Sokan, sokszor megírták már, hány sebből vérzik a kormány finoman csak nem ortodoxnak mondott gazdaságpolitikája, úgyhogy ezt most – bármekkora is a kísértés – ne is nagyon boncolgassuk. Sokkal érdekesebb, és szomorúbb is, hogy Orbán Viktorétól drasztikusan különböző elképzelésekkel ebben a témában sem a parlamenti, sem a parlamenten kívüli ellenzék nem állt elő. Bizarr módon felhívják a figyelmet arra, hogy a Fidesz mást tesz, mint amit ígért, majd követelik, hogy tegye azt, amit ígért, és ami már egyszer bizonyítottan csődközelbe vezetett. Szomorú, de nem meglepő.

A magyarázatot pedig furcsa módon éppen Orbán Viktor adta meg, amikor arról beszélt: nem kell hagyni eltántorítani magunkat a sajátos magyar úttól. Ahogy a Fideszétől különböző elképzeléseket megfogalmazókat nézzük, nem is kell semmilyen eltántorodástól tartani, lényegében minden javaslattevő ugyanabban a téves fogalomrendszerben gondolkodik, és ugyanazokat a délibábokat kergeti. Éppen ezért volt például tökéletesen megjósolható, hogy az Orbán-kormány az első komoly pénzügyi nehézség felmerülésekor minden különösebb aggály nélkül fogja másolni a Gyurcsány-kormány vészhelyzeti intézkedéseit (adóemelések, kínos különadók bevezetése, stb.).

Meg kell jegyezni, hogy az intézkedések egy része egyáltalán nem sajátosan magyar. A bankadók ötlete például, vagy az egészségtelennek kikiáltott élelmiszerek adóztatása elég sok helyen felvetődött már (és ott sem bizonyult mindent megmentő zseniális gondolatnak), ebben csak a mérték és a következetlenség a magyar kormány újítása.

A totális ötlettelenség mögött álló filozófia azonban sajnos magyar sajátosság – nem genetikai értelemben persze. A determináció jórészt politikai eredetű. Egyik, régebbi forrása az igazságtalan (vagy épp annak vélt) történelmi sérelmek ápolgatása. Ha valaki elég sok sót dörzsöl a nyílt sebeibe, akkor elég könnyen visszavonhatatlanul meggyőződik arról, hogy azoknak, akik a sebeket okozták (jogosan vagy jogtalanul), soha semmiben nem lehet igazuk. A matematikában sem.

A másik ok időben közelebbi és nagyobb hatású, és természetesen Kádár Jánossal van összefüggésben. A kádári életszínvonal-politikának volt egy igen kellemetlen mellékhatása, mindenkivel elhitette, hogy azért élünk relatíve jól, legalábbis a szocialista barakkon belül, mert sok mindenhez jobban értünk, sok mindent jobban csinálunk. A munkás azt hitte, jobb terméket állít elő, mint a csehszlovák. A „hivatalos” értelmiség azt hitte, jobb ötleteket dolgoz ki, és az apparátus azt hitte, okosabb tanácsokat ad és jobban irányít, és így tovább.

Ez azonban a legtöbbször tévedés volt. Általánosságban egyetlen dologban voltunk jobbak, a hitelfelvételben, ebből pedig a politikai elit azt tanulta meg, hogy költségek és következmények nélkül lehet jobban élni. Sokkal korábban, mint ahogy a nyugat-európai államok hitelválság közelébe kerültek volna. Eközben pedig a gazdaságpolitikáért felelős szakemberek nagyrészt a világtól elzárva éltek, érintetlenül a közgazdaságtan utóbbi fél évszázadának vívmányaitól, ennek hatását ma is érezzük.

Ebből a környezetből nőtt ki minden mai politikai erő, szellemi holdudvaruk, és a most aktivizálódó fiatalokat nevelő generáció. És ebből erednek azok a tipikus, téves pontok, amelyekkel minden programban vagy követelésben szembesülhetünk.

Ezek közül a legelső az állami költekezés – bármilyen állami költekezés – áldásos hatásának kétség nélküli elfogadása. Annak ellenére, hogy a válságok hosszú sora bizonyította, a konjunktúra-élénkítőnek szánt költekezés valójában csak adósságot teremt, jólétet nem. Különösen Magyarországon nem, hiszen itt soha nem is volt (és a gazdaság méretéből adódóan nem is lehet) olyan teljes ipari vertikum, hogy az állami költekezés ne fordulna át nagyon hamar az import növekedésébe.

