Holnap ismét szavazunk – immár harmadszor ebben az évben. A tét alighanem most a legcsekélyebb, s nem azért, mert közvetlen környezetünk sorsáról határozni kisebb felelősség, mint az ország vagy Európa ügyeiről, hanem mert, ahogy tavasszal is csak a megszokás, a konformizmus, a politika egyik vagy másik oldalának való teljes elköteleződés hitette el, hogy itt valódi demokratikus, illetve a demokrácia létéről szóló választás zajlik, úgy mostani döntésünknek sincs érdemi hatása. A településekről már nem a településeken döntenek; az önkormányzatok intézményeiktől és költségvetési autonómiájuktól megfosztva káderkeltetőként és kifizetőhelyként üzemelnek – s hogy ennek ellenére mit fogok tenni vasárnap, azt majd alább elmondom, de előbb nézzük magát a küzdelmet és a versenyzőket.

Alibi

Folyamatos és folyamatosan magas izgalmi állapotban élő polgártársaink számára persze a tét mindig ugyanaz. Egyrészről a nemzeti megmaradásért vívott harc újabb, a korábbiaknál is véresebb csatája következik – érkezett is a menetrendszerinti Kövér László, hogy már megint „minden eddiginél fontosabb választásról” és az esetleges vereség „nagyon súlyos következményeiről” beszéljen. Másrészről pedig a diktatúra megdöntésének utolsó esélye az aktuális megmérettetés, függetlenül attól, hogy szakszervezeti bizalmit, közös képviselőt vagy a szülői munkaközösség elnökét kell-e megválasztani.

A hatalmas köztéri jelenlét, a heves indulatokkal és kölcsönös lejáratásokkal fűszerezett kampány ezt a lelkiállapotot látszik visszatükrözni. Minél kisebb a tét, annál erőteljesebb a színjáték. A kormánynak elemi érdeke fönntartani a látszatot, hogy saját rendszerén belül leváltható vagy legalábbis hatalma ellensúlyozható (holott nem), míg az ellenzéknek azt, hogy van funkciója (holott nincs). Mindeközben a szereplők egyre jobban hasonlítanak egymásra, egy vélt választói átlagigénynek való megfelelés érdekében ugyanazzal a szociális demagógiával, rendpártisággal, és ha kell, akár etnikai előítéletek fölkorbácsolásával operálnak.

Hogy az egész mennyire csupán illúzió, a választóközönség átverése, azt mi sem mutatatta meg jobban, mint Falus Ferenc szép emlékű főpolgármester-jelöltsége. Róla így írt minden demokraták jövőbeni egyesítője: „más pártoknak nem adok tanácsokat. Inkább mutatnék példát. Példát arra, hogy miként kell kinyitni a pártot… Esetleg kis lépésekkel megtalálhatók az új emberek, ahogy kötélnek állt most Falus Ferenc is, aki tényleg legyőzheti az otromba és Budapesthez méltatlan Tarlós Istvánt”. Falus természetesen nem homo novus, hanem ezeregyszáz éve szoci káder, csupán a nagyközönség számára volt teljesen ismeretlen, ami – ha még karizmáját is idevesszük – eleve teljesen esélytelenné tette Tarlóssal szemben, de túlélésre bazírozó baloldali ellenzék vezetői úgy gondolták, Pistának jó lesz. Addig is úgy tűnik, hogy van kihívó, úgy tűnik, hogy ennek az ellenzéki politizálásnak van értelme.

2010-ben a Fidesz hatalmas elánnal kezdet a 89-es rendszer lebontásához, a hatalommegosztásra, a joguralomra, a piacgazdaságra épülő rend fölszámolásához. A munkát 2014-ben az ellenzék fejezte be azzal, hogy konszolidálta a konszolidálhatatlant. Szavakban elutasította a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, de részenként elfogadta az összes találmányát: az alaptörvényt, a nyugdíjrablást, a trafikokat, a választási rendszert.

Vannak, akiknek most lett elég, a fővárosi választási szisztéma átszabásakor. A tekervényes jogi megoldás nemcsak az ellenzéket hozta ismételten lehetetlen helyzetbe, és nemcsak az Alkotmánybíróságot alázta porrá, de sokadszorra meghágta a Fidesz saját törvényeit is azzal, hogy választójogilag egybekapcsolt egymástól teljesen független önkormányzatokat, nagyjából értelmetlenné téve a kerületi választásokat (vagy a fővárosit). A baloldali ellenzék erre a helyzetre állt elő azzal a válasszal, hogy Falus Ferenc (valamint a parádésnál parádésabb helyi jelöltek sorával). Abszolút érthető, ha valaki ezt követően úgy érzi, ez már nem az ő meccse, kormány, ellenzék folytassa nélküle.

