Az antidemokratikus-antiliberális-antiszociális, tekintélyelvű kormányzat a társadalom független intézményeinek szánalmas maradéka ellen intézi az utolsó utáni rohamot.

Nem is annyira az autoritárius, mint amennyire a totalitárius államok módjára azt ordítja a független, a kritikai, az ellenálló csoportokra, hogy „a külföld ügynökei”, mert olyan közismert, csöppet se titokzatos nemzetközi forrásokból is kapnak támogatást, mint a norvég és a svájci alapok vagy a Soros Alapítvány (illetve az OSI), és mert a világsajtó (nemcsak a nyugati, hanem a kelet-európai sajtó is) megrökönyödésének vagy fölháborodásának bátorkodik kifejezést adni. A fokozódóan sovén közhangulatban ez mintha azt jelentené, hogy „a globális háttérhatalom” zsoldjában álló nem kormányzati, független, önkéntes szervezetek (NGO-k) esetében nincsenek többé alkotmányos szabályok, törvényi előírások, jogszokások, a demokratikus ildomról nem is suttogva.

(Megjegyzés „a globális háttérhatalomról”: „a kommunizmus és a liberalizmus ugyanaz”, „a munkásmozgalom és a nagytőke ugyanaz”, „a jobb- és a baloldal között nincs különbség, mi németek [olaszok] vagyunk”, „a proletár internacionalizmus és a tőkés globalizmus ugyanaz”, „mindkettő mögött a zs…k állnak” – ezek a fasizmus régi, jellegzetes, hagyományos jelszavai. Az antikapitalista árnyalatú [és evvel összhangban antietatista, patriarchátus-ellenes, homofóbia-ellenes] áramlatok összemosása a piaci fundamentalista neokonzervatívokkal ennél semmivel se jobb. Ugyanakkor igaz az is, hogy a piaci liberálisok és a valódi baloldaliak valamicskével közelebb állnak egymáshoz, mint a diktatúra híveihez, a szélsőjobboldalhoz. Bár nagy népfronti mozgásokat nem észlelünk. Megjegyzés itt lezárva.)

Tovább: több – helytelenül „civil szervezet”-nek nevezett vagy ócsárolt – NGO adószámát elvették, ezért csak igen nehezen folyósíthat támogatásokat, nem világos, hogyan költhet majd folyamatban lévő programjaira és projektjeire.

A Magyar Nemzet c. radikális jobboldali napilap – finoman szólva: titkosszolgálati módszerekkel és/vagy ihletésre – betört a magyar állam egyik legfontosabb főtisztviselőjének, a nép ügyvédjének (az ombudsmannak) a bizalmas hivatali levelezésébe (a levéltitok megsértése állítólag bűncselekmény, de sebaj), és nyilvánosságra hozta a szenzációt: az ombudsmani hivatal munkatársai az egyik döntésük megfontolása közben, majd nyilvánosságra hozatala előtt tartalmi és médiastratégiai kérdésekben konzultáltak a témakör legjobb ismerőivel, az emberi jogok legtekintélyesebb magyarországi védelmezőivel, az egyik társadalmiáldozat-csoport (a drogosok, az ún. szenvedélybetegek) gyógyításának szakembereivel. In petto, ahogy szokás. (Ráadásul kiderült, hogy a jogvédők levele – ha egyáltalán hiteles – semmiféle konkrét hatást nem gyakorolt az ombudsmani hivatalra, az időzítés se úgy történt, ahogy ők szerették volna. Csak levelezgettek, mint annyian. Mertek beszélgetni, a szokásos démoni eredményességgel…)

Botrány!

Magyar úri becsületszavát adná nekünk Lázár János miniszterelnökség-miniszter, aki most az ombudsman lemondását vagy lemondatását követeli, hogy ő soha nem konzultál a hivatalán kívüli személyekkel döntései körvonalazása közben vagy előtt? Hiszen, ha nem tévedünk, épp most kérte föl ilyesfajta funkció betöltésére a népszerű Zoltai Gusztávot, s ezért ráadásul csinos honoráriumot ajánlott föl neki, nem úgy, mint az ombudsmani hivatal a TASZ szakértőinek.

Az tény, hogy a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) és a többi jogvédő NGO nincs jóban a demokráciaellenes rezsimmel, mi több: nemzetközi színtereken is meri keményen bírálni – de hol van az előírva, hogy az alapvető állampolgári jogainkat az alkotmány és a hatályos jog értelmében védő ombudsman csak a rezsimmel meghitt jó viszonyt ápoló szervezetektől kérhet tanácsot, s csak velük beszélheti meg stratégiáját és taktikáját?

