„Az egyén jogai nem szavazás kérdése. A többségnek nincs joga megfosztani a kisebbséget a jogaitól. A jog szerepe éppen az, hogy megvédje a kisebbséget a többség elnyomásától. A legkisebb kisebbség pedig az egyén.” (Ayn Rand)

Olasz, görög tüntetéseken Merkel kancellárt Hitlerként vagy SS-egyenruhában ábrázolják. Görög lapok „Merkel-doktrínáról”, francia szocialista politikusok „német diktátumról” beszélnek, egy francia szatirikus műsorban Sarkozy német zászlót lobogtatva fogadja a beözönlő német tankokat. Brit bulvárlapok „Európa titkos német gyarmatosításáról”, „negyedik birodalomról” cikkeznek. Egy olasz lap lényegre törően megállapítja: „Merkel nyomás alá helyezi az eurózónát, hogy uralkodhasson rajta”.

A legkomolyabb gond a paranoiás európai polgártársainkkal az, hogy röhejessé és magától értetődően visszataszítóvá tesznek minden racionális EU- és Merkozy-kritikát. Az „eurószkeptikus” kifejezés lassan hasonló hangzású lesz, mint a „holokauszttagadó”, holott az unió hétköznapi üzemmódja és a német-francia tandem friss válságkezelő igyekezete is bőven ad okot szabadság- és demokráciapárti kritikára.

Bár – intő jelként – a Metallica is kifejezetten azért hozta előre 2013-ról a jövő évre nagy európai turnéját, mert attól tart, hogy addigra már nem lesz euró, azért az euróövezet válsága nem csak nettó monetáris probléma, ami kellő technokrata hozzáállással, válságcsúcsos különalkukkal megoldható lenne. Az egész, háború utáni európai projekt lényegét érintő, súlyos politikai, kulturális, identitásbeli válság zajlik a szemünk előtt, pláne, ha Európának vagy polgárainak lenne olyanja, hogy európai identitás.

A válság ugyanis egy önazonosság nélküli, kiüresedett kontinensen zajlik, amely máig nem hajlandó felébredni az elkényelmesedett jóléti álomból. Az űrt szocialisztikus irányítási mechanizmusok, személytelen hatalmi-intézményi nyomulások töltik be. „Alakul az európai gazdasági szuperirányítás, ha akarjuk, valamilyen csúcskormány első változata. Az euró nélküli keletiek ezzel szemben különlegesen bizalmatlanok, de majd kiderül, hogy mit tehetnek” - foglalja össze a rémisztő lényeget Tamás Pál, bár hogy az euró nélküli keletiek mind bizalmatlanok lennének?

Napokkal a csütürtök éjjeli kompromisszum előtt Sikorski lengyel külügyminiszter Németország határozottabb fellépését sürgette (és emiatt a Kaczynski-féle ultrák lehazaárulózták). Külön eset a mi Orbánunk, aki előbb ugyancsak a német utat pártolta közvetlenül a csúcs előtt, a néppártiak marseille-i értekezletén (ahhoz képest ugye, hogy „nekünk Brüsszel nem parancsol”). Majd kiderült, hogy Magyarország mégsem vesz részt a paktumban, majd kiderült, hogy de, csak előbb a parlament elé viszi. Eddigi működését alapul véve feltételezhető, hogy Orbán nem annyira a nemzeti szuverenitást féltette, hanem csak a saját „szabadságharcát.”

*

A soha véget nem érő „szuverén nemzet vs. európai szuperállam” vita arról az egyről soha nem szól, mi a helyzet a politika szubjektumával, a legkisebb kisebbséggel, az egyénnel. A szabadságjogaival, tulajdonlási, gazdasági, utazási, munkavállalási jogaival élő egyén számára hol a nemzetállam jelent megbízható, számon kérhető alapot, illetve kontrollinstanciát, hol Európa. Ha ugyanis a nemzetállam elszabadul (ahogy szokott), és túladóztatja, prés alatt tartja őt, vagy mondjuk ellopja a magánnyugdíját, akkor nagyon is jól jönnek az európai intézmények, Brüsszelestül, Luxemburgostul, Strasbourgostul, és ez akkor is megnyugtató, ha mondjuk Dörner György kinevezésén az Európai Bíróság sem tud változtatni. Az sajnos a mi belügyünk.