Te is más vagy, te sem vagy más

Azonban az élet megy tovább, nincs értelme az idők végezetéig azon derpegni, hogy mit lehetett volna korábban tenni, és hogy a NER itt marad a nyakunkon, mert itt marad a nyakunkon. Legfeljebb elmélázni lehet azon, hogy milyen erők és reflexek segítették ezt.

Itt egy bekezdés erejéig visszatérnék Falus Ferencre. Pontosabban arra, hogy honnét is származik ez a remek személyi javaslat. Igen, ugyanonnan, ahonnét a fantasztikus tavaszi összefogás is: Bitó László lakása közeléből. A dúlt-keblű mélydemokraták képtelenek kilépni saját értelmezési keretükből, legalább eltöprengeni a rendszerváltást követő két évtized kudarcán, tudatára ébredni annak: hogy az a berendezkedés intellektuálisan és morálisan is elfogyott, a tapasztalatok levonásának és földolgozásának elmaradása pedig nagyban segíti a Fideszt saját hatalmi szerkezetének kiépítésében. A baloldali ellenzék és szellemi hátországa viszont csak a kéttömb-rendszert igyekszik rekonstruálni, újból és újból megkísérli összerakni azt az alakzatot, amelyik együtt és részenként is esélytelen.

Sok más mellett ott tévednek, hogy a Jobbik miatt a korábbi állapot már nem állítható helyre: a megcsömörlötteknek kínálkozik az MSZP-n és utódszervezetein kívül is választás. Az én szememben éppen emiatt – tehát azért, hogy a végtelenül egyszerű logikájú és végtelenül unalmas szekértábor-küzdelemnek legyen ne szélsőjobboldali alternatívája is – értékelődött föl az LMP, bár ideológiailag nekem a Seres László-i értelemben vett Seres László felelne meg, mégpedig anarchista és neokon korszaka vegyesen.

Ez a világnézeti kavalkád amúgy is jellemző az LMP tavaszi szavazótáborára, de Magyarországon ebben még semmi meglepő nincs. Amiben viszont van az az, hogy a tényleges magyar törésvonalakat is át lehet időszakosan hidalni, hogy a múlt és a közelmúlt megítélésben nagyon különböző emberek is meg tudnak érkezni ugyanarra a helyre, hogy az oldalakon belülről érkező decens bírálatoknak igenis lehet személyes következménye. Számomra ebben a szürreális és lehangoló esztendőben, ha volt, ami közéletileg kellemes élményt okozott, ez volt az. Novák Tamás Mandineren megjelent, megrázó publicisztikája. Annak bizonysága, hogy lehet jobban szeretni a hazánkat, mint saját falkánkat.

Csakhogy.

A Lehet Más a Politika teljesen beleragadt a két oldal közt egyensúlyozó szerepbe, márpedig ha abból indulunk ki, hogy a két oldal egyikén sem lelhető föl igazság, akkor azt a két oldal között sem találhatjuk meg. Mégis a párt energiáinak legnagyobb részét változatlanul arra fordítja, hogy magát az óbaloldaltól megkülönböztesse, nem egyszer olyan rágalmakkal szemben védekezve, amelyeket csak a kormánypárti marketingesek ötlöttek ki az úri közönség rémisztgetésére, de az LMP ezzel a viselkedésével hitelt ad ezeknek a rágalmaknak. Továbbá, ha az egyik félnek módjában áll törvénykezni, intézkedni a másiknak meg csak badarságokat beszélni, akkor a kettejük közti mérlegelés óhatatlanul aránytalan lesz, főleg, hogy most éppen ott tartunk, hogy a virágültetést, a kerékpározás-népszerűsítést, a délutáni fölvilágosító foglalkozások rendezését, az alternatív színjátszást meg mindenféle más egyebet célul kitűző szervezetek támogatására szakosodott alapítványt karhatalommal fegyelmeznek meg.

