Donáth Ferenc így foglalta össze Bibó István életmunkájának tanulságait: „A demokratikus átalakulás kérdése [1945-ben és 1956-ban] az volt: elindulhat-e olyan fejlődés, amely túlmutat a »tiszta demokrácia« játékszabályait megtartó parlamentarizmuson is, mert az csak népképviselet, és nem népuralom?”. Ezt a „fejlődést” 1945-ben a nemzeti bizottságok és földosztó bizottságok, 1956-ban a munkástanácsok testesítették meg, a közvetlen demokrácia intézményei. Ezeket akarta 1945 és 1956 szelleme a többpártrendszerrel és a „megszorított” parlamentarizmussal kombinálni. Hogy ez a kombináció lehetséges-e, nem tudjuk. Ezeket a próbálkozásokat kétszer is leverte a diktatúra. A vesztesek világszemléletéről szólunk itt. De ha elnézzük a győztesek hosszú névsorát – Kádár Jánostól Orbán Viktorig –, talán nem érthetetlen, hogy a vesztesek is némi érdeklődést ébresztenek a demokratikus közvéleményben, ha ugyan létezik még ilyesmi.

Bibó Istvánt nem azért értik félre, mert a kései értelmezők nem elég kifinomultak, okosak, alaposak. A történelmi látószög nehezen rekonstruálható, annyira megváltozott a perspektívánk. De ez se magától.

Ha eltekintünk tőle, hogy – mint sok nagy embert – Bibó Istvánt is használták önigazolásra és különféle politikai elképzelések igazolására, fölmentésre és elmarasztalásra, akkor is szembetűnő, hogy a terjedelmes és a hazai viszonyok között meglepően magas szaktudományi színvonalú irodalom (értelmezési korpusz) nem osztja, inkább tapintatosan kikerüli, s ha mégse lehet hallgatni róla, egyszerűen illúziónak tartja Bibó István véleményét az 1945 utáni korszakról. (Vannak fontos kivételek.)

1945-öt a mester forradalomnak és fölszabadulásnak tartotta.

Amikor a rendszerváltás környékén azt írtam, hogy „a demokratikus ellenzék bibói korszaka véget ért”, akkor arra utaltam, hogy az 1945 és 1948 közötti korszak, illetve 1956 ideológiáját elvetettük, hiszen elfogadtuk a piaci kapitalizmust és a korlátozatlan pluralizmust; ez Bibó szellemének megtagadása is volt. Nem tartottam helyesnek Bibóra és 1956-ra hivatkozni 1989/90-ben, hiszen 1956 értelmisége egyértelműen kinyilvánította, hogy meg akarja tartani a „szocializmus” (azaz a tervező és újraelosztó államkapitalizmus) „vívmányait”, nem óhajt privatizálni, pláne reprivatizálni, legföljebb a szövetkezetet meg az egy-két alkalmazottal működő kisparaszti gazdaságot, kisipari műhelyt, kisboltot ismeri el.

Ezt az élénk, bár azóta megbánt közreműködésemmel kialakított liberális álláspontot magam mögött hagyva, sok (bár korántsem minden!) tekintetben visszatértem Bibó Istvánnak és nemzedékének politikai érzésvilágához, és ez valamelyest megkönnyíti, hogy – benyomásom szerint – talán világosabban lássak.

Amit okvetlenül el kell mondani – minél egyszerűbben és világosabban –, az a következő.

Bibó István szocialista volt. Nem a szó marxista értelmében – a marxizmus Bibót nem nagyon érdekelte, s ami róla életművében olvasható, az mindig téves (ez Magyarországon máig általános) –, hanem a szó tágan vett emancipatorikus, modernizáló, plebejus és szabadságszerető jelentésében. Közelebbről: ellenfelének tekintette mind a liberális (piaci) kapitalizmus, mind a rendi-arisztokratikus politikai uralom maradványait és képviselőiket. Ebben nem állt egyedül, ezt a nézetet osztotta mind a népi mozgalom, mind az októbrista radikalizmus, mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt.