A másik az állam fejlesztő szerepének felértékelése, sokszor távol-keleti és délkelet-ázsiai példákat felhozva, közben gondosan megfeledkezve arról, hogy Japán, Dél-Korea meg Szingapúr eleve más helyzetből indult, és nem a low-tech kertgazdaságokba igyekeztek fektetni, hanem az elérhető legmagasabb technológia elsajátításába és honosításába, a világpiac folyamataira érzékeny magánvállalkozásokkal együtt.

A harmadik a szabadelvű, képviseleti demokrácia és a piaci berendezkedés szerepének bagatellizálása. Mind a tekintélyelvű kormányzás, mind a baloldali tömegmozgalmak hívei elfeledkeznek arról, hogy mindegyik jelentősen fejlődő ország azért sikeres, mert eladható termékeket állít elő, nem pedig azért, mert ideológiailag megfelelő módon termel. Meg arról, hogy számos egyéb előnye mellett a szabadelvű demokrácia ad lehetőséget arra, hogy kiderüljön, mi az, ami eladható.

A negyedik a világ folyamatainak figyelmen kívül hagyása, vagy fura részleteket kinagyító, az összefüggések vizsgálatától eltekintő szemlélete, és az ebből fakadó impotens külpolitika. Ne gondoljuk, hogy ez kizárólag az Orbán-kormány sajátossága, még akkor sem, ha ők mutatják be a legkínosabb diplomáciai manővereket. Kormányon az MSZP sem volt sokkal hatékonyabb. A másik két parlamenti párt ugyan még nem volt kormányon, de az egyikük külpolitikája az irredenta dalok eszmevilágának hangoztatását jelenti, a másiké meg a klímaváltozás által sújtott jegesmedvék iránti együttérzést.

Az ötödik pedig a kontraszelektált, zárt elitek építésére való hajlam. Egyértelmű baj, hogy a magyar politikai szabályrendszer eleve két nagy pártalakulat örök csatájára lett kialakítva, ezért aztán kis- és közepes pártok koalíciókon alapuló tartós fennmaradására a lehetőség csekély. Új párt (régiós összevetésben is) igen kevés van, és ők is tanulnak a leckéből, centralizált, egy ember köré épülő berendezkedést alakítanak ki, és céljuk, hogy ők legyenek az egyik nagy. Miközben semmi újat nem mondanak, mert az veszélyes lenne.

Ez a valóságról tudomást nem vevő, új gondolatoktól elzárkózó rendszer persze előbb-utóbb komoly gondokhoz vezet. Aztán amikor kiderül, hogy nagyon nagy baj van, mert mégsem sikerült a magyar csoda, akkor jön a kapkodó egyenlegkiigazítás, ami rendszerint nem épül másra, mint a kormányzat számára amúgy is látható adózók terheinek további növelésére. Hiába ígéri meg mindenki az adófizetési morál javítását, az adószedés hatékonyságának növelését, erre semmi esély sincs. A sajátos magyar közmegegyezés része ugyanis, hogy a közteherviselés lényege, hogy valaki más fizessen. Mindenki számára nyilvánvaló tény, hogy komplett nemzetgazdasági ágazatok dolgoznak szinte tökéletesen feketén, a sajátosan magyar tudású hatóságok azonban tehetetlennek tűnnek (nyilván ennek is megvan a mindenki által jól ismert oka). A köztudottan kreatívan adózók pedig panaszkodnak a javarészt be nem fizetett adók nagysága miatt.

A feketegazdaságból pedig egyenesen következhet az ellenőrizhetetlen, kétes minőség. Nyilván sokan emlékeznek még, hogy a „magyar minőség” nem is olyan régen még a gyatra, összetákolt termék szinonimája volt – a „kínai gagyi” megjelenése előtt. Azóta, ha nem is minden területen, de változott a helyzet, és ebben nem meglepően a multinacionális termelők játszottak központi szerepet. Ők ugyanis befizetik az alkalmazottak után az összes adót és járulékot, legális bért adnak, cserébe azonban megkövetelik a minőségbiztosított munkát az alkalmazottaktól és a beszállítóktól is.

Épp ez ad némi halvány reményt egyébként, és épp ez bizonyítja, hogy a sajátos magyar tévhitekbe ragadtság hosszú és kemény munkával, de legyőzhető. Ha a magyar vállalkozók és munkavállalók számottevő része képes volt arra, hogy megtanuljon a fejlett világ szabályai szerint elfogadható módon dolgozni, elfogadható terméket előállítani, akkor ez talán elvárható azoktól is, akiknek nem csavart, hanem költségvetést kell készíteni. Ehhez természetesen el kellene fogadni, hogy a sokszor kipróbált egyszerű alapszabályok követése nem a gyengeség, hanem a józan ész jele.