A (szerintünk) súlyosan törvénysértő módon beszerzett levelezés közelről érinti Kocsis Máté VIII. kerületi (szélsőjobboldali) polgármestert, a drogosok és a hajléktalanok ostorát, aki – a tőle megszokott szubtilis intelligenciával és árnyalt retorikával – úgy vélekedik, hogy „a droglobbi befészkelte magát az ombudsmani hivatalba”. Ezen azt érti, hogy a tűcsereprogramot intéző TASZ-nak van némi befolyása a nép ügyvédjének a munkatársai körében. A tűcsereprogram köztudomásúlag arra való, hogy elejét vegye a kábítószer-„élvezők” HIV- vagy AIDS-fertőzésének, s az első lépés a leszok(tat)áshoz vezető kínosan hosszú, nehéz úton. Kocsis Máté kerületi államférfi nem akarja látni a maga kiskirályságában az „anyagozókat” (és a hajléktalanokat és egyéb szegényeket). Ezért jó, ha az illetőket elviszi az AIDS, nem érdemelnek mást.

De van-e a rezsim vezető képviselőinek erkölcsi joguk rá, hogy ilyesmiket óhajtsanak? Nem tagadható, hogy a konszolidált, rendszerető, higiénikus, polgári életmódot folytató lakosságnak nincs ínyére szakadt, motyogó drogosokat látni az utcán meg a lépcsőházban.

De ínyére van-e szakadt, motyogó alkoholistákat látni ugyanott?

Hiszen a nemzet vezetői a legnagyobb nyilvánosság előtt vesznek részt a legveszedelmesebb kábítószert népszerűsítő drogfesztiválokon („pálinkafesztiválokon”, „borfesztiválokon”), kábítószer-ültetvények (ún. szőlők és gyümölcsösök) művelésére támogatásokkal serkentik a legfatálisabb drogmaffia („borászok”, „pálinkafőzők”) derék tagjait, „nemzeti dohányboltokkal” ösztönzik a rákkeltő nikotin élvezetét – olyan országban, amelyben a legfrissebb statisztikák szerint jóval többen és jóval többet isznak és dohányoznak, mint a vodkájáról és mahorkájáról elhíresült Oroszországban. (És drogmámorban danolásznak nemzetünk vezetői – a tévében! – arról, hogy a fehérvári huszárok kislányokat „hágnak meg”, vagyis a nemzeti radikális HÖK szellemében teszik katonásan magukévá a fiatal nőket, esetleg elhanyagolva azt, hogy beleegyezésüket kérjék.)

A droglobbi nem ott van, ahol keresik. (Mellesleg magam is drogos vagyok – szeretem a bort, ahelyett, hogy a sokkal ártalmatlanabb vadkendert szívnám, s evvel óvnám az egészségemet –, de nem vagyok rá büszke. A bor Európában kulturálisan magasabb „rangja” erkölcsi és orvosi szempontból fabatkát sem ér.)

A rendszer azokat akarja kriminalizálni, akik megpróbálnak segíteni a szerencsétlen drogosokon – és a leszokás felé terelni őket –, mert minden társadalmi problémát büntetéssel és diszkriminációval (hátrányos megkülönböztetéssel) szeretne úgymond „megoldani”. A rendszer ebben egységes. A „dzsentrifikálás” – azaz a szegények kiűzése a városok belterületéről – szoclib polgármesterek gyakorlata is (volt), pl. Budapest IX. kerületében (az elkövető ismét a balközép jelöltje), a balközép XIII. kerületi (bálványozott) jelöltje a térfigyelő kamerák legnagyobb elterjedtségével kampányol, a XVIII. kerületi („baloldali”, „ellenzéki”, „demokrata”) jelölt városőrséget javasol fölállítani: ütni kell az igazságtalan és egyenlőtlen társadalom nyomorgó áldozatait.

A cselekvő együttérzés, a tevékeny humanizmus szerény – és sajnos csekély számú – munkásainak neve pedig a rezsim szótárában: „buzilobbi”, „droglobbi”. Az Alkotmánybíróság, a számvevőszék, a települési „önkormányzatok” hatásköreinek elvonása, a munkahelyi beleszólási (és általában a szociális) jogok megvonása, a médiaszabadság szétverése, a házszabály reformjával a parlamenti nyilvánosság korlátozása, az egyetemi autonómia fölszámolása, a közoktatás centralizálása és etnicista indoktrinációja, a hivatalos, mélyreakciós ideológia rákényszerítése az összes intézményekre, a bírói függetlenség aláásása, a közigazgatás „átpolitizálása”, a politikai indítékú „átszervezések”, elbocsátások, leváltások, áthelyezések, nyugdíjazások sorozata (és a tehetségtelen, tudatlan szélsőjobboldali pártbürokraták tömegeinek előléptetése), az oligarchák közötti méltatlan, az államéletet helyettesítő összecsapások, a magyar kultúra szétzúzása, a giccsdiktatúra bevezetése után most az amúgy is meggyöngített ombudsman van soron. Ha volna tábora Magyarországon az ún. demokráciának, akkor a munkanélküliek elleni („közmunka”!), a hajléktalanok, a romák, a vallásszabadság elleni államigazgatási és törvényhozási merényletekkel szemben százezres-milliós tömegtüntetések szerveződnének.