Ami sajátos és jelentős itt, az a második világháború jelentőségének mély megértése, amelyben nagy segítségére volt legnagyobb tehetsége, a politikai pszichológiai, társaslélektani érzéke. Bibó István megértette, mint azóta is kevesen, hogy a régi világ és a kívánatos új társadalom között soha többé le nem bontható fal húzódik: az európai zsidóság elpusztítása, a holokauszt. Az az európai társadalom, amelynek a hanyatlása idáig elvezethetett, nem olyan érték, amelynek a javított, enyhített folytatásán fáradozni érdemes. Ez a történelmi út lezárult, és jó, hogy lezárult. Bibó a hivatalos baloldalnál sokkal radikálisabban és tisztábban értette át és mondta ki, hogy az 1945-ös összeomlás és megszállás forradalom, éppen a lezárás és újrakezdés kérlelhetetlen szüksége miatt. Bibó nemcsak a nagyüzemek és bankok államosításában és a földreformban értett egyet a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal (akárcsak a népi írók és saját baloldali pártja, a Nemzeti Parasztpárt, amellyel azért nem volt azonos), hanem – másoknál jóval bölcsebben és mérsékeltebben – a tisztogatásokkal („igazolási eljárásokkal”, amelyben a vészkorszak alatti ártatlanságot kellett bizonyítani, nem pedig jogállami módszerrel a vétkességet) is.

Bibó történetpszichológiai fejtegetéseiben úgy vélte, hogy a dinasztia távolsága miatt (a Habsburgok elvégre Prágában és Bécsben székelő német fejedelmek voltak) Magyarországon nem jött létre a korona szövetsége a polgársággal és a parasztsággal (olykor a kisnemességgel) a főurakkal szemben, ami a szabadság felé irányuló nyugat-európai társadalomfejlődés döntő föltétele volt. Ezért a parasztság középkorias jellege, kíméletlen elnyomatása és nyomora lett az ország fő problémája. A társadalmi fölszabadulás és a régi tekintélyi viszonyok összeomlása főszereplővé tette „a népet”, pontosabban szólva az egyenlőséget. Ez pedig az erősen hierarchikus Magyarországon elismert minden korábbi értéksorrendet, a „fönt” és a „lent”, a „jó” és a „rossz” minden szociális megítélését és érvényesítését, az irányítás, a közigazgatás, a szakszerűség és az „elit” minden megszokott fogalmát összetörte.

„A paraszti életforma csődje” (Erdei Ferenc) – és ne feledjük, 1945-ben a lakosság zöme paraszt volt még – belülről tette elkerülhetetlenné a forradalmat, amint a hagyományos uralkodó osztály (s benne a nemesi és a katonai kaszt) elkárhozása a fasizmusokkal kötött szövetségben mintegy kívülről.

Ez az uralkodó osztály, amelyet a konzervatív hivatalnokréteggel és a „keresztyén-úri középosztállyal” együtt 1945-ben „a reakciónak” neveztek, a háború végével egyszerűen megszűnt, hatalmát és vagyonát vesztette, később pedig jelentős részében a megtorlás áldozata lett. Kevésbé kompromittált csoportjai azonban 1945 után is fönnmaradtak és továbbra is befolyásolták a közvéleményt a Szovjetuniótól és a kommunista párttól való félelem révén. Erre a félelemre utal Bibó legismertebb mondása – a demokrata nem fél (sem a reakciótól, sem a kommunistáktól) –, amelyet azóta a magyarországi sajtóban megtestesült utókor limonádéban oldott föl.

Bibó egy másik, voltaképpen jelentősebb aforizmája így szól: a fasizmus azt támadja, amitől a reakció fél.

Éppen ezt találja észbontónak az utókor: hogyhogy nem félt Bibó István a kommunistáktól? Illúzió, naivság, mondják – érthetően – a kései utódok. Áruló, kollaboráns – suttogja egyre rekedtebben a bálványromboló kisebbség. Nem volt ez pedig se naivság, se árulás.

Stratégia volt.

Stratégia volt, amely persze vereséget szenvedett. De nem volt eleve kilátástalan. A „népi demokrácia” lényege az ellenálló, antifasiszta koalíció képletének államformává alakítása volt, a „határolt forradalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás” (Bence György és Kis János nevezetes írásának címe ez a Bibó Emlékkönyvből, 1981), amelyet Francia- és Olaszországban is elfogadtak, a kommunistákat bevették a kormánykoalícióba, és mindenütt szociális alkotmányokat fogadtak el, amelyeknek a szövege megdöbbentené a mai olvasót, akár az Osztrák Köztársaság (még ma is) sasos-sarló-kalapácsos címere. A „népi demokráciát” nem szánták eleve csalásnak; a baloldalon belüli kompromisszumnak voltak őszinte kommunista hívei is (például Révai és Lukács), de a Marshall-terv, a német kérdés, a nukleáris fölfegyverkezés és a jugoszláv önállóság miatt megkezdődött hidegháború véget vetett ennek az iránynak, ezt pedig Bibó nem látta (nem láthatta) előre.

