Dörner György lett az Új Színház, bocsánat, rövidesen Hátország Színház igazgatója. Hát, ország. „A színház nevét is megváltoztatnám, mert most hamis képzeteket kelt – írja pályázatában a későbbi győztes. – Azt üzeni, hogy ami új, az mindjárt érték is. Ez pedig nem igaz. Ami csak azért új, hogy ezt hirdesse magáról, különösen az elfajzott, beteges liberális hegemóniában, lehet retrográd is.”

Ismerős. „Egy kicsiny csapat, egzisztenciáját veszélyeztetve küzd a kultúrát, sajtót, könyvkiadást, színházi életet uraló liberalizmus ellen” – írta Csurka István 1992-ben. Valóban nincs szükség mindig újra, évente vagy százezer apró magyar jön a világra, aki miután elsajátította nyelvünket, a régi viccet is kellőképpen értékeli. Az esetet megírta már Mikszáth is a A kormány támaszai c. kiváló szösszenetében, bizonyára már a dualizmus korában is folyt a politikai harcosok egzisztenciáját veszélyeztető küzdelem. A métely ellen.

Dörner pályázata közkincs. A láthatóan néhány óra alatt összehányt, nyelvtani és stiláris hibákkal, elütésekkel, nemzetiszocialista panelekkel tűzdelt dolgozatot olvasgatva aligha jut eszünkbe, hogy írója eredetileg kiváló színész, valamikor ragyogóan tiszta szemű, nyitott fiatalember. Ám a színészt nem feltétlenül az eszéért szeretjük. Major Nemzetije volt életem első munkahelye; egy fél életet töltöttem a nézőtéren és a színpad mögötti, kopott büfékben, öltözőkben, férfi és női színésznők között. Szóval összeszedtem némi tapasztalatot. A magas IQ – már a zsenitől eltekintve – inkább hátráltatja, semmint elősegíti a színpadi karriert.

Sejtheti ezt a főpolgármester is, mivel fütyült a zsűri 6:2 arányú ellenjavaslatára (a két pozitív szavazat fővárosi és kormányalkalmazottaktól érkezett), és a leszavazott pályázatot fogadta el. Észlelvén, hogy közvélemény inkább a szakértőkkel értene egyet, azóta szóvivője útján közölte: a „Dörner György ügyét” lezártnak tekinti. A pályázatban szakmai háttérként hivatkozott színházi szakemberek többsége viszont azt közölte, hogy megkérdezése nélkül került a dolgozatba. Akárhogy is, Virág elvtárs nem nyit vitát.

Varga Miklós és Dörner György. Kettős díjszabás

Pataky Zsolt

Könnyű lenne most abba a helyzetbe csúszni, hogy a gonosz politikát az ártatlan és fennkölt szakmával állítsuk szembe, de nem az a kérdés, hogy miért hoz a politika rossz színházi döntéseket – milyet hozzon, egészen mások a szempontjai –, hanem az, hogy mi a frászt keres benne egyáltalán.

Az állandó repertoárszínház háromféle, egymást – és együtt a közönséget – kiszolgáló vállalkozás egy kupacban. Ingatlanüzlet, amelynek a drága, különleges felszerelésekkel ellátott épületet kell esténként bérbe adnia. A másik vállalkozás a társulat: infrastruktúra és kollektív tudás, amely lehetővé teszi, hogy egy-egy produkció könnyebben, gazdaságosabban kerüljön színre és kisebb ráfordítással „jöjjön be” a közönség. Főként a társulatot ismerő, a várható élményt elfogadó törzsközönség, az a néhány ezer ember, akiktől egy színház sikere függ. A harmadik a produkció maga: a szerző, rendező, díszlet- és jelmeztervező, színészek és műszak közös vállalkozása egy-egy előadás színrevitelére és színpadon tartására, lehetőleg minél hosszabb ideig. Ez bizony – mindhárom vállalkozás minden eleme – versenytevékenység a javából.

Verseny nélkül, a bevett értékek és intézmények állandó kihívása, sikerek és bukások nélkül, nincs se minőség, se megújulás. Nincs értékőrzés sem. Dörner Györgyöt sem láttam, egyetlen klasszikus szerepében, Püladésztól Harpagonig, Platonovtól Pistiig (mármint a vérzivatarban), amelyben ne akarta volna új mondandóval gazdagítani az eredeti szöveget. A versenyszabadságnak pedig igencsak rosszat tesz a függés az államtól, a nagy tekintélyű bizottságoktól, „döntéshozóktól”, a bármikor politikai célokhoz rendelhető, azok szerint nyitott-csukott pénzcsapoktól.

