Az Alkotmánybíróság (Ab) a nyári szabadsága előtti utolsó napon visszaható hatállyal megsemmisítette a bírák kötelező nyugdíjazásáról szóló törvényi szabályokat. Alkotmányos jogállamban másképp nem ítélhető meg az, ha bírákat – nyugdíjpolitikai döntésnek álcázva – idő előtt elmozdítanak hivatalukból. Magyarországon azonban a látszat csal.

Látszólag az Ab szembeszállt a kétharmaddal, és megvédte az igazságszolgáltatást a kormányzattól, amely mindent megtesz azért, hogy még a független bíróságokat is maga alá gyűrje. Valójában azonban a határozat nem eredményezi azt, hogy a már felmentett bírák visszakerülnének eredeti pozíciójukba. A helyükön és ügyeikben továbbra is azok ítélkeznek majd, akik az utóbbi hónapokban a helyükre kerültek. De nemcsak a több mint kétszáz bíró konkrét esetében eredménytelen az AB döntése, hanem azt sem éri el, hogy a jövőben ne lehessen bírákat idő előtt a pozíciójukból elmozdítani. Marad a bírák nyugdíjazásának rendszere, mondta Orbán, és az AB döntésétől tényleg maradhat is, legfeljebb a törvényi rendelkezések szövegén kell egy kicsit a kormányzatnak farigcsálnia.

És még ez a döntés is épphogy megszületett: a tizennégy ítélkező alkotmánybíróból heten nem értettek egyet vele; szavazategyenlőség mellett az elnök szavazata döntött.

Alkotmánybíráskodásról akkor beszélhetünk, ha az Ab – a hatásköreinek keretei belül – biztosítja azt, hogy alkotmányellenes szabályok ne érvényesülhessenek. Az nem okozhat valódi dilemmát, hogy sérti-e az alkotmányosságot hivatalban lévő bírák megbízatási idejének lerövidítése, ítélkezésre alkalmas és képes bírák idő előtti felmentése. Igen, sérti. Ha az AB-nak van eljárási lehetősége arra, hogy gátját vesse az ilyen szabály végrehajtásának, akkor ezzel a lehetőséggel élnie kell, az alkotmányellenes törvényt úgy kell megsemmisítenie, hogy az minél kevesebb konkrét ügyben kerüljön alkalmazásra. A bírák nyugdíjazásának ügyében ez a lehetőség fennállt: még időben megszülethetett volna a döntés, amely nem engedte volna végrehajtani a kényszernyugdíjazásokat, egyetlen egyet sem. A köztársasági elnök először május 2-án hozott bírákat felmentő határozatot, a bírák szolgálati viszonya pedig június 30-án szűnt meg. Az AB viszont már február 28-án eldöntötte, hogy érdemben foglalkozni fog az üggyel, ekkor fogadta be a hozzá benyújtott alkotmányjogi panaszokat. A határozatot azonban csak a felmentések végrehajtása után két héttel hirdették ki, több mint kétszáz bíró nyugdíjazását követően – négy és fél hónapnyi gondolkodás után.

Az Ab nemcsak bevárta a bírák első körének menesztését, hanem tudomásul is vette azt. Bár úgy rendelkezett, hogy a törvényt már 2012. január 1. napjával megsemmisíti, ezzel ténylegesen nem érvénytelenített egyetlenegy január 1. után történt kényszernyugdíjazást sem. A kormányzati politikai akarat akadály nélkül érvényesülhetett, a bírói függetlenség maradt alul.

Az alkotmánybíráskodás lényegéhez tartozik az is, hogy az Ab úgy jut el a konkrét döntéséig, hogy az alkotmány írott szabályait az alkotmányosság elveivel együtt értelmezve meggyőző, logikus érvelést épít fel. Az AB döntései csak így válhatnak precedenssé, ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az alkotmányossági követelmények a jövőre nézve is irányt mutassanak a törvényalkotónak. A bírák kényszernyugdíjazásáról szóló határozat indokolását viszont ellentmondások feszítik szét, elvarratlan gondolatmenetek, össze nem függő érvek között nehéz megállapítani, hogy mi is volt a megsemmisítés valódi oka, és milyen alkotmányos keretek között lehet egyáltalán a bírói tisztség felső korhatárát újraszabályozni.

Csak néhány hónaposak azok a törvényi szabályok, amelyek meghatározzák, hogy ki milyen eljárási előfeltételek teljesítése esetén fordulhat az Ab-hoz alkotmányjogi panasszal. Ezekben a hónapokban kell eldőlnie annak, hogy e szabályok milyen tényleges értelmet nyernek az Ab gyakorlatában. A határozatból viszont egyértelműen kitűnik, az Ab-t a hozzá forduló panaszosok indítványozási jogának vizsgálatakor nem az az igény vezérelte, hogy időtálló értelmezést adjon az új törvényi szabályoknak, csak arra figyelt, hogy az alkotmánybírák többsége érdemben el akart járni a kényszernyugdíjazás ügyében, bárhogy is kelljen ehhez lavírozni az eljárási szabályok magyarázatában.

Amióta 2010-ben a kétharmad beemelte az alkotmányba a visszaható hatályú adóztatást, nyilvánvaló, hogy ma Magyarországon az alkotmánybíráskodás legfontosabb kihívása, hogy az Ab mihez kezd az – alkotmányban akár szövegszerűen is megjelenő – alkotmányos elvek (itt: az egyébként az Alaptörvényben is deklarált bírói függetlenség) és a politikai akaratot megszövegező kivételszabályok (itt: a kényszernyugdíjazás alaptörvényben való kimondása) közötti ellentmondással. Létezik-e, illetve az Ab által felülbírálható-e az alkotmányellenes alaptörvényi rendelkezés? Ha nem, akkor ugyanis a kétharmados kormányzati akaratnak nincs semmilyen jogi korlátja. Ezt tetézi január elsejétől, hogy az Országgyűlés a kétharmados akaratot megvalósító, alkotmányellenes kivételszabályok számára egy külön dokumentumot is kreált, az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseit, amit néhány hete ráadásul az Alaptörvény részének minősített. A bírák nyugdíjazásával kapcsolatban az átmeneti rendelkezések egy precíz, konkrét menesztési dátumokat meghatározó kivételszabályt tartalmaz. Minderről az Ab határozata mintha nem venne tudomást. Az Alaptörvényen belüli és az átmeneti rendelkezésekkel fennálló ellentmondás kérdésében nem foglal állást, a hazai alkotmányvédelem legfontosabb problémáját megkerüli, elkeni.

A bírák kényszernyugdíjazása tehát megvalósulhat, az Ab valójában nem akadályozta meg a bírói függetlenség csorbítását. Mégis: a határozat azt a téves látszatot kelti, mintha működnének az alkotmányvédelem intézményei. Miközben pedig ezzel hamis látszattal áltatjuk magunkat, nem vesszük észre, hogy az alkotmánybíráskodás lassan elenyészik.

(A szerzők az Eötvös Károly Közpilitikai Intézet munkatársai)