De ez a stratégiai lehetőség nem lett volna elég olyan eltökélt demokratának, mint amilyen Bibó István volt, hogy erre tegye föl politikai életét. A mélyebb ok az volt, hogy egyetértett a lényeggel: a fasizmus és a reakció (a restauráció) kirekesztésével a demokratikus állam szerkezetéből. A fasizmus és a reakció Bibó szemében nem egyszerűen politikai irányzat volt, hanem – történelmi ítélete szerint – az európai történelmi katasztrófa oka és alkotóeleme; a kelet-európai világi és népi (azaz az arisztokráciától és a tekintélyi államtól megszabadított) állam esélye az lehetett, hogy a fasizmustól, rasszizmustól, sovinizmustól, elitizmustól, kizsákmányolástól nagyjából megtisztított viszonyok mozgósíthatják a népet az építésre, s a plurális baloldal garantálhatja a mozgást a szabadság és egyenlőség felé, plebejus túlsúllyal, élénk és vitakozó közélettel, egyetemesedő kultúrával, tudományosan megalapozott, szakszerű és tárgyilagos közigazgatással.

Rendkívül érdekes, hogy 1956 vezető szellemei a sztálinista diktatúrát – noha elítélték és megvetően elvetették – epizódnak tekintették, amely után föl lehet és föl kell venni az 1948, „a fordulat éve” után elejtett szálakat. De nem fordultak a liberális kapitalizmus és a Nyugat felé. A szovjet hadsereg bevonulása, az ellenforradalmi szovjet megszállás és a Kádár és Münnich vezette ellenforradalmi bábkormány megalakulása után Bibó István megszállottan gyártotta tervezeteit a kiegyezésre és kibontakozásra ott, ahol 1948-ban ő is abbahagyni volt kénytelen. Elvégre ő tanúja volt annak, amit ma nem nagyon mernek emlegetni, hogy a kommunisták jelentős része 1956-ban kezdeményezője, majd részvevője volt a forradalomnak, bűnbánóan és lelkesen. Amikor Bibó a tervezeteit írta, a Kádár-csoport elszigetelt volt, csak a szovjet hadsereg támogatta, senki más. Ma, amikor kommunisták gyakorlatilag nincsenek – sem az ortodox leninista, sem az újbaloldali fajtából, bár persze ez az egész világon csak Magyarországra igaz –, ezt nem könnyű az utókornak megértenie.

Nem volna szabad elfelejteni, hogy Donáth Ferenc, aki mind a Márciusi Frontnak, mind a demokratikus ellenzéknek kezdeményezője volt, s az első, az 1956-ban alakult, még forradalmi MSZMP-nek (amely csak a nevében azonos Kádár János ellenforradalmi pártjával) is alapítója, hogyan foglalta össze – a maga marxizmuson edzett terminológiájával – Bibó István életmunkájának tanulságait: „A demokratikus átalakulás kérdése [1945-ben és 1956-ban] az volt: sikerül-e, és milyen mértékben a dolgozók számára szilárd, intézményesített pozíciókat biztosítani a közügyek intézésében? Elindulhat-e olyan fejlődés, amely […] túlmutat a »tiszta demokrácia« játékszabályait megtartó parlamentarizmuson is, mert az csak népképviselet, és nem népuralom?” (Bibó Emlékkönyv, szamizdat [illegális kiadvány], 1981.)

