Várható volt.

Várható volt, hogy ez a rendszer egyszer csak – mint nemzedékem ifjúkorában – rendőröket küld a valóságos rendszerellenzék nyakára, hogy a jard elhurcolja (előállítja, őrizetbe veszi, letartóztatja) a, bocsánat a közhelyért, szabadság kis köreinek bentlakóit, azokat a főleg, hála istennek, fiatal aktivistákat és militánsokat, akik tesznek is valamit a szerencsétlen magyar népért, amelyet az unalomig, a beletörődésig, a katatóniáig, a némaságig gyötör a rendszer. A rendszer és vezetői – és itt most terminológiailag csak Ady a megfelelő –, e „sírjukban is megátkozott gazok”.

A Nemzeti Nyomozó Iroda és a Készenléti Rendőrség (szívünknek kedves szavak ezek) elvitte Móra Veronikát, az Ökotárs Alapítvány igazgatóját, sor kerülhet az Autonómia Alapítványra és a DemNetre is. Volt – jellegzetesen tétova, politikailag bizonytalan, báva, nyájas, jámbor – tüntetés is, ahol a „baloldal” által budapesti főpolgármesternek jelölt, szédült, lunátikus humorista viccesen megjegyezte, hogy fagyizni is volt. (Ez az érzékeny humanista még több térfigyelő kamerát követel a fölforgató elemek, drogosok és színesek kordában tartására.) A Civil Rádió ijedten bizonykodott tegnap (hétfő, 2014. szeptember 8.) este, hogy az emberi jogi csoportok az Orbán előtti kormányok előtt is fölszólamlottak a jogsértések és miegyebek ellen. (Még szép.) Ma (kedd, 2014. szeptember 9.) reggel a Klubrádió – a szabad Magyarország hangja! – a házkutatás tök érdektelen részleteiről motyog valamit. Miért nem hagyták a hatósági eljárás alá vont (és folyamatba tett) személyt telefonálni? Mert kuss van, azért. Mert az ún. jogállamnak már rég annyi. Azért.

A „nyomozást” a MIÉP (kvázinyilas) párt korábbi, a Trianon Társaság jelenlegi „aktívája”, M. Gábor elkövető vezeti a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) részéről. A házkutatást magas rangú rendőrtisztek végezték (3 alezredes!), az előadó („ea.”) Viszkocsil László r. hdgy., akit ez úton is bajtársiasan köszöntünk.

Amikor elkezdte a rendszer zaklatni a norvég alap által támogatott NGO-kat, ezt írtam: „Az elszántan egyenlőségellenes jobboldali rezsim – amely képes volt mindennemű tiltakozás megkockáztatása nélkül bevezetni a szociális segélyezés helyett a büntető jellegű kényszermunkát (»közmunkát«), s ennek révén megtorolni a redisztribúciós balszerencsét – létérdeke az egalitárius és emancipatorikus politikának mint élménynek, tapasztalatnak, életstratégiának az elfojtása. Ezért kell a fölszabadító, védelmező, megengedő, részvétteli, együttérző, képzeletgazdag, inventív, innovatív szociális, politikai, művészi és filozófiai praxisokat szétbarmolnia.

A kormányzat taktikája nem ostoba, hanem gonosz.

Ha nem lázadtok ellene, meg fogtok dögölni.”

Hát nem lázadtunk ellene, s megdöglünk.

Amikor az igazi ellenzék – mert az alternatív, fiatal, helytelenül „civil”-nek nevezett, hiteles és hatalomtól idegen baloldal (feminista, egalitárius, antirasszista, kritikus, fogalmi-racionális, szelíd és gyakorlatias) az! – megsemmisítése a cél, akkor ez már nem „illiberális” állam, akkor ez már a rendszeren kívüli projektek erőszakos elnyomása. Ezt persze már nem lehet a szokásos módon opponálni. Az ilyen totalitárius (elnézést az illetlen kifejezésért) disznóság (a „totalitárius” az illetlen, nem a „disznóság”, ez csak pleonazmus) másfajta választ kívánna. A baj csak az, hogy az ilyen rendszert békésen és belülről – „a történelem tanúsága szerint” – még szinte sohasem döntötték (no jó: változtatták) meg.

