Magyarországnak, s benne a magyarországi zsidóságnak sem jó, ami az emlékév körül kialakult. Az egymásnak feszülő indulatok rossz hangulatot keltenek. Bár sokan elismeréssel nézik a zsidó közösség kiállását, mások aggódnak, hogy az antiszemitizmus növekedni fog az emlékezetpolitikai viták következtében. Harcos nyilatkozatok hátterében mind a kormány, mind a zsidó közösség vezetése érzi, valamit tenni kellene, ami csillapítja a feszültséget.

A konfliktusokat nem biztos, hogy azon a szinten, vagy épp azon a terepen lehet megoldani, amelyen keletkeztek. Az egymásnak feszülő akaratokat, ellentmondó állításokat, vagy ki nem mondott nézetkülönbségeket – különösen, ha nem tiszta intellektuális meggyőződés, hanem politikai érdek is meghúzódik mögöttük – nem mindig lehet azonnal kezelni. Lehetséges azonban, hogy a pillanatnyilag feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat félre lehet tenni, a vitázó feleknek más lehetséges együttműködési terepet ajánlani, vagy olyan megközelítésmódot, mely vitatott kérdéseiket más perspektívából mutatja, s ez által könnyebbé teszi egymás megértését, a vita feloldását, vagy a kiút keresését. A vita, vagy válság közepette ráadásul olyan ötletek, megoldási javaslatok is felbukkanhatnak, melyek a felek bejáratott viszonyának nyomvonalán nem biztos, hogy feltűnnének. A kihívás kreatív ötleteket is szülhet.

Az EMIH korábban felmerült javaslatát, hogy ne a vészkorszak emlékezetének jöjjön létre újabb központja (Sorsok Háza), hanem a magyarországi zsidóság többséggel való együttélésének egész története álljon egy létrejövő új intézmény fókuszában, a Mazsihisz is támogatta, sőt továbbfejlesztette. Egy Gyöngyös városában elindult kezdeményezés nevét kölcsönözve, a Mazsihisz vezetője azt javasolta: ne csak egy helyen jöjjön létre az Együttélés Háza, hanem akár országos hálózatként, több településen. Ha a terv valóra válik, érdemes volna az intézmények létrejötte előtt tanulmányozni a berlini zsidó múzeumot és a Varsóban most létrejövő hasonló intézményt, hogy ne csupán „városunk nagyjai” típusú kiállítások jöjjenek létre, hanem múzeumpedagógiai szempontból is használható, valódi társadalomtörténeti tárlatok.

Miért lenne különösen megfontolandó e javaslat, mely változtat a ritualizált emlékezetkultúra bevett formáin? A választ kicsit távolabbról kell kezdeni.

Amikor a múltfeldolgozás szóba kerül, a német példát szokták emlegetni. Nem tudni azonban, vezethet-e a diktatúra miatt több mint negyven évet késett magyarországi folyamat olyan megtisztuláshoz, mint az utóbbi néhány évtizedben a német politikai és média-elitben (s a felmérések szerint sokkal kevésbé a társadalom egészében). Persze, Németországban is több évtizedes késlekedés, hárítás után került sor az elit számadására és a tisztánlátásra. Ne felejtsük: az elkövetők és segédeik közül csak töredékük került a vádlottak padjára, s még a hatvanas években is mentettek fel egykori nácikat német bíróságok. A hidegháború sem segítette a folyamatot, melyben a második világháború győztes nyugati hatalmainak szövetségese lett Nyugat-Németország, akik ezért nem firtatták túlságosan az exnácik ügyét, az NDK-ban pedig a kommunizmus zászlaja alatt, lényegében szőnyeg alá söpörték a zsidóüldözés kérdését, akárcsak Rákosi és Kádár Magyarországán.

A magyar történeti tudatnak a saját élményanyaggal, a korabeli elit saját felelősségével kellene elszámolnia. A zsidókat a Horthy-rendszerben sújtó két és fél évtizedes állami antiszemitizmussal, a zsidótörvényekkel, a gazdasági és intellektuális ellehetetlenítéssel, a fegyvertelenül harcmezőre hurcolt, számtalanszor megalázott és sokszor magyar kéztől elpusztult munkaszolgálatosokkal, a zsidók kifosztásával és deportálásukban való közreműködéssel (Kamenyec Podolszk és a délvidéki mészárlás esetében a teljes felelősség a magyar hatóságoké), és a nyilasok tömeggyilkosságaival.

Tisztában kell lennünk néhány további ténnyel is. A számvetés időbeli eltolódása, Magyarország valamennyi elszenvedett traumája, kisnemzetivé vált léte, vesztestudata, s korántsem csupán felelősségelhárításként használt áldozati önképe következtében, ma talán nem tud olyan módon nyúlni történelméhez, s nem tud talán olyan mélyre ható lelkiismeret-vizsgálatot végezni, mint a gazdasági sikereket és a nemzeti újjászületést átélő Németország. Mindehhez hozzájárul, hogy a vészkorszak emlékezete éles aktuálpolitikai csaták tárgya, s ez gyakorta inkább akadályozza a múlttal való társadalmi szembenézést, másrészt az elit egy részében is jelen van, és hat az antiszemitizmus, illetve társadalmi méretekben hiányzik az együttérzés képessége.