Azt a „fejlődést”, amelyre Donáth Ferenc utal, 1945-ben a nemzeti bizottságok és földosztó bizottságok, 1956-ban a munkástanácsok testesítették meg, a „spontán néphatalmi szervek”, a közvetlen demokrácia intézményei. Ezeknek a szervezeteknek a lényege az, hogy a vezetői megbízatások időlegesek, mindig visszavonhatók, a közösség politizál, követel és enged, elutasítja még az ideiglenes hierarchiát is. Tendenciájukban a közvetlen demokrácia intézményei természetszerűleg küzdenek az egyenlőségért, ám nem csupán a jövedelmi egyenlőségért és a társadalmi igazságosságért, hanem a politikai egyenlőségért is: ez pedig megszünteti a hierarchia foglalatát, az államot, amely lehetővé teszi, hogy némelyeknek törvény adta joguk legyen rá, hogy másokat erre vagy arra kényszerítsenek; s ha ez utóbbiak ellenállnak, az előbbieknek törvény adta joga a megtorlás. Ezek a kísérletek csakugyan túlmutatnak a liberális jogállamon, nemcsak a parlamentarizmuson. Önkéntelen (inherens) céljuk az  uralom nélküli élet.

Ezeket akarta 1945 és 1956 szelleme a többpártrendszerrel és a „megszorított” parlamentarizmussal kombinálni, úgy, hogy a restaurációs törekvéseket törvényen kívül helyezze. (A nép primátusát biztosító, voltaképpen pusztán a baloldali irányzatoknak lehetővé tett politikai akciószabadság a pártrendszernek afféle néptribuni szerepet állapít meg, lévén hogy a teljesen szabad versengés a „polgári” tábor indulási előnyei révén meghiúsítaná a népuralmat. Evvel Bibó nemcsak egyetértett, hanem ennek az ideológusa volt.)

Hogy ez a kombináció lehetséges-e, lehetséges lett-e volna, nem tudjuk. Ezeket a próbálkozásokat kétszer is leverte a diktatúra. A vesztesek világszemléletéről szólunk itt.

De ha elnézzük a győztesek hosszú névsorát – Kádár Jánostól Orbán Viktorig –, talán nem érthetetlen, hogy a vesztesek is némi érdeklődést ébresztenek a demokratikus közvéleményben, ha ugyan létezik még ilyesmi.

A régi, antifasiszta magyar demokráciának még a puszta jelei is eltűnőben vannak – a Kossuth-címertől a Köztársaság térig, a Roosevelt térig, a Mónus Illés térig, s főleg a „Magyar Köztársaság” elnevezésig; s nem hihető: Bibó örülne, hogy neki ebben a kontextusban még utcája van, ki tudja, meddig –, nem beszélve a tartalmibb, intézményes aspektusairól. (Ne feledjük: ez nem volt liberális, hanem radikális – militáns, elkötelezett, aktivista – demokrácia. Elfogulatlanságról, joguralomról szó sem lehetett. A magyar antifasiszta demokrácia azonosult a maga tartalmi céljával – nem volt procedurális –, azaz az egyenlőséggel, a magyar parasztság egyenjogúsításával, a proletárhegemónia kidolgozásával.)

Újraolvasva Bibó István esszéit – ezt én most megtettem – föltűnik, amit a históriai távolság tesz ma már lehetővé, hogy mennyivel közelebb áll Bibó a módszereiben és látásmódjában a kortársaihoz, Németh Lászlóhoz, sőt: a mindkettőjük által hevesen utált Szekfű Gyulához, s általában a szellemtörténethez, hogy mennyire érezhető különféle zsákutca-elméleteiben Weber, Troeltsch, Huizinga, mi több, Spengler szellemujjának érintése. Ő maga csak Hajnal István és Erdei Ferenc hatásáról számol be. A többi csak a „korszellem” olykor talán öntudatlan nyomásának tudható be.

Újraolvasva „A német hisztéria eredeté”-t, meghökkent az aggálytalanul csapongó, tárgyilag alig-alig megalapozott, önkényes gondolatmenet. Tapasztalható a magyar történeti tudat ismeretes vakfoltja: Ausztria megértésében nem nagyon jeleskedünk, ami nekem fölfoghatatlan. Bibónak az utódállamokra tett történeti és politikai utalásai gyakran tévesek. Szocialista tudóstól elfogadhatatlan, hogy a munkásmozgalom története számára terra incognita, még a kortárs és szövetséges szociáldemokrácia sem ébreszti föl történettudósi kíváncsiságát. (Bibó a maga egalitarizmusát a népi íróktól tanulta meg; az ő szerepüket én ma egyre pozitívabbnak ítélem meg, amikor a magyar falu évszázados kínlódásáért elér bennünket a történelmi bosszú.)

