Nem kell túl éles megfigyelőképesség ahhoz, hogy észrevegyük: a pszichiátriai vagy mentális problémákkal küzdő betegek látszólag nem léteznek, és akinek ilyen problémája van, nehezen talál megfelelő segítséget, nem közismert, hova kell fordulni. Pedig a mentális betegségek elég gyakoriak. Persze, nem mindegyik kórkép zavaróan súlyos; az egyik legnagyobb tévhit, hogy a mentális zavar kizárólag végletesen bénító, súlyos elmebaj lehet, de szerencsére ez azért messze nem így van. A gyógyszer-felírásokat megnézve azonban azt látjuk, hogy ez a kérdéskör mégis tömegeket érint.

Ár-érték arány

Kevesen tudják, de Magyarországon a leginkább használatos gyógyszerek közé tartoznak a pszichiátriai szerek. Ehhez képest mind közül a pszichiátriai betegségekhez és a mentális fogyatékosságokhoz kapcsolódnak a legsúlyosabb társadalmi előítéletek, a legirracionálisabb félelmek, épp ezért (a hajléktalanügyhöz hasonlóan) itt is könnyű aránytalanul nagyot vágni a nagynak tűnő költségeken. Az eredmény az lesz, hogy nagyon sokan fogják magukat rosszabbul érezni, ezzel megnehezítve környezetük életét is, holott minimális ráfordítással mindenki számára kedvező eredményeket lehetne elérni. Sőt, eközben még valószínűleg spórolni is lehetne, rövid és hosszú távon is.

MTI / Ujvári Sándor

Érdemes végiggondolni, mert Magyarországon ez ebben a témában sem történik meg. Sőt, valamiért minden problémára az ingatlankezelést tartják megoldásnak, így a pszichiátriával kapcsolatban is.

Az elmúlt pár évben a témából csak az OPNI bezárása jutott el a köztudatba. Nem azért, mert ezzel számos szakmai kompetenciaközpont gyakorlatilag megszűnt, és nagy szükség volna a pótlására, hanem sokkal inkább azért, mert egy nagy és drága építményről van szó, amit sok, a magyar állam különféle nyúlványaihoz tartozó szervezet szeretne magáénak tudni. Arról meg jellemzően senki nem gondolkodott, hogy vajon egy, a múlt századok gyógyító technikáihoz épített komplexumban nyújtható-e a kortárs gyógyászat követelményeinek megfelelő ellátás (irreálisan nagy és drága átalakítás nélkül). Szóval lássuk, milyenek az esélyei egy pszichiátriai kezelésre szorulónak.

Nem kuruzslás

A gyógyulás és a jó minőségű élet helyett a tévútra kerülés első lépése a közhelyes, de valós előítéletesség. A pszichés és mentális problémákat, ha egyáltalán felismerik, a legtöbben stigmaként kezelik, akként élik meg, szégyenkeznek. Ez még a jobbik eset, mert itt legalább a baj felismerése és elismerése megvan. Sokszor azonban a betegek és a környezet is ártalmatlan hóbortnak, képzelődésnek, akaratgyengeségnek minősíti a pszichés zavart. Nyilván azért, mert laikus szemmel tényleg nehéz látni a különbséget mondjuk egy egészséges örök pesszimista és egy klinikai kezelésre szoruló depressziós között. Azonban a vizsgálathoz megfelelően objektív, szakember által jól kiértékelhető tesztek és módszerek állnak rendelkezésre, épp ezért a vakbélgyulladáshoz hasonlóan itt sem kell amatőrökre bízni a diagnózist.

Azonban meg kell jegyezni, hogy nemcsak a pszichés betegek, hanem a pszichiáterek, pszichológusok is előítéletek áldozatai, köszönhetően a témával kapcsolatos alapvető tájékozatlanságnak, illetve annak, hogy ezeket a szakmákat lényegében minden népszerű műalkotás veszélyes kuruzslásnak állítja be. Holott erről nincs szó – egyrészt itt is van számos, jól bevált, statisztikával alátámasztott teszt és eljárás, másrészt az orvoslás vagy a tudomány többi szakterületén is nagyon sok múlik a kezelést végző szakember személyes tudásán és tapasztalatán, csak ez elsőre nem feltétlenül látszik.

MTI / Ujvári Sándor

Terápiás úton

Tegyük fel tehát, hogy a beteg (a valóban problémákkal küzdők körülbelül harmada) elhatározza, hogy mindezek dacára orvoshoz fordul, és jobb híján a hivatalos utat próbálja meg végigjárni. Vagyis először elmegy a háziorvosához, aki nagy valószínűséggel az egyetemen hallott utoljára pszichiátriai betegségekről, azóta nem, mert hiszen az előzőekben említettek miatt amúgy is kevesen fordulnak hozzá ezekkel a panaszokkal. Ebből az is következik, hogy nagy valószínűséggel nem fog tudni jobbat tenni, mint beutalót ad a legközelebbi rendelőintézetben vagy kórházban működő szakemberhez. Aki jellemzően túlterhelt, a beteg pedig a legritkábban képes elsőre minden tünetet elmondani, felismerni, így a kezelés korántsem lesz optimális. Az eredmény borítékolható: tartósan beteg páciensek, egy részüknél súlyos következmények, a kieső munkaerő és munkaidő következtében pedig pénzben mérhető gazdasági veszteség.

Mit lehetne tenni a helyzet javításáért? Általánosságban ugyanazt, amit az egészségügy többi területén, legalább részben kihasználni a rendszerben lévő hatékonysági tartalékokat, hogy minél hamarabb minél több rászoruló jusson ellátáshoz. Tartalékok ugyanis sok helyen vannak, akármennyire is nehezen hiszik ezt az egészségügyben dolgozók – ők ugyanis akármilyen jó orvosok is legyenek, nem elsősorban a biztosítási matematikához és hasonlókhoz értenek, és sokat segítene, ha ezeket a témákat meghagynák azoknak, akik tényleg otthon vannak bennük.

Ezen túl nem lehet elégszer elmondani, hogy a pszichés problémák esetén a korai, hatékony terápia mennyivel olcsóbb, mint később a gyógyszerezés, vagy esetleg a testi következmények tüneti kezelése.

Épp ezért a sok helyen rendszeres, alapvető szűrővizsgálatok közé a legveszélyesebb pszichés bajok vizsgálatát is fel lehetne venni, és ezért például az iskolapszichológusok néhány évvel ez előtti megjelenése kifejezetten jó lépés volt. Azonban folytatása nem lett. Pedig ebbe és hasonló programokba, esetleg a gondozóhálózat munkájába be lehetne vonni számos, a területen sikeresen működő civil szervezetet is. Ugyanígy lehetne növelni a társadalom éberségét ezekkel a gondokkal kapcsolatban: ahogy ma már összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet egyes daganatos betegségek vagy például nemi betegségek megelőzésének, korai felismerésének terén, ugyanígy ez a mentális gondokkal is megoldható volna. Ezek igazán nem drága, de nagyon hatékony kezdeti lépések lehetnének, és aki szakember a területen, az biztosan tudna javasolni még tömegesen alkalmazható, olcsó módszereket, amikkel a későbbi nagy bajok esélye csökkenthető.

Talán érdemes volna ezzel is foglalkozni, ha már ezerszeresen deklarált cél, hogy minél többen legyenek képesek dolgozni.