A magánszínház igazgatójának nincs más választása: egyszerre kell a drága épületet hasznosító háziúrnak, az infrastruktúrát hatékonyan működtető főgépésznek, a művészeket és alkalmazottakat biztos kézzel válogató személyzetisnek, a produkciókat jó szemmel kiválasztó művészeti vezetőnek, és mindezt eladó kereskedőnek lennie. Vagy jól válogatni egy-egy részterület gazdáját, persze. Az, hogy színház magánüzletként csak lektűrt, zenés bohózatokat, operettet játszana, legenda. Az állami fenntartást, kockázat-áthárítást igazoló alibi-szöveg. Shakespeare, Moliére, Bogusławski, vagy Hevesi Sándor színháza is magánszínház volt, ennek ellenére – vagy éppen ezért – mintha egészen értékállót alkottak volna.

Nincs ez másként ma sem. Egy átlagos prózai produkció, legalább kétszáz férőhelyes teremben, a tíz-tizenkettedik előadás után már nyereséges - ami viszont ennyi előadást sem „bír el”, azt igazán nem kell színpadra vinni. Sírjon a színigazgató, rendező anyukája, ha rosszul döntöttek. A színházművészet globális, ám a színház lokális: az állandó színházat néhány ezres törzsközönsége tartja el. Ez a törzsközönség pedig bármilyen progresszív, vagy akár hagyományőrző, klasszikus repertoárral kialakítható. Már, ha megfelelő a minőség és a bemutatók többségét további előadások követik.

Ha viszont a színház (vagy bármi) köztulajdonban van, akkor a "tulajdonosi jogok gyakorlója" idővel elhiszi, hogy tényleg az övé. Saját intézményi és politikai céljai alá rendeli a „tulajdonolt” intézményt, az értelmiség és a „szakma” ilyen-olyan csoportjaival folytat politikai alkukat, a színházi vállalkozástól idegen szempontokat-, vagy netán egyszerűen saját rossz ízlését érvényesíti.  Végül a házmester vezényli a parádét: eldönti ki az alkalmas lakó és ki nem, és mi legyen a vasárnapi ebéd. A jó ízlés nem a választójog és választhatóság feltétele.

Lám, évtizedek múltán is legenda Aczél György (őt történetesen a főnöke választotta), az a politikai hatalmasság, akinek véletlenül jó volt az ízlése, és akinek ezért a művészvilág – pláne, akik esélyt kaptak az alkotásra, megjelenésre, akik nem, azok kevésbé – sok mindent megbocsát. Megkönnyítheti a művész életét egy barátságos Medici herceg, valóban. Pedig a Medicieknek is csak a harmadik-negyedik generációja, úgy nagyjából Katalin, a francia király felesége jutott el a műértésig. Addig az adószedőből, zsoldosvezérből magasra jutott család leginkább hatalma és vagyona demonstrálásaként építtetett palotákat, tömte meg műtárgyakkal és állíttatott lovas-szobrokat. Szerencséjükre és szerencsénkre, az olasz kultúra nagy korszakában. (A Medici-palota még így is Firenze harmóniájának brutális megtörése – gyűjtené a parazsat saját fejére e sorok szerzője – Drakula-kastély a polgárváros felett. Annak is szánhatta építtetője, Cosimo Medici, az adószedő és bankár. A gótikus Firenze tagadásának.)

„Amire a mostani, a ’nagy generáció’ egykori intézményvezetőinél is sértettebb, tüskék százait magukban cipelő színész-igazgatók végre nyugdíjba mennek, addigra már a mi generációnk is rozzant, beteg öregemberek társasága lesz.” Szikrázóan pontos mondat Schilling Árpád Kultúra eladó című írásából. Pár nappal később Schilling, Dörner kinevezésére reagálva a Revizor kritikai portálon („Nincs szakmai krízis, mert szakma sincs” – ez, mondjuk, találó cím) már maga is az állami struktúra reformjának lehetőségeibe vetett illúziókba téved. Átláthatóbb törvényi keretekben, az intézményvezetők gyakoribb cseréjében, az állam által világosan meghatározott misszióban és annak fegyelmezett végrehajtásában keresi a megoldást. Van ilyen, volt erre valaha precedens?

Annak, hogy a közösség, annak képviselői, az állam és önkormányzatok mégis támogassák az értékeket közvetítő, őrző, szaporító színházi tevékenységet, csöppet sem feltétele a színházak köztulajdonlása. Adható közösségi támogatás normatív alapon, vagy pályázati úton bárkinek, aki hozzájárul a közösségi kultúra fenntartásához és fejlődéséhez. Ha azonban ennek az ára a kontraszelekció, az ideológiai indoktrináció kísérletei, a beavatkozás a színház és közönsége viszonyaiba, akkor – nem éri meg. Shakespeare, Moliére, Boguslawsky, Hevesi nem volt nyegle, hogy megéljen. (A legismertebb magyar színházi műben tessék keresni a mondatot. A kultúra egy más ágára, a tudományra vonatkozik.) Az állam, ha döntési helyzetben van, a maga módján dönt.

Nincs más megoldás, mint törvénybe iktatni, hogy a Medici-hercegeknek jó ízlésük legyen? Netán, hogy az van nekik akkor is, ha nincs?