Pont ezért, emiatt és e célból olyan a totalitárius/autoritárius/idiotikus rendszer, amilyen. Hogy ne lehessen békésen és belülről megdönteni (no jó: megváltoztatni).

A följebb hivatkozott cikkemről azt írta a nemzeti konzervatív, mérsékelt jobbközép Magyar Nemzet, hogy érte bizonyára norvég koronában kapom a honort. (Azt képzeli a fószer, hogy balos blogok honoráriumot fizetnek!) Amikor Tóth Dezső akadémikus, a Magyar Népköztársaság művelődési miniszterének első helyettese Aczél Györgynek, az MSZMP KB titkárának írott följegyzésében „Tamás Gáspár Miklós rendszerellenes uszító rabulisztikáját” panaszolta anno, máig érvényes hatállyal és irállyal intézte el azt, amit művelek és művelni fogok.

Itt jön.

(A következő passzusokat Bretter Zoltán lenyűgözően érdekes Woodrow Wilson-esszéje idézte az emlékezetembe az Ex Symposion kiváló 84. számából [2013] – ez a folyóirat abban a Veszprémben jelenik meg [egyelőre], amelyben a helyi napilap szerkesztőségéből a minap tíz [!] újságírót hajítottak ki, mert a Nemzeti Együttműködés Rendszerével inkompatibilisnak bizonyultak –, és persze ezek az idézetek is a rendszerellenes uszító rabulisztika körébe tartoznak.)

(Babits Mihály fordítása) „A despotizmus: ahol az állam önhatalmúlag hajt végre törvényeket, amelyeket ő maga hozott: tehát a közakarat, amennyiben azt a kormányzó az ő saját privát akarata gyanánt kezeli.” Ez a demokráciából származik, amely „olyan végrehajtó hatalmat alapít, ahol az összesség határoz az egyes fölött, és így az egyes ellen is, aki persze maga nem járul hozzá. Tehát az összesség határoz, amely mégsem összesség. Ez pedig az általános akaratnak ellentmondása önmagával és a szabadsággal.” (Az idevágó problémákat vitatja – Kis János könyvét, Az összetorlódott időt elemezve – magas színvonalon Weiss János, Bagi Zsolt, Rauschenberger Péter, Jankovics Márton a Holmi 2014. áprilisi és augusztusi számában. Tessék olvasni.)

Erről 1795/96-ban írt Kant „Az örök béké”-ben. A kérdést kicsit korábban („Ama közönségesen használt szólásról, hogy ez talán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban mit sem ér”, 1793, Mesterházi Miklós [kitűnő] fordítása) így jellemzi (Hobbes-szal szemben): „Látni való, minő rossz előidézője, amint az volt a morál dolgában is, a boldogság elve az államjogban. […] Az uralkodó saját fogalmai szerint kívánná népét boldogítani, és despota lesz; a nép nem engedné megfosztani magát önnön boldogságának általános emberi igényétől, és lázadóvá válik. Ha elsőbben is azt kérdezték volna meg, mi jogszerű (ahol is az elvek a priori bizonyosak, és nincs tere empirista kontárkodásnak), a társadalmi szerződés eszméje megőrizte volna kétségbe vonhatatlan tekintélyét; nem tényként ugyan (mint Danton szeretné…), csak mint minden közjogi alkotmány megítélésének általában vett észelvét. S beláthatjuk: mielőtt megjelennék az általános akarat, a nép semmiféle kényszerítő joggal nem bír parancsolója fölött, hiszen csak általa kényszeríthetné jogszerűen, ám ha már megjelent, megint csak nem eshetik szó a népnek ura fölött gyakorolt kényszeréről, hisz akkor a nép maga volna a legfőbb parancsoló; következőleg a népet államfőjével szemben kényszerítő jog (az ellenkezés szavakban vagy tettleg) soha nem illeti meg.”

Ez a helyzet.

Ámde:

„Mert ha meg akarnánk [a néptől a toll szabadságát] tagadni, az nem annyit tenne pusztán, hogy legfőbb parancsolója előtt… minden jogigényétől megfosztanánk. […] Az általános elvet, amelyhez igazodva a nép saját jogait negatíve megítélheti […], a következő tétel mondja ki: amint a nép önmagára nézvést nem határozhat, akként a népről nem határozhat a törvényhozó sem.” (Kiemelések végig az eredetiben.)