Magyarország tragikus történelmű ország, mely részben jogos igazságérzettől hajtva folyamodott az I. világháborút követő békeszerződés revíziójáért. Ugyanakkor hamis tudatából: a Horthy-rendszer ideológiája és politikája következtében kapcsolódott össze társadalma gondolkodásában a két világháború között a revízió és a „zsidókérdés”, melyet a világgazdasági válság és a náci Németországgal kötött szövetség felerősített. A korabeli magyar állam felelőssége zsidó polgárai megbélyegzésében, kifosztásában és deportálásában akkor is tagadhatatlan, ha ez utóbbira csak a német megszállást követően és annak következtében, 1944-ben került sor, és nem korábban, akár Európa más államaiban. A politikai társadalom egy része – történeti források szerint – korábban is készen állt erre. E felelősséget nyomatékosítja a két és fél évtizedes antiszemita politika, a Horthy-rendszer ideológiájának lényegi eleme, mely lelkileg felkészítette a társadalmat, hogy polgártársai megkülönböztetésében, kifosztásában és deportálásában többségében ne botrányt lásson, hanem lehetőséget a haszonszerzésre. Kevesen szálltak tevőlegesen szembe az embertelenséggel, de nem feledhetjük, hogy voltak ilyenek is: emlékükből erőt és példát meríthetünk.

A rendszerváltás után mind a magyar jobboldal, mind a baloldal megkésve kezdett szembenézni elődjeik 20. századi felelősségével. Mentségükre szolgál, hogy a demokratizálódás folyamata, a jelen kihívásai lekötötték figyelmük nagy részét. Nincs közös nemzeti veszteségtudat, Trianon, illetve a vészkorszak ma is gyakran versengő szenvedéstörténetekként, ideológiaképző erőként jelenik meg az egyes politikai pólusokon, amiben szerepet játszik a rendszerváltás utáni időszak polarizálódása.

Nyugat-Németországban egy nemzedékváltás segítette a nácizmussal való szembenézést, nálunk több nemzedék távolából, s a pártállam közbeeső tapasztalatával nézünk vissza. Az elmúlt években Magyarországon felerősödött a fiatalok jobbratolódása. Ennek kevésbé oka a családi hagyomány, vagy a szembenézés szüleik-nagyszüleik együttműködésével a kommunista diktatúrával, mint inkább a mai baloldal csekélyebb vonzereje a jobboldal hagyományos értékrendszerével szemben, illetve a jobboldali politikusok hatékonyabb érzelmi mozgósító ereje. Ráadásul az erőszakosan internacionalizáló évtizedek után a nemzeti büszkeség érzése, mint a rendszerváltás után szabaddá váló értékek egyike, az értékbizonytalanság közepette felerősödött, és megnehezíti a nemzet mint felelősségvállaló közösség önkritikus szemléletét.

A rendszerváltás utáni baloldali politika a múlttal való szembenézést lényegében a történész szakmára, szűk hatókörű baloldali értelmiségi fórumokra, illetve a történelemmel foglalkozó intézményeket létrehozó jobboldalra hagyta, tőle követelte. Az iskolai oktatásban sem törekedett például kellően hangsúlyossá tenni az ország 20. századi történelmének veszteségeivel (Trianon, vészkorszak) kapcsolatos tennivalókat. Trianont a jobboldali politika helyezte hangsúlyosan ideológiája és az oktatási elvárások középpontjába. A zsidóságról és a vészkorszakról szóló tudásanyag nyomatékosabb beépítése a curriculumba csak az elmúlt két évben – zsidó szervezetek törekvésére – indult meg, s egyelőre csupán az elvi alapok körvonalazódtak.

Csakhogy a nemzeti identitás újjáépítésének folyamatában (a szavazatmaximálás állandó késztetése közepette) – akár a múlt árnyaival viaskodó neurotikus tudatban – a jobboldalon újra és újra összecsapnak a felelősségvállalás és a felelősségelhárítás, az alázat és a büszkeség szempontjai, a vétkes és az áldozat identitáselemei, s nem jutottak egyelőre egy kiegyensúlyozott történelemkép nyugvópontjára. Néha úgy tűnik, az új jobboldali identitás túl mélyen gyökerezik a Horthy-korszakban, s annak sem feltétlenül csupán a vállalhatóbb politikai hagyományában, például Bethlen István szellemi örökségében.

Az utóbbi hónapokban kialakult vitában a vészkorszak emlékévével kapcsolatban, figyelembe kell vennünk a fenti szempontokat. Valamint azt is, hogy a Tett és Védelem Alapítvány megbízásából a Medián által, Kovács András vezetésével, 1200 fős mintán végzett reprezentatív felmérés szerint: „A zsidóüldözésekért való magyar felelősséget és az ezzel való szembenézés szükségességét a megkérdezetteknek mintegy a fele ismeri el, a másik fele szerint azonban ezt a kérdést már le kellene venni a napirendről. (…) A megkérdezettek kétharmada véli úgy, hogy a háborús években a nem zsidó magyarok is szenvedtek annyit, mint a zsidók (…) Az antiszemiták között több a holokauszttagadó és -relativizáló”, de a nem antiszemiták közel fele is úgy gondolja, hogy „a zsidóüldözések témáját már le kellene venni a napirendről, és a zsidók még mindig túl sokat beszélnek a holokausztról. Azzal az állítással pedig, miszerint a háború alatt a nem zsidó magyarok is szenvedtek annyit, mint a zsidók, mind az antiszemiták, mind a nem antiszemiták nagy többsége (82-69%) egyetért. Mindez azt jelzi, hogy nem helyes közvetlen összefüggést feltételezni zsidóellenesség és a múlttal való szembenézéstől való vonakodás között: az előbbi nem feltétlenül oka az utóbbinak, és az utóbbi nem feltétlenül a zsidóellenesség legitimálására való törekvésből fakad.”

Ha nem politikai győzelmekre, pillanatnyi engedményekre és máshol szerzett pozíciókra törekszünk, hanem valódi, össztársadalmi múltfeldolgozásra, akkor lehetséges, hogy az eddig bejáratott bűnös/áldozat, kárpótló/kárpótlandó közösségek szembeállításától el kell tekintenünk, és egy más közelítésmódot alkalmaznunk. Ezért van különösen nagy jelentősége az EMIH és a Mazsihisz immár együttesen képviselt, történelmi ajánlatának, mely kilép ebből a bináris gondolkodásból, és közös históriánk egészének perspektíváját ajánlja az együttéléssel és a közös veszteséggel való számvetéshez. Azt a perspektívát, amely nem csupán a 20. század tragikus történelmi tényeit nézi, hanem az azt megelőző időét is: a befogadás és az integráció korántsem zökkenőmentes, ám a 20. századi kirekesztésig és a zsidóüldözésig összességében mégis felívelő folyamatát, mely a közössé lett létezéssel is számot vet, nemcsak a kitaszítással. Számot vet azzal, hogy a tömegesen meggyilkoltak nemcsak áldozatok voltak, hanem saját élettörténettel rendelkező individuumok.

E nézőpont által, mely megyei vagy nagyvárosi szintű kiállításokon, személyes és családtörténeteken keresztül élményszerűbbé, befogadhatóbbá tehetné a történelmi ismeretanyagot – mint például a közelmúltban rendezett, nagy sikerű pápai kiállítás, az Elfeledett szomszédaink –, talán inkább felszabadulhatna az együtt érző képzelet. Nemcsak azzal szembesülhetne a látogató e tárlatokon, hogyan következett be a veszteség, kié a felelősség, hanem azzal is, mi veszett oda, s talán azzal is, mi az, ami még megmaradt és megóvandó. Ez a szemlélet legalább olyan fontos, pedagógiailag indokolt és lehetséges, mint a gyerekek együttérzése egykori gyerekekkel, amit a Sorsok Háza alapkoncepciójának szántak. Kapaszkodót kaphatna általa a csak veszteségtudatból és felelősségkeresésből újjá – az eddigi tapasztalatok alapján – kevéssé építhető együttérzés. A helyi, környékbeli közösségek életével és halálával, esetleg túlélésével és szétágazó útjaival (újrakezdés, emigráció) foglalkozó tárlatok által, melynek bizonyos részei egységes koncepció alapján is készülhetnének, talán a zsidóság vesztesége is inkább válhatna átélhető össztársadalmi veszteséggé. A diákokat is egyszerűbb volna talán a megyeszékhelyekre utaztatni tárlatlátogatásra, mint a fővárosba, bár kétségtelen, több kisebb intézményt kellene létrehozni.

A tárlatok létrehozásának anyaggyűjtési folyamatába, helytörténeti kutatások révén, hosszabb időtávon, akár diákok is bevonhatók. Ne felejtsük: az emlékhelyek keletkezésének processzusa maga is a múltfeldolgozás és a tudásgyarapítás része. Ugyanakkor a témához kapcsolódó, már létező közgyűjtemények számára is kihívást jelenthetne ez az új perspektíva. Ha a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában jönne létre a megálmodott központi történeti tárlat, jótékony hatást gyakorolhatna a közeli Zsidó Múzeum megújulására is, a két intézményt akár fizikailag is összekötve.

Mindez azonban, e pillanatban álom. A Józsefvárosban, a Sorsok Háza alapjait építve, dübörögnek a munkagépek. Lehetséges persze olyan, kevésbé hatékony múltfeldolgozás is, mint az eddigiekben. Utólag vitatkozunk korábban elkészült műveken – akár a Terror Háza, akár a Holokauszt Dokumentációs Központ esetén –, melyek koncepciójáról nem folyt megalkotásuk előtt nyilvános vita, ami visszahathatott volna a tervekre. Én azonban úgy vélem, ideje volna kipróbálni egy másik utat: előbb beszélgessünk a koncepciókról – a vitát magát is a múltfeldolgozás részének tekintve –, és utóbb, a vita eredményeit is mérlegelve véssük kőbe az emlékezés monumentumait.