Arról, hogy a kormányzó jobboldal mit gondol a kisebbségekről, híven tanúskodik a rezsim egyik ideológiailag is számottevő szereplőjének ragyogó nemzetközi szereplése, mindenki ellen, aki „marginálisnak” számít – ebben az esetben a melegek, a GLBTAQIIA stb. populációk – bármi megengedhető.

Vér nem folyik, bár a magyarországi közvéleménynek a romagyilkosságok ügyében tanúsított közönye (s az internetes konteó-szubkultúrák hajlama rá, hogy az áldozatot vagy a hiperglobalista marslakókat hibáztassák) láttán nem is értjük, miért. Akkor se volna semmi.

A rendszer egyik legfőbb titka az, hogy az áldozatok egyik (még dolgozó, úgy-ahogy még lakó, a kispolgári lét utolsó foszlányaiba kapaszkodó, kétségbeesetten takarékoskodó, éjjel-nappal számlaleveleket olvasó) rétegét sikeresen állítja szembe azokkal, akiket az előbbiek túlélésre nem érdemes élősdinek tekintenek, mert versenytársuk az állam által újraosztott javakért és szociális szolgáltatásokért folytatott néma viaskodásban. Ha az éhezőket úgy-ahogy jóllakatják, ha a hajléktalanokat nem hagyják télen megfagyni, ha a kábítószereseket gyógyítani próbálják, nem agyonverni, ha a nőkre is érvényesítik az „egyenlő munkáért egyenlő bért” szabályt, és legfőképpen ha a munkanélkülieknek, mindenekelőtt a cigányoknak is folyósítanak segélyt – akkor az alsó középosztály és a megmaradt, csekély munkásság fölső rétege mozgósítható az underclass ellen, a kiszolgáltatott szegények, betegek idősek stb. ellen, az állami újraelosztás improduktívnak tetsző alanyai ellen, akiket valamiféle büntető rendszerben látna szívesen az autoritárius közvélemény. (És a bevándorlókérdés komoly formában még föl se merült, csak a jóstehetségű miniszterelnök atyailag uszító beszédeiben.)

Evvel ideológiailag rímel a középkori szellemben szintén improduktívnak tekintett bankok, takarékpénztárak stb. elleni paranoid propaganda, amibe metaforikusan belefoglalják az energiaszolgáltatókat is (a gáz csak úgy jön a természetből a csövön, ezek meg zsebre vágják a suskát) – ami nem azt jelenti, hogy a devizahitelezés nem volt disznóság (de az volt), és hogy a rezsiköltségek nem túl magasak a szegények számára (akiket segíteni kellene ebben, de nem a leggazdagabbakat, akiknek a legjobban esik).

Az ún. meg nem érdemelt juttatások körülötti „morális pánik” teszi plauzibilissé a rezsim represszív világnézetét és elnyomó politikáját. „Lefizetett külföldi ügynökök akarják a pénzünket drogosoknak, buziknak, cigányoknak adni” – ez a kurta bölcsesség helyettesíti a honpolgári, szociális és jogegyenlőség alkotmányos tanát, és röpíti diadalról diadalra a hátrányos megkülönböztetéssel kimondottan hivalkodó kormányzat szélsőjobboldali irányítóit. Ez a xenofóbia, a Nyugat-ellenesség, a megfogható tárgy nélküli antikommunizmus, antiliberalizmus és antiszemitizmus társadalmi bázisának legfontosabb világnézeti eleme. Ez az a közhangulat, amelyben a Műcsarnok új igazgatója országos kacaj nélkül kijelentheti, hogy „a művészet ne kritizáljon”, és hogy a népeknek jól fölismerhető arc- és tájképekre van szükségük. (A kőszívű ember fiait pedig kirakják a tanrendből, mert ez túl bonyolult már a dolgos középosztály lányainak és fiainak.)

Az igazságtalanság és egyenlőtlenség hívei azok között is számosak – talán a legszámosabbak – , akiket a leginkább sújt. A sikeres roma polgármester tyúktolvajnak nevezi a cigányokat a HVG-nek adott interjújában. Csak úgy könnyedén, humorosan, kedvesen.

Minek ide ombudsman? Hiszen megy ez magától.