Nyilvánvaló: a jelenlegi helyzethez – mint a két világháború között is Európában – a modern jogállam liberális és demokratikus elemeinek leküzdhetetlen ellentmondása vezetett el. „A boldogság elve az államjogban”, azaz a demokrácia, szükségképpen a jogszerűség fölé emeli magát, s így aláássa a szabadságot; a szabadelvűség elveszi a hathatós (kényszerítő) jogot a néptől a szuverénnel szemben, s így aláássa a szabadságot. A polgári társadalomban (és más társadalom nincs) a kettő borulékony egyensúlya teremt olyan szférákat, amelyekben – körülzárva a jog és az állam kényszerétől – a szabadság rezervátumai fönnmaradhatnak. Ilyen a civil társadalom (mítosza), ahol szerződéses, tehát önkéntes és egyenlő viszonyok uralkodnak (elvileg), s az állam távolléte folytán a partnerek egyikének sincs kényszerítő joga a másikkal (a többiekkel) szemben.

Magyarországon és másutt Kelet-Európában ezt összekeverik avval, hogy a politika (nem az állam legitim kényszere) idegen a civil társadalomtól – ez meghökkentő abszurdum! –, így defenzívába kerülnek a zsarnoki állami túlhatalommal szemben, és képmutatásra szorítják önmagukat. A közkeletű publicisztikában még a szakszervezeteket se (!) számítják a civil társadalomhoz, csak az NGO-kat, nem szólva a civil (polgári) társadalom olyan fontos, nem az államhoz tartozó alkatrészeiről, mint a politikai pártok és mozgalmak vagy a piac.

A civil (polgári) társadalomban is vannak – magától értetődően – kötelezettségek, amelyek azonban önkéntes-szerződéses kötelezettségvállalásokból származnak (igaz, teljesítésüket a jog kikényszerítheti, de ez polgári jog, nem közjog vagy államjog). Amennyiben azonban a civil társadalom valamelyik komponense – szemben fogalmi meghatározásával – uralkodik (vö. egypártrendszer), azaz magánemberek csoportja önkényesen közjogi entitássá nyilvánítja magát és államhatalomra tesz szert, s így magánérdekei folytán – mint közjogi-állami tényező – kerül szembe a civil társadalom többi csoportjaival (érdeken nem kizárólag vagy akár elsősorban anyagi érdeket értünk). Ebben nem az a legfontosabb, hogy ez a csoport – teszem azt – faji és osztályelőítéletekkel megvert, soviniszta, nőgyűlölő, homofób, jómódú, jogvégzett, álkeresztyén, fiatal és középkorú, heteró, fehér férfiak tetszőleges halmaza (más jellegű csoport is betölthetné ezt a szerepet), hanem az, hogy az önkény szisztematikus gyakorlása hatályon kívül helyezi a társadalmi szerződést.

Ez de facto forradalmi helyzetet jelent akkor is, ha senki és semmi se mozdul, mert nincs – vagy fölöttébb hiányos – a közjogi autoritás, hiszen az egymásnak és az alkotmányosság fogalmának (s a tőle elválaszthatatlan természetjognak) ellentmondó, látszólag és külalakilag „törvénynek” vagy „rendeletnek” vagy „határozatnak” tetsző kényszerintézkedések (jogtalanságuk folytán) önmagukat cáfolják, ezért csak korlátozottan alkalmasak az engedelmesség (törvénytisztelet, jogkövető magatartás) előidézésére.

Most nem az a lényeges, hogy történetesen én mit gondolok a természetjogról (súlyos kételyeim vannak, és nemcsak historista vagy szociologikus eredetűek) és a rá támaszkodó alkotmányosságról, hanem az, hogy ez az elismert és nyilvánosan megerősített fikció (ez nem lenéző kifejezés, hanem a szokás szerint a jogi normák alapjául szolgáló, elfogadott képzet) formálisan még a magyarországi államrend alapja, s ennek a fikciónak a függvényében lehet a magyar állam az Európai Unió és más nemzetközi (jogállami) szervezetek tagállama, s nem utolsósorban e szövetségek gazdasági és politikai haszonélvezője.