Nem sajnos, hanem nagyon is örvendetes tény, hogy viszont hazánk költségvetése sem brüsszeli, luxemburgi, strasbourgi ügy, hanem nagyon is magyar belügy. Na itt lép közbe a válság ürügyén Merkozy: az eredetileg mind a 27 tagállamra (B-tervként a 17, eurót használó országra, vö. Belső Párt, a végső változat szerint 17+6-ra) érvényes, egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy jogszerű fiskális haditerv szerint a jövőben összehangolnák a gazdaság- és pénzügypolitikákat, a szigorúbb költségvetéseket előbb a Bizottsággal láttamoztatnák, majd az egészet az Európai Bíróság felügyelné.

Egy ország költségvetése azonban az ország éves demokráciája, számokban. Azokban a számokban van benne az, amire szavaztunk (Magyarország esetében: plusz amire egyáltalán nem szavaztunk), és épp azért szavaztunk azokra, akik a büdzsét benyújtották, mert nagyjából ilyen meg ilyen prioritásokat akartunk, ilyen meg ilyen feltételek mellett. Ha meg átkúrtak minket, és mondjuk másfél éve idegesítenek minket válogatott baromságaikkal, akkor szépen kivárjuk, és az első parlamenti választáson jól leszavazzuk őket. Ha viszont csak azért, hogy tartsuk a szigort, a büdzsénket az egyáltalán nem e célra létrehozott Európai Bíróság kontrollálja majd – ráadásul egy jogilag kétséges legitimitású terv alapján –, az bizony tényleg egyfajta európai gazdasági szuperirányítást jelent. Ha akarjuk, valamilyen csúcskormány első változatát. De ne akarjuk.

Milton Friedman már 2000 végén megjósolta, hogy az euró csak akkor segíti az európai politikai uniót, ha gazdaságilag sikeres lesz, ha nem, akkor komoly bajok jönnek. Ma már jól látjuk, hogy különböző országok eléggé különböző okokból kerültek nagyjából egy időben válságba, de az euró nem segítette éppen a kilábalást, sőt, az Európának hazudó görögöket fel sem lett volna szabad venni az eurósok közé. Az eltérő okokra adott eltérő válaszok sem indokolják a Nagy Európai Felettes Én felügyeletét, leginkább azonban az szól ellene, hogy közöd?

Ez a mi monetáris, gazdaság- és szociálpolitikánk, a mi adó- és nyugdíjrendszerünk, a mi eladósodási plafonunk. Akik efölött rendelkeznek, azokat demokratikusan el tudjuk számoltatni (Magyarországon: egyelőre). Inkább az olyan szabályokon kéne változtatni, hogy ha valaki ki akar lépni az eurózónából, ne kelljen kilépnie az EU-ból is. Az EU-n kívül is van élet, de ezek azért leginkább olyan országok, amelyekbe Schmitt Pál szokott utazni.

Az euróválságból lassan minden érintett, talán még a görögök is levonják azokat a – közhelyes, ámde mélyen neoliberális – tanulságokat, melyek szerint érdemes nem többet költeni, mint amennyink van, szigorú fiskális fegyelemre van szükség, nincs ingyenebéd, ne tartsuk el közpénzből, aki berendezkedik a tartós szociális függésre. Ugyanilyen tanulság azonban az is, hogy az Európai Uniónak le kell számolnia összkormányzati ambícióival, és alapvetően változtatnia kell bonyolult, paternális, az élettől és a tagországoktól elrugaszkodott mechanizmusain, és vissza kell térnie az egyéni szabadságon alapuló felelősség, elszámoltathatóság értékeihez.

Foglalkozzanak inkább az elveszett versenyképesség visszanyerésével, az OECD által jövőre 0,2 százalékra prognosztizált eurózóna-növekedéssel, a most valahogy megint szőnyeg alá söpört valódi, szerkezeti reformokkal. Foglalkozzanak azzal, hogy a Metallicának megérje 2013-ban is Európába jönnie. A legkisebb kisebbséget, az egyént pedig hagyják békén.