Mindezek azonban semmiségek Bibó lenyűgöző érdemeihez képest – aligha kell megemlíteni, hogy ez a szerény, puritán értelmiségi csakugyan a haza bölcse volt és bámulatunkra méltó, igazi hős –, amelyek között nem utolsó, hogy szellemileg mennyire független volt saját környezetétől, amelyhez (mint becsületes magánember) érzelmileg hű maradt, hogy milyen bátran szakított évezredes előítéletekkel, amelyeket fiatalemberként gondolattalanul osztott, hogy tudott fittyet hányni osztály- és műveltségi kiváltságokra.

A nyugati filozófia egyik háttérbe szorult aspektusa – amely itt nem vizsgálható okokból vereséget szenvedett az elméleti tisztaság és végletes radikalizmus eszményétől; Fichte és Joseph de Maistre, Nietzsche és Kierkegaard, Wittgenstein és Heidegger mintha versenyezne, ki mond ijesztőbbet, rettenetesebbet –, a terapeutikus, gyógyító karakter. (Az analitikus és nyelvfilozófia csak látszólag ilyen.) A hosszú távon győztes Platón lett a bölcselet mintája. A kontraintuitív irány szentje.

Bibó István terapeutikus esszéírása ebben az értelemben bölcseleti. Vegyük egyik leghírnevesebb, minden tekintetben zseniális írását a zsidókérdésről. Az esszét nem lehet röviden összefoglalni, még vulgarizálni se, szemben a klasszikus filozófia remekműveivel. Ezerfelé indázó okfejtése talán a legközelebb kerül a szóbeli tanításhoz az újabb európai elméletírás közegében. Nem igazságok leszögezésére törekszik, nem új fölismerésre, még hatásos tételek megformulázására is csak pedagógiai célzattal. Zsidók és nem zsidók, zsidók és antiszemiták tipikus élményeinek és érzéseinek, kölcsönos meg nem értésének lélektani, történeti, mindig igen érthető és pragmatikus egybevetésével nemcsak bemutatja, hanem műveli – ahogy kell – a gyógyítást, empátiával, szelíd furfanggal, kíméletlenséggel, új intuíciókhoz segítéssel.

A mű olvasása kínos feszengéssel, kényelmetlenséggel jár. Alapos, a lehetőségig elfogulatlan, a szerzőéhez hasonlatosan empatikus, történeti érzékkel áthatott olvasás esetén a fájdalmas kúra megtisztuláshoz vezet. Nincsenek riasztó, megbotránkoztató és kegyetlen elméleti tanulságok, de a kínos kezelésen átesett páciens józanabb, illúziótlanabb, keserűbb és jobb ember lett.

Bibó írásai – szemben a konvencionálisan „nagy” filozófusokéival – érdekesek, változatosak, epikus jellegűek. Minden nagy tanulmányában történetet mesél el, nem elméletet argumentál, bizonyít, cáfol. Ahol alkatának és sajátos tudásának megfelelő terepet talál – és lángelme lévén, legtöbbször talál –, ott fölülmúlhatatlan. Követni nem nagyon tudta a közösség, amelyhez szólt, mert egyrészt lángelméket és hősöket nem könnyű követni, másrészt mert a szocializmus minden változata, beleértve az övét is, történelmi vereséget szenvedett, amiről a legkevésbé Bibó tehet.

Mégis, a Bibó-kultusznak az az – egyébként fakuló – válfaja, amely a szelíd, humanista bölcsnek adózik méla nosztalgiával, minden érdeme ellenére nem igazán helytálló. Nem a „tiszta ember” szenvedett itt vereséget a „mocskos politikával” szemben, nem egyszerűen a szabad embert gyűrte le a zsarnokság, noha ez is igaz persze, hanem valaki az ellenállást nem emberfölötti, tehát a legtöbb ember számára elérhetetlen példázat és áldozat formájában élte meg, hanem a türelemből, a szorgalomból, a konokságból, a meg nem alkuvó kompromisszumkeresésből, a szelíd józanságból, a frázis utálatából és ezer idioszinkráziából és gondolati furcsaságból alkotott emlékművet – minek is? Talán annak, hogy élt köztünk egy szabad ember, utánozhatatlan, egyedi, sorozatgyártásra alkalmatlan változata annak, amivé talán mégis lehetünk.