Nemcsak az a baj, hogy a magyar államnak (és a nemzet vezetőjének) mindenféle (hatályos, kihirdetett) nemzetközi szerződésekkel és egyezségokmányokkal össze nem egyeztethető zsarnoki önkényeskedéseit rossz szemmel nézi a nyugati sajtó (illetve „a globális háttérhatalom”, „a befolyásos liberális körök”, értsd: a zs…), hanem az, hogy a magyar állam hovatovább csakugyan elveszíti az EU-tagság (és más hasonló betagozódások) jogalapját. Hogy az ebből önként adódó következtetéseket mikor vonja le nyilvánosan az Európai Unió, az politikai kérdés – és a jogalap akkor is elvész, ha soha nem vonja le őket. Bár mindenki tudja, mégse fölösleges emlékeztetni rá, hogy a nálunk becikkelyezett és kihirdetett nemzetközi jogi dokumentumok a hatályos magyar jog részei, és nem holmi külföldi mesterkedések. Érvényesítésük a magyar állam föladata, s ha a magyar állam erre nem hajlandó, akkor ex-lex állapot áll elő. (Halmai Gábor az Élet és Irodalom 2014. szeptember 5-i számában közölt meggyőző cikkében nem így fogalmaz, de megállapítja, hogy ami itt van, az rosszabb, mint amit „illiberális demokráciának” szoktak nevezni.)

Ám itt még szélesebb összefüggésekről is szó van, nemcsak a nemzetközi alapjogi anyag vagy az európai acquis communautaire követelményeiről.

Jürgen Habermas A kommunikatív cselekvés elmélete (1981, magyarul: 2011) c. nagy munkájában (II, vii, 3) ismerteti és bírálja Talcott Parsons elméletét a modernség három forrásáról: ezek az ipari forradalom (elkezdődött Angliában a XVIII. században), a demokratikus forradalom (elkezdődött Franciaországban 1789-ben) és az oktatási forradalom. Mindezek eredménye – egyszerűsítek – az általános racionalizáció volt, a lakó- és munkahely elválása, népjólét, az életkor meghosszabbodása, továbbá a rendi viszonyok (a születési, áthághatatlan rangkülönbség, tulajdonjogi korlátozások, továbbá a szerzetesi-papi kaszt és a laikusok közötti különbség) eltörlése, a jogegyenlőség és a hozzá tartozó kompetenciák széles körű elterjedése.

Ezeknek a visszavételével a romantikus és kultúrakritikai konzervativizmus (antimaterialista és antiracionalista beállítottsága folytán) elméletileg kísérletezett, majd a náci típusú totális állam a gyakorlatban is megpróbálkozott vele. A Magyarországon fokozatosan berendezkedő új állam hála istennek nem ilyen radikális. Célja egyelőre brutálisan szimpla: mindenfajta ellenállás és kontroll letörése. Az egyenlőtlenséget nem nagyon önti jogi formába, némely marginális rétegek kivételével, mint a munkanélküliek vagy a hajléktalanok (vagy – előreláthatólag – a bevándorlók). A civil társadalom olyan elemei, mint az ellenzéki pártok, a szakszervezetek már elvesztették a jelentőségüket. A sajtószabadságot erőteljesen korlátozzák. Rengeteg – gyakran bizonyíthatatlan, mert bürokratikus ürügyekre hivatkozik – a politikai indítékú elbocsátás. A független állami szervek (bíróságok, számvevőszék, települési „önkormányzatok”) hatásköre, befolyása folyamatosan épül le. A fölső- és közoktatást tönkreteszik. Terjed a konformizmus és a szervilizmus. Az uralkodó klikk bandaharcai jelentik a politikát. Antimodernista és nacionalista világnézetet erőltetnek az iskolákra és az állami médiákra.

És most a teljesen defenzív jogvédő, embermentő, karitatív szervezetek kerültek sorra. A közvélemény apátiája, tétlensége és tehetetlensége nem oka, hanem következménye a rendszernek.

A magyar szabadság elveszett.

S hogy miért adtam ezt a címet az írásomnak? Magam sem tudom.

Jól hangzik.