsfőnökkel), hanem az összkép: a privát és kormányzati költekezéssel egy időben a verseny és a piaci munkahelyteremtés ellehetetlenítése, a piaci munkahelyteremtők kikúrása, a legnyomorultabbak nyílt színi kiközösítése.

A big picture egyik része: itt egy új-zélandi kiruccanás fejenként egymilláért; ott egy milliós Rolex Bubbleback óra, egy hetvenmilliós lakás a gyereknek, egy dohánygyáros haver, aki szabad idejében törvénytervezetet ír, időnként fácánvadászat; imitt egy 167 milliós külügyminiszteri rezidencia, hogy legyen egy hely, ahol a nem létező vendégeket fogadni lehet; amott egy sikeres, jókor jó helyen, jó miniszterelnökkel barátkozó, közel hétmilliárd forintos vagyonnal rendelkező polgármester (!) és földbirtokos, aki egészen komolyan azzal indokolja a sikert, hogy "Mindennek a titka a munka, a szorgalom, a hozzáállás".

A teljesen nyilvánvalóan közfunkcióban töltött idő alatt bekövetkezett vagyonosodások felhánytorgatása innentől fogva nem valamiféle kommunista, lélegeztetőgépes demagógia, hiszen a vagyon – első fokon törvényes – eltitkolása, közpénzeink láthatatlanná tétele, a kormányközeli bizniszek, alkuk, lobbizások, szívességek hálózata természetesen nem magánügy, amit nem illik firtatni.

Az összkép, a big picture másik része: az eddig is csak három hónapig járó szociális segélyek teljes megszüntetése, egy, a privát adományozás intézményét lényegében hírből sem ismerő társadalomban. A semmilyen piaci perspektívát nem kínáló közmunkaprogram kiterjesztése. A multik kiutálásával piaci munkahelyek tízezreinek megszüntetése, a polgárok belekényszerítése államközeli, drága és kizsákmányoló haveri cégek struktúráiba. Belenyúlás privát életünk minden elképzelhet szegmensébe. A fogyatékkal élő emberek foglalkoztatási támogatásának megkurtítása ötmilliárd forinttal – ennyit kap idén a Bp. Honvéd FC új stadionra. Lehet populistázni, de ez egyrészt abszolúte nincs rendjén, másrészt vegyük már észre, hogy naponta, drámaian nő az, ami azelőtt az ingerküszöbünk volt. Azelőtt az ilyen ügyek töredékéért elkergettek kormányokat.

És akkor ennek fényében: "A »plebejus kormány« nem azt jelenti, hogy a kormánytagok plebejusok. Azt jelenti, hogy ez a kormány mindenkire odafigyel, minden néprétegre odafigyel, nem hagy magára egyetlenegy embert sem" – hallhattuk hiteles módon L. Simon Lászlótól, aki maga is sokat tesz azért, hogy a haveri network jól járjon.

Mindez természetesen kiverte a biztosítékot kormányközeli körökben is, még ha leginkább az is a bajuk, hogy az ilyen elszigetelt, "vannak még bajok, elvtikéim" típusú ügyek ártanak az Ügy egészének. "Valamit tisztázzunk, nem ezért mentünk ki a Békemenetre. (…) Nem azért álltunk ki mellettetek minden fórumon, hogy ti meggazdagodjatok" – háborgott a derék Bencsik Gábor, mire telibe kapta a NER hivatalos logikáját: aki minket bírál, az az ellennek dolgozik. Csizmadia László (CÖF): "...rosszul jön az olaj a tűzre. (…) Nem válhatunk áldozatává a minket túszul ejteni szándékozó posztkommunista és neoliberális uszítók világlátásának és értékrendjének", azaz a lopás, a korrupció kiiktatása neoliberális érték. Ezt egyébként szívesen megerősítem.

"Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem" – adott bepillantást anno igen nagy figyelmet kiváltó módon Lázár János életfilozófiájába, ami mostanra azzal egészült ki, hogy valójában nem is szereti a luxust.

A kemény munka, az eredmény nem szégyellése, a kockáról kockára történő építkezés azonban, lássuk be, kapitalista erények, amely erényeket ez a kormány és ez a reprezentánsa közel öt éve próbál gyökeresen kiirtani, hogy a helyébe az államtó való megalázó, egyoldalú, szervilis állampolgári függést helyezzék. Egy kemény versenykörülmények között derekasan helytálló vállalkozó mondhat ilyet. Egy Lázár János nem.

Abszurd, hogy Kósa Lajos mint politikus elmegy Új-Zélandra egy magyar közösséghez? Nem. Az az abszurd, hogy ő és a teljes kompánia még mindig a helyén van.