Lélektanilag persze érthető, ha egy társulat az egyik irányból csak gyalázkodást és gyanúsításokat kap, a másik oldalról meg bezzegellenzékiként csupa elismerést, akkor látszólag közelebb sodródik az utóbbihoz. Egy probléma akad ezzel: teszek magasról az LMP lelkére, de elfogadom, hogy többen még így is az ökoszocikat tartják a legkevésbé kompromittáltnak és romlottnak.

A városi levegő szabaddá tesz

Marad még az a lehetőség, hogy az ember nem vesz tudomást a körülményekről, mondja a saját szövegét, nem azért száll be a politikai versenybe, hogy győzzön, hanem, hogy álláspontját bemutathassa, és várja, hogy saját kompromisszummentes elképzelése utat törjön magának. Nagyjából, ahogy Bokros Lajos teszi.

Bokros azt vette a fejébe, hogy létrehoz egy nyugatos, jobboldali tömörülést. Most tekintsünk el a korábbi politikai kanyaroktól és attól, hogy létezhet-e jobboldali párt jobboldali szavazók nélkül, meg attól is, hogy az elvi precizitás, ha nem költségvetésről, makroadatokról, vagyonról van szó, igen gyakran kicsorbul. Csak az alapvető dilemmát nézzük, tehát azt, hogy ahhoz, hogy vegytiszta elképzelések, programok közül lehessen válogatni ahhoz előbb meg kell törni a törzsi alapon szervezett brancsok világát; az pedig elég egyértelmű, hogy ebben mindegyik szereplő ellenérdekelt.

Lehet, hogy Bokros Lajosnak szelektív a memóriája, de nekem nem. Én még jól emlékszem arra, hogy mi történt vele négy évvel ezelőtt. A szánalmas végkifejlet, a retkesattilás bohózat ellenére izgalmas kísérlet volt, hogy a magyar besorolás szerint jobbról érkező MDF és a balról érkező Bokros közösen próbáljon új, konzervatív-liberális pártot építeni. Nemcsak a saját hibájuk, hanem a fenenagy demokraták mesterkedései a választási bizottságokban és a médiában is hozzájárultak ahhoz, hogy a formáció kizúgjon a parlamentből a véleményformálók általános rötyögésétől kísérve. Most az ő élükre állt Bokros: nem megtöri, hanem erősíti a törzsi logikát, nem mellesleg növeli az ideológiai katyvaszt.

Létezik még egy gond a Fidesszel szemben az egyéni jogokat és felelősséget, az államtól függés veszélyeit hangoztatókkal (és ez igaz Fodor Gábor fantompártjának egészen valóságos jelöltjére is), hogy képtelenek hitelesen megjeleníteni, amiről beszélnek. Ugyanúgy elitista zárványok jelöltjei, akik kinyilatkoztatnak és tervezeteket sorolnak, noha – ha már önkormányzati választás – akkor itt volt az alkalom, hogy Budapesten és pár másik nagyvárosban a Hoffmann-Semjén álszenteskedéssel és a Szijjártó-Rogán KISZ-csinovnyik, neodandy életpályamodellel szemben föl lehessen mutatni valami mást. Ám az elmúlt hetekben kísérlet sem történt a fesztiválok és biciklisfutárok, a kocsmák és utcai önkéntesek, a karitatív szervezetek és informatikai vállalkozások, a galériák és street art galerik szabad Magyarországának megjelenítésére.

Paradox módon ezek megőrzését még leginkább a fideszes tanácselnököktől lehet remélni, akik nagy része föltehetőleg kompetensebb településirányító, mint sebitben előrángatott ellenfele. Ám, ha nincs is így, akkor is nehéz vitatkozni azzal, aki nem akarja fölégetni városát ezért az ellenzék kedvéért, aki nem szeretné, hogy egy kormányzattal elhúzódó háborúskodás áldozatául essenek a terek, utcák, parkok, intézmények. Ha lehet opportunista az ellenzék, akkor lehet az a választó is. Majd ráérnek a haza üdvével törődni, ha majd a hivatalos ellenzéknek az fontos lesz. Kár, hogy én a mobilgáttól és Újszínháztól, hajléktalan-vegzálástól és utcaátnevezésektől, Vitézy Dávidtól és Nemcsák Károlytól nehezen tudok eltekinteni.

És, hogy akkor mit fogok csinálni vasárnap? Ja, azt nem tudom.