A közelmúltban értesülhettünk negyvenhét Nobel- és Fields-díjas tudós közleményéről, melyben felszólították Európa kormányait annak a 2000-ben kitűzött célnak a megvalósítására, hogy Európa a „világ legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává” váljék. Nézetük szerint a válságból történő kilábolás lehetősége a tudomány és annak támogatása. A versenyelőnyhöz egyetlen út vezet, ha a tudást átvisszük innovatív termékekbe. Hangsúlyozzák, hogy Európa nem engedheti meg magának, hogy elveszítse legjobb kutatóit és tanárait. Ha ez igaz Európa fejlett országaira, még inkább érvényes ránk, a lemaradt és felzárkózni kívánó kelet-európai országra.

Joggal teheti fel a társadalom a kérdést, hogy a hazai alkotó értelmiség az elmúlt két évtizedben megpróbálta-e a regnáló kormányok figyelmét fölhívni a tudománynak, a kutatás+fejlesztésnek (K+F) hazánk felzárkózásában, a társadalom életkörülményeinek javulásában játszó szerepére? Felhívásban nem volt hiány. Sikerről azonban aligha beszélhetünk, hiszen kormányok jöttek, kormányok mentek, de a huszonkét év alatt mindössze annyit értünk el, hogy a GDP-ből a K+F-re mindössze 1,0-1,1%-t fordítunk. Az EU átlag 1,9%, az utolérni kívánt Ausztriában 2,74%. Dél-Koreában pedig, felzárkózásuk idején 4,3-4,5% volt, jelenleg 3,74%. Alig van annak jele, hogy politikusaink tisztában lennének a kutatás, az innováció jelentőségével. Hiába próbáltuk meg ráirányítani a kormányok figyelmét például Dél-Korea esetére, ahol az ország drámai fejlődése nem a föld mélyén lévő természeti kincseknek, hanem a kiemelkedő kutatás-fejlesztésnek köszönhető. Nem véletlen, hogy nem mi létesítettünk gumiabroncsüzemet náluk, hanem ők alapítottak ilyen gyárat hazánkban. Azon se lehet csodálkozni, hogy ma már aligha beszélhetünk nemzeti kézben lévő iparról. Hasznos lenne, ha az Ázsiába gyakran utazó államtitkár egyszer Dél-Koreába is ellátogatna, és tájékozódna az ottani tudománypolitikáról és ennek az ország fellendülésében játszott szerepéről.

*

Az elmúlt években új veszélyes folyamatnak: a fiatal diplomások tömeges külföldi munkavállalásának lehettünk tanúi. Ez lassan olyan méreteket ölt, ami már jövőnket is érintheti. Kedvezőtlen hatása a gyógyításban már ma is komoly gondot okoz. Odajutottunk, hogy a nyugati országok már a középiskolákban figyelik a legtehetségesebb fiatalokat, nem azért, hogy az irántunk érzett szeretetből számunkra képezzék őket, hanem azért, hogy megnyerjék, és megtartsák őket maguknak. A külföldön szerencsét próbáló diplomások közül remélhetően sokan visszajönnek, a legtehetségesebbeket, legdinamikusabbakat – azokat, akik szakterületükön alapvetően új eredmények elérésére alkalmasak – azonban elveszítjük.

Igaz ugyan, hogy Akadémiánk elnöke „Lendület” néven programot indított, melynek elsődleges célja, hogy kiemelt díjazással, kétszeres professzori fizetéssel és kiemelkedő kutatási lehetőségekkel hazacsábítsa a már bizonyított fiatal kutatókat; és nem baj, hogy elégséges jelentkező hiányában a programot az itthon dolgozókra is kiterjesztették. Az viszont már nem kívánt feszültségekhez vezethet, ha a Magyarországon maradt, hosszabb időszakon keresztül bizonyított és alkotóerejükben lévő kutatók, esetleg éppen a kiemeltek témavezetői(!), összehasonlíthatatlanul rosszabb körülmények között élnek, és kutatnak. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon megeshet, hogy teljesítményükkel nemzetközileg is előkelő helyen álló egyetemeken lévő csoportok kutatói – munkájuk sajátságos elismeréseként – felmondólevelet kapnak!

A fiatalok külföldi munkavállalásában számos tényező játszik szerepet. Tekintsünk most el attól, hogy lehangoló gyűlölködő légkörben élni. Az alkotó fiatalok szeretnének békében dolgozni és nem állandó feszültségben, belső és külső ellenséggel vívott csatározásban viaskodni. Nyilvánvalóan a legdöntőbb tényező: a fiatal diplomások nem tudnak keresetükből maguk és családjuk számára megfelelő életkörülményeket biztosítani. Különösen vonatkozik ez az egyetemeken, kutatóintézetekben dolgozókra, azokra, akik a jövő nemzedékét tanítják, vagy tanítani fogják, akik kreativitásukkal, kutatómunkájukkal képesek új, a gyakorlatban is hasznosítható felfedezéseket tenni.

Sajnálatos módon az értelmiség megbecsüléséről erkölcsi vonatkozásban sem beszélhetünk. Az aligha tekinthető megbecsülésnek, ha a hatalom birtokosai az értelmiséget megalázzák, mindenféle jelzővel illetik (Kövér László:„ilyen prostituált értelmisége egyetlen országnak sincs”), azért, mert egy részük nem ért egyet politikájukkal. Politikusaink megfeledkeznek arról, hogy az ország nemzetközi jó hírét, elismerését nem a népszónokok, hanem az alkotó értelmiség teremtette és teremti meg. Ugyanakkor különböző rendelkezésekkel sokak számára rendkívül megnehezítjük az egyetemre kerülést, mintha a szaktudás, a képzettség megszerzése egyedül az egyén, nem pedig az egész társadalom érdeke lenne. Az emberben felmerül a kérdés, hogy ennek az országnak egyáltalán szüksége van-e tanult emberekre, magas színvonalon képzett, önállóan gondolkodni képes értelmiségre? Vagy azoknak van igazuk, akik előrelépésünkben nem a tudásalapú ország létrehozóit, hanem csupán a kétkezi munkát látják a legfontosabb tényezőnek?

Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyunk gazdag ország, és szűkös pénzügyi keretünkkel – minden területen – rendkívül gondosan kell gazdálkodnunk. Ez lehet az oka, hogy az egyetemeken, a kutatóintézetekben a rendszerváltozás után például csaknem teljesen megszűnt annak a lehetősége, hogy a kiemelkedően tevékenykedőket, a laboratóriumokban 10-12 órát dolgozó kutatókat, oktatókat prémiumban részesítsük. Éppen ezért megdöbbentem, amikor kiderült, hogy az előző kormányzati ciklusban különböző állami, fővárosi tulajdonban lévő cégek (például a BKV) vezető tisztviselői milyen elképesztő, munkaszerződésben rögzített százmilliós nagyságrendű jutalomban, végkielégítésben részesültek, függetlenül attól, hogy az irányításuk alatt álló üzem, vállalat hatékonyan, eredményesen működött volna. Ez a különleges „kiemelés” – úgy tűnik – a kormányváltozás után se változott. A közelmúltban értesülhettünk arról, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) öt munkatársa 2012-ben átlagosan 2,4 havi fizetésnek megfelelő, 1,6-1,8 millió forint prémiumban részesült, miközben a napi taposómalomban dolgozó újságírók százait (ezreit?) küldték az utcára.

Mi az ördögöt csináltak ezek a kiváló polgártársaink? Azért kapták volna jutalmukat, mert elbírálták a rádió frekvenciáért beadott pályázatokat, és kiötlöttek egy világhírre valóban érdemes kifogást – „a pályázók a beadvány hátsó oldalait nem írták alá” –, ami miatt a Klubrádió pályázatát vissza lehetett utasítani? Talán a megtakarítást szolgálná a kormánynak sok százmillióba kerülő levelezése a polgárokkal? Vagy olyan gazdagok lennénk, hogy képesek vagyunk százmilliókat áldozni nevetséges hirdetésekre, amelyekkel csak azt értük el, hogy kiváltottuk az IMF rosszallását, pénzügyi biztonságot jelentő támogatásának esetleges elvesztését? Erősen kétlem, hogy a látványsportok kiemelt támogatása, új stadionok építése vinné előre az országot, és ezek lennének azok a tényezők, amelyek a fiatalokat itthon-maradásra késztetnék. És sorolhatnám tovább a „különleges” költekezéseinket.

*

Megválaszolásra váró kérdések: mit tesz a kormány, hogy a tehetséges fiatalokat a jövő professzorait, kreatív kutatóit, nemzetközileg is kiemelkedő eredmények elérésére alkalmas diplomásokat itthon tartsa? Remélhetően nem kívánják követni az elmúlt évszázad gyakorlatát, amikor az alkotó értelmiséget különböző módokon üldöztük ki az országból? A kint elért eredményeik fényében persze büszkék vagyunk rájuk, és dicsekszünk velük: „milyen kreatívok is vagyunk mi, magyarok”, mondogatjuk! Az olyan megvalósíthatatlan tervek, hogy az egyetemek önfinanszírozóvá váljanak, aligha tölthetik el optimizmussal a fiatal diplomásokat. Az meg végképp elriasztó, hogy a felsőoktatási intézmények idei költségvetéséből 7,3 milliárdot zárolnak, valószínűleg végképp elvonnak. Minderre a koronát a hallgatók számának, támogatásának korlátozása tette fel. Mindez nem az ország fellendüléséhez, hanem kulturális, gazdasági leszakadásához vezet. Egyáltalán tudatában van a kormány annak, hogy hazánk felzárkózása polgárainak képzettségétől, tudásától, alkotómunkájától függ? Tisztában vannak-e azzal, hogy csak a tudásalapú ország képes a fejlődésre, és ezáltal a szegényebb rétegek életkörülményeinek javítására? Vagy politikusaink megelégszenek azzal, hogy erőfeszítéseik révén hatalomba kerüljenek és a lehető leghosszabb ideig